11.Fejezet-Otthon töltött percek

11.Fejezet

Otthon töltött percek

Ez most nem túl mozgalams rész lett, de néha ilyen is kell.

Azért remélem tetszik!

Komikat please!

Inkább behunytam a szemem, mert az erős menetszéltől könnyezni kezdtem. De ezzel együtt is hihetetlen élmény volt! Szinte repült az erdőn keresztül, hangtalanul, mint egy kísértet még úgy is, hogy potyautasa volt.

Pár perc után már ott is voltunk az ösvény kezdeténél, és az út túloldalán már látszott a házunk.

-Most már vissza tudsz menni.-sóhajtotta, és nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy a szemébe nézzek.

-Nem vagyok én olyan gyámoltalan, mint amilyennek hiszel.-mosolyogtam rá kihívóan.

-Az lehet, de határozottan jobban vonzod a veszélyt, mint hittem.-kuncogott.

Ezt már én sem álltam meg komoly képpel, kicsúszott egy kis vihogás a számon.

-Te vagy az egyetlen ember, aki ezen nevetni tud.-emelte égnek a szemét.

-És mi a helyzet a halhatatlanok között?-vigyorogtam rá.

-Nos, lehet, hogy Martin le tudna körözni. De még most sem értem, hogy lehetsz ennyire nyugodt.-az utolsó mondatot csak az orra alatt morogta el, de én azért meghallottam.

-Nem tudom, miért akarod ennyire, hogy féljek tőled.-néztem komolyan a szemébe.

-Jaj, May!-csattant fel.-Dehogy akarom, csak nem értem a viselkedésedet. Nem tudom, hogy mit miért teszel, vagy mondasz. És ez kiborító.-és tényleg bosszúság csillant gyönyörű szemében, de ahogy rám nézett, ez el is tűnt belőle, és valami különös fényt láttam a pillantásában.

-Tudod, a többiek folyamatosan így érzik magukat.-mosolyogtam rá keserűen, ahogy eszembe jutottak azok a pillanatok, mikor nem bírtam felfogni a cselekedeteinek a miértjét.

-Te is?-nézett bele mélyen a szemeimbe, és úgy éreztem, hogy megolvad a csontom ettől a hipnotikus szempártól. Mivel nem akartam, hogy a lábam felmondja a szolgálatot (amit egyébként is szörnyen teljesített, hisz folyton elestem), elkezdtem tanulmányozni a sportcipőm orrát. Nem igazán akaródzott választ adni neki.

Fél perc hallgatás után már kezdett leesni neki, hogy nem szándékszom válaszolni a kérdésére.

-Miért nem válaszolsz soha?-tisztán hallottam a türelmetlenséget a hangjában. Miért olyan lényeges neki az én válaszom? Ja, hát persze! A többiek válaszát simán kiolvassa a fejükből. Éljen, én leszek a kísérleti nyúl!

-Szinte mindig válaszolok.-vetettem ellen, még mindig a földet bámulva.

-Ez most miért kivétel?-ennyi kérdésem még nekem sincs! Na, jó éppenséggel van, de nem teszem fel az összeset, mert még a végén igaza lesz, és begolyózik tőlem. Bezzeg neki nem tűnik föl az én idegállapotom!

-Mert a kivétel erősíti a szabályt.-vágtam vissza, és áldottam a sorsot, amiért Willel eleget szócsatáztunk az évek során.

-Biztos van valami más oka is…-próbálkozott tovább.

-Nincs.-vágtam rá, de túl gyorsan, mire ő felkuncogott, és kérdőn nézett rám.

-Tehát?

-Most melyik kérdésedre válaszoljak?-húztam az időt.

-Mondanám, hogy mindegyikre, de erre nem túl nagy esélyem van, szóval maradjunk az elsőnél.

-Jól látod a helyzetet.-vigyorogtam rá, és belekezdtem.-Igen, sokszor én is így vagyok vele, de hát ki nem? Már ha leszámítjuk a gondolatolvasókat.-néztem rá jelentőségteljesen, és folytattam azzal a résszel, amit nem igazán akartam a tudtára adni.-Sokszor téged sem értelek. Bár most már tisztábban látok, azért még így is vannak homályos részek.-vallottam be, miközben éreztem, hogy egyre jobban elpirulok.

-Akkor kvittek vagyunk.-mosolygott szívdöglesztően.

Én nem tudtam megállni, hogy vissza ne mosolyogjak rá. Valami furcsa boldogság öntötte el a szívemet.

-Szerintem siess, ha nem akarod, hogy Richard aggódjon miattad.-figyelmeztetett kedvesen.

-Igazad van.-bólintottam.-Akkor, viszlát holnap.-intettem neki.

-Szia.-suttogta, de így is tisztán hallottam. Valami furcsa gyengédség volt a hangjában, amit nem tudtam mire vélni, de ezen gondolkozhatok később is.

Most viszont jobb, ha szedem a lábam, és kitalálok valami hatásos mesét arra, hogy miért ilyen későn érek haza.

Amikor beléptem az ajtón, sejtettem, hogy ez nem lesz könnyű menet, mert apu az asztalnál ült, Will pedig fel-alá járkált az előszobában.

Az ajtó csukódására mindketten felkapták a fejüket, és először megkönnyebbülést láttam csillanni a szemükben, de ezt azonnal felváltotta a harag.

-May Elizabeth Campbell-mennydörögte apám.-Hol voltál ilyen sokáig? És még csak nem is szólsz! Van fogalmad róla, mennyire aggódtam?!

-Sajnálom, apa. Én csak a könyvtárba mentem, és itthon hagytam a mobilom. Nem gondoltam, hogy így el fog húzódni, de tudod milyen vagyok, ha könyv-közelbe kerülök.-magyaráztam kedvesen, és még a bociszemeimet is bevetettem az ügy érdekében. Apu megenyhült egy kicsit, de Will közbevágott:

-És miért hagytad itthon a kocsid?-hupsz, erre nem gondoltam. Csudába, miért ilyen éles szemű a bátyám?!

-Busszal mentem, mert már fáradt voltam a vezetéshez, és gondoltam nem lenne szerencsés feltekeredni egy fára.-rögtönöztem, és próbáltam pókerarcot vágni. Nem volt szép húzás, mert Anyu is autóbalesetben halt meg, de muszáj volt meggyőznöm őket, és más nem jutott eszembe.

-Rendben van kislányom, de máskor vidd magaddal a telefonod, mert nagyon aggódtam miattad.-dorgált meg apa, majd sután megölelt.

Will csak méregetett, és láttam a szemében, hogy nem hitte el a mesémet.

Én elmorogtam egy jóéjtet, és felmentem a szobámba, majd pedig magamra zártam az ajtót.

Megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt.

Ezt megúsztam, de Willel még lesz egy kellemetlen beszélgetésünk. Ezen felül pedig lelkiismeret furdalásom volt amiatt, hogy hazudtam. Arról nem is beszélve, hogy még meg kellett emésztenem mindazt, ami ma történt.

Először is, majdnem megölt egy puma, majd Lucas megmentett, és elmondta, hogy halhatatlan, és gyakorlatilag egy superman. És ami még nem hagyott nyugodni, az a különös fény a szemében, és az a megmagyarázhatatlan gyengédség a hangjában…

Még most is erősebben ver tőle a szívem…

Na, állj!

-May, te nem vagy normális! Nagyon gyorsan verd ki ezt a teljességgel képtelen, naiv és ostoba dolgot a fejedből.-szóltam magamra hangosan.

Szuper, most már magamban beszélek.

A következő lépés a gumiszoba lesz.

Nekem NEM tetszik Lucas Nelson! Ez képtelenség! És nem azért, mert Lucas nem teljesen ember. Hanem mert teljesen különbözünk. Neki egy gyönyörű, okos, erős, tökéletes és erős halhatatlan lányt szánt a sors, és nem egy ilyen hétköznapi, kétballábas csajt, mint én.-folytattam magamban a gondolatmenetet, ami számomra borzasztóan fájdalmas volt, de az igazságtartalmát nem tagadhattam. Mit meg nem adnék, hogy én legyek a neki való lány. De nem vagyok az, soha nem is leszek.

És nem élhetek álomvilágban. Szépen elfogadom ezt az egészet, és hogyha belepusztulok, akkor is csak barátként fogok tekinteni rá. Nem akartam elveszíteni a barátságát az ostobaságom miatt.

Annak ellenére, hogy szerettem álmodozni, két lábbal álltam a földön mindig is. Kicsit ellentmondásos, de úgy őszintén mi nem az bennem?

Lehet, hogy ezért nem tud Ő sem a gondolataimban olvasni? Mert túl bonyolult, és ellentmondásos vagyok? Meglehet. De örülök, hogy így van. A föld alá süllyednék szégyenemben, ha tudná mik meg nem fordulnak néha a fejemben.

Most már a széles ablakpárkányon kuporogtam, és filóztam volna tovább, ha a pillantásom nem esik véletlenül az éjjeliszekrényemem álló digitális ébresztőórámra.

Te jó ég! Már fél kilenc van?

Fel sem tűnt, hogy így eltelt az idő!

Gyorsan felpattantam, és megírtam azokat a házikat, amiket nagyon muszáj volt, majd elvonultam tussolni.

Nagyon örültem a külön fürdőszobának, mert így legalább volt egy kis „magánéletem”.

Ugyanis a szobámba minden további nélkül bemennek, nem zavartatják magukat a fiúk, de egy női fürdőszobába?

Na, oda nem!

Irtóznak még a gondolattól is. Hiába, mégiscsak pasiból vannak mind a ketten.

Mióta anyu elment, egyedüli lány vagyok a családban, de nem zavar. Volt időm megszokni a bátyám dolgait, és szerencsére már egész jól kezelem a csipkelődéseit. Apu pedig mindig csak a legjobbat akarta nekem, és a lányos dolgaimba pedig nem üti bele az orrát, mert tudja, hogy úgyse ismeri ki magát bennük. A lelkizés sem hiányzik, mert mindig is egy zárkózott ember voltam, még anyának se mondtam el mindent, pedig nagyon közel álltunk egymáshoz. Nem tudom, miért. Egyszerűen úgy éreztem, és érzem most is, hogy vannak olyan dolgok, amiket jobb, ha megtartok magamnak. Nem azért, mert szégyellem, vagy ilyesmi, hanem mert magamtól akarok napirendre térni fölötte.

Míg ezen gondolkoztam a zuhany alatt, hirtelen jéghideg víz kezdett folyni a forró helyett, és meglepetésemben felsikítottam.

Folytott nevetés hallatszódott kintről, engem pedig elöntött a méreg.

Will! Az a zseni nagyon viccesnek tartja, hogy lehúzza a wc-t, mikor én épp zuhanyozok. Na, de most lecsapom, mint egy taxiórát! Az biztos!

Dühöngve kijöttem a tussolóból, magamra kaptam a fehér, vastag fürdőköpenyem, és vizes hajjal kiviharzottam az ajtón.

Berobogtam a szobámba, és felkaptam az 1323 oldalas Gyűrűk Urát.

-Will!-kiáltottam kikelve magamból. Olyan gyerekes! Mi a vicces ebben? Néha mintha nem is egy 17 évessel beszélnék, hanem egy ötévessel.

-Na, mi van hugi?-jött fel a lépcsőn és próbált komoly képet vágni, de a széles válla rázkódott az elfojtott nevetéstől.

-Miért hiszed, hogy ez vicces?-sziszegtem.-Nincs jobb dolgod?-miközben fenyegetően meglengettem a kezemben a vaskos könyvet.

-Nicsak, már megint a jó öreg Tolkiennel fenyegetőzöl?-állt meg lazán a lépcső korlátjának támaszkodva.-Amúgy meg kezdtem azt hinni, hogy elaludtál fürdés közben, úgyhogy gondoltam rád fér egy kis élesztő.-vihogott.

-Adok én neked élesztőt!-csattantam fel, és megindultam felé.

Ő csak csóválta a fejét.

-Jaj, May! Te nem változol!-sóhajtotta jókedvűen, majd egy gyors mozdulattal kikapta a kezemből a kötetet, és hogy ne tudjam visszavenni magasra emelte.

Tisztában voltam vele, hogy úgy sem érem el, de azért megpróbáltam. Megtámaszkodtam a vállán, és úgy ugráltam a könyvemért, hátha elérem.

De ő mindig magasabbra emelte, és én csak fújtattam mérgemben.

Aztán megálltam, és szemeim villámokat szórtak, mikor a szemébe néztem. Nem fogom megadni neki azt az örömöt, hogy még ennél is jobban felidegesítsen. Mély levegőt vettem.

-Will, fáradt vagyok, és nincs kedvem az idióta és gyerekes poénjaidhoz. Kérem a könyvem.-sziszegtem, és kinyújtottam a kezemet.

-Olyan merev vagy, mint egy kardot nyelt kígyó. Néha úgy érzem, hogy nem egy 16 éves húgom van, hanem egy 22 éves nővérem. Viszont hazudni még mindig nem tudsz.-halkította le a hangját.

O-ó. Ezzel én is tisztában vagyok, de ha akarnám sem mondhatnám el neki ezt az egészet.

-Arra még nem gondoltál, hogy nem velem van a baj, hanem te nem úgy viselkedsz, mint aki 17 éves, hanem mint egy 10 éves.-tereltem a témát.

-Lehet, de ez az állítólagos 10 éves nem hülye, és tudja, hogy a drága húgocskája mikor füllent.-nézett rám jelentőségteljesen.

-Nem tudom miről beszélsz.-néztem vissza rá, de éreztem, hogy felesleges tagadni, már úgyis tudja, hogy valami nem stimmel.

-Dehogyisnem. De ha nem vagy hajéandó elmondani nem erőltetem. Csak annyit kérek, hogy legalább nekem valld be.

Lehajtottam a fejemet.

-Rendben, nyertél, de ha egy szót is szólsz valakinek, én…-fenyegettem, de ő közbevágott.

-Nyugi, kislány! Bízhatsz bennem.

-Tudom.sóhajtottam, és megöleltem.

-Eli, neked egyre gyakrabban vannak ilyen érzelmi kitöréseid.-kuncogott, miközben visszaölelt.

-Nem bírod ki, hogy ne becézgess ugye?-bokszoltam a vállába, miközben még mindig eltűntem hatalmas karjai között.

-Mire jó, ha van második neved!

-Nekem semmire.-morogtam.

-Ilyet se látni minden nap.-hallottam apa csodálkozó hangját. Észre se vettem, hogy ő is feljött az emeletre.

-Milyet?-kérdeztem, és kibontakoztam a bátyám öleléséből.

-Én már akkor örülök, amikor meg tudtok lenni egy légtérben veszekedés nélkül, de az hogy még úgy is viselkedtek, mint a rendes testvérek, már csak az álmaimban létezik. Vagyis most már nem.-tette hozzá mosolyogva. Mi meg egymásra vigyorogtunk Willel.

-Ne túlozz!-mondtuk kórusban, majd elkezdtünk nevetni.