15.Fejezet-Újabb kérdések

15.Fejezet

Újabb kérdések

Ezt a fejezetet Szylunak ajánlom!

Boldog névnapot, és köszönöm a folyamatos kritikáidat!XD

Na meg a történeteidet, amikkel mindig megnevettetsz!:D

A délelőtt további része nyugiban telt. Naomy teljesen kiborult, mert látta Olivert egy eggyel alattunk járó lánnyal flörtölni, és én egész irodalom órán hallgathattam a hisztijét. Persze, sajnáltam Nanát, és ki másnak öntené ki a szívét, hisz mi nagyon jóban vagyunk, de amikor már ötödjére mondta el ugyanazt lélegzetvétel nélkül, kezdtem begőzölni.

Nem volt jellemző rám, hogy ennyire várjam az irodalom végét, de amikor megszólalt a csengő, úgy menekültem ki a teremből, mintha maga a kaszás üldözött volna.

De a megkönnyebbülésem abban a pillanatban eltűnt, amint rájöttem, hogy milyen óra jön.

Kémia.

A gyomrom összeszorult a gondolatra, de eldöntöttem, hogy nem fogom hagyni, hogy így hasson rám, és nem hagyom azt sem, hogy zavarba hozzon.

Még mindig haragudtam rá a tesi óra miatt.

Nem vagyok egy haragtartó típus, de ezzel nagyon kihúzta nálam a gyufát.

Egészen sikerült lenyugtatnom magam, és így indultam a labor felé.

Ahogy beléptem a terembe, láttam, hogy ő már a helyén ül, és egy féloldalas mosolyt villantott felém, mikor találkozott a tekintetünk, de a legnagyobb meglepetésemre nem pirultam el, bár a szívem kihagyott egy ütemet, de szerencsére nem produkált nagyobb változást.

Én csak egy futó mosolyt küldtem felé, miközben a helyemre mentem.

-Szia.-huppantam le mellé. Nem mondtam túl kedvesen, de még mindig dühös voltam, és jobb, ha ezzel ő is tisztában van.

-Hello.-mosolyodott el mégegyszer.-Még mindig haragszol?-puhatolózott óvatosan.

Talált, süllyedt édesem.-gondoltam ironikusan, de hangosan csak ennyit mondtam:

-Igen.-dacos volt a hangom, olyan, mint én.

-És kifejtenéd bővebben, hogy miért?-nyugodt volt a hangja, de a szemében láttam, hogy valóban érdekli a dolog.

-Nézd, nem veled van bajom, de ez a közös tesi óra nem kicsit hozott ki a sodromból.-feleltem nagyot sóhajtva.

-Még mindig ugyanaz a kérdésem: Miért? Bár az megnyugtató, hogy nem velem van közvetlenül problémád.

-Először te válaszolj nekem. Miért pont azt a nyavalyás tesi órát rakattad át?

-Mert tapasztaltam, hogy alapjáraton milyen nehezen maradsz meg a két lábadon, és nem szeretném, ha kinyíratnád magad.-na, ez legalább őszinte volt.

-Kösz szépen.-mondta, ironikusan.-De ha már itt tartunk nem tökmindegy neked, hogy én hogy nyíratom ki magam?

-May, ha már én mindent elkövetek annak érdekében, hogy életben maradj, akkor nehogy már pont tesin dobd fel a talpad.-kuncogott Lucas.

-A miértjét még mindig nem értem.-néztem rá.

-Ha már a miérteknél tartunk, te miért is vagy ellene a közös tesinek?

-Ne tereld a témát.-szóltam rá.

-Az a te specialitásod.-nézett rám fejcsóválva. Én csak fintorogtam.

-Ha-ha.-mondtam bosszankodva.

-Egyezzünk meg. Mindketten válaszolunk a másik kérdésére, jó?

Én kelletlenül bár, de bólintottam.

-Tehát?-nézett rám kérdőn.

-Miért én kezdjem?-háborodtam fel.

-Hölgyeké az elsőbbség.-intett színpadiasan felém.

Ezt már nem bírtam megállni nevetés nélkül, de aztán elkomorultam, és belekezdtem.

-Őszintén szólva nem repesek a boldogságtól, hogy te majd végignézed az összes bénázásomat.-mondtam, de akkor eszembe jutott, hogy mit is mondott Kathleen.-Erről jut eszembe, hogy értette azt Kathleen, hogy te így is, úgy is végignézed a szerencsétlenkedéseim?-néztem rá kérdőn.

-Kat igazán befoghatná néha azt a hatalmas száját.-mondta ingerülten Lucas.

-Nem ő a hibás.-védtem azonnal. Nem akartam, hogy miattam kerüljön bajba.-De mit is értett ez alatt?

-Elmondom, de ígérd meg, hogy nem akadsz ki.

Összevontam a szemöldököm.

-Majd igyekszem.

Már éppen belekezdett volna, amikor megszólalt a csengő, és a tanár belépett az osztályba.

-Ilyen nincs.-szitkozódtam magamban.

Ez egy maratoni hosszúságú kémia óra volt, de lehet, hogy csak azért éreztem ilyen hosszúnak, mert már nagyon érdekelt a válasza. Biztos, hogy nem fogja elnyerni a tetszésem, ha azt kérte tőlem, hogy ne boruljak ki.

Már ott tartottam, hogy mindjárt felrobbanok, mikor végre valahára megszólalt a csengő.

Lucas felé fordultam, de ő közbe vágott.

-Ne itt. Nem szeretném, ha bezárnának minket a terembe.

Kelletlenül bólintottam.

Mikor kiléptünk az épületből furcsa dolog törtrént.

A nap egy sugara átverekedte magát a vastag felhőrétegen, és Lucas hirtelen eltűnt mellőlem. Nem értettem az egészet.

Most mi van???

Halk szitkozódást hallottam a bejárati ajtó mögül.

-Lucas?-kérdeztem bizonytalanul, de egyben nagyon is aggódtam.

-Nincs semmi baj. Menj a menzára, majd utánad megyek.

Eszem ágában sem volt itt hagyni őt.

-Minden rendben?-mentem oda hozzá, mert ő még mindig a bejárati ajtó mögött állt.

-Igen, de így nem lesz időd enni-mondta, de ez elég gyenge kifogás volt a részéről.

-Ez a legkevésbé sem érdekel, inkább az, hogy mi történt?-léptem közelebb hozzá.

-Az történt, hogy kisütött a nap.-sóhajtotta lemondóan.

-Mi? De hát te nem vámpír vagy. Mit csinálhat veled a napsütés?-értetlenkedtem.

-Nem, nem vagyok vámpír, és nem is árt nekem a napsütés, de ettől még nem szabad, hogy meglássanak, amikor süt a nap, mert…-itt elhallgatott.

-Mert?-türelmetlenkedtem.

-Mert…fogalmazzunk úgy, hogy egy csöppet feltűnőek vagyunk napsütésben.-mosolyodott el megint, de ez nem volt őszinte mosoly.

-Akkor ezért jöttetek erre az éghajlatra?

-Igen.

-Miért, mi történik napsütésben?

-Ezt nehéz elmagyarázni, majd inkább megmutatom neked.-én bólintottam.-Akkor, ha már innen nem tudunk sehova se menni, akkor végre elmondod, hogy miért mondta azt Kathleen?

-Csak én nem tudok sehova se menni.-helyesbített.

-Ja, és én meg hagyjam ki a lehetőséget, hogy kihúzzam belőled a választ? Na, azt már nem!

Ő csak kuncogott.

-Hát, ő aztúgy értette, hogy általában figyelni szoktalak a tesi órákon.

-De hogyan?-ezt nem igazán értettem.

-Attól, hogy a te fejedbe nem látok bele, ez nem vonatkozik a többiekre.-vont vállat, bennem pedig ígéretem ellenére felment a pumpa.

-Te hihetetlen vagy!-kiáltottam fel, majd bevágtam a durcát.

-Ne haragudj.-kérte ellenállhatatlan hangon, és óvatosan kibontotta karbafont kezeimet.

-Nem haragszom.-hebegtem a szemeibe nézve.-De jó lenne, ha beszüntetnéd ezt a szokásodat.

-Ezt nem ígérhetem meg.-mosolyodott el és a szeme játékosan csillogott.-Tudod, nekem meg ez a rossz szokásom.-vigyorordott el szélesen.

Értetlenül néztem rá, aztán kapcsoltam.

Te jó ég! A valóságos álmomra azért emlékeztem olyan tisztán, mert az nem álom volt! Hiszen akkor vertem a falba a fejem, és amikor megkérdezte miért, akkor mondtam, hogy rossz szokás.

Tényleg ott volt az este a szobámban!

-Mi az?-nézett rám aggódóan.

-Atyaúristen-ennyit bírtam kinyögni. Még mindig értetlenül nézett rám.-Én azt hittem, hogy azt az egészet csak álmodtam.

Felismerés villant át az arcán.

-Nem vagy te olyan kreatív.-mondta csúfondáros hangnemben.

-Azt te csak hiszed.-vágtam vissza.-Meglepődnél, ha tudnád, mennyi fantáziával áldott meg a sors. Bár ez nem mindig előny.-fintorogtam.

Ő csak nevetett, és én is vele nevettem.

Aztán egyszerre hagytuk abba, és ahogy egymás szemébe néztünk, szinte izzott a levegő. Nem tudom, hogy ez mitől lehetett, de csak úgy pattogtak a szikrák.

Megsimította az arcomat, amitől csak még jobban felforrósodott a levegő.

Majd az arcával lassan közelíteni kezdett felém…