14.Fejezet-Ébredés

14. Fejezet

Ébredés

Ezt a fejezetet Anyítának ajánlom!

Boldog szülinapot!XD

Hirtelen felültem, és felkapcsoltam a lámpát.

A lélegzetem is elállt. Sok minden átfutott az agyamon, de ez még a közelében sem volt.

A szám is tátva maradt, és próbáltam valami értelmeset kinyögni, nem sok sikerrel.

-Mit keresel itt?-dadogtam halkan, de belül már kezdtem magamhoz térni a kábulatból, és felmérni a helyzetet.

Lassan közelebb jött, és leült a kiszélesített ablakpárkányra.

Vártam, hogy megszólaljon, de szemlátomást nem állt szándékában.

-Volnál szíves válaszolni a kérdésemre?-kértem most már határozottabban.

Megkönnyebbülten sóhajtott.

-Már azt hittem sokkot kaptál.-mondta megkönnyebbülten.

-Lucas, ne tereld a témát. Mit keresel itt-egy gyors pillantást vetettem az órámra-hajnali fél kettőkor? És hogy jöttél be?

Nagyot sóhajtott.

-Az ablakon jöttem be. Nem zár rendesen.-mosolygott féloldalasan.

-Te hülyének nézel?-kérdeztem most már ingerülten. Azt hiszi, hogy nem tűnik föl, hogyha nem válaszol arra a kérdésre, ami történetesen a legjobban érdekel?!

-Nem.-mondta értetlenül.

-Tehát akkor mit is keresel itt zöld hajnalban?-néztem rá jelentőségteljesen.

-Mi mással lehet agyonütni az éjszakákat?-vont vállat mosolyogva.

-Hmm. Nem is tudom, talán alvással.-mondtam neki tűnődve.

-Nem tudok aludni.

-Vegyél be altatót.

Erre nevetni kezdett.

-Most mi van?-néztem rá értetlenül.

-May, nem vagyok ember. Nincs szükségem alvásra. Egyáltalán nem szoktam aludni.-magyarázta, de még mindig kuncogott.

-Ó.-jobb nem jutott eszembe, mert rendesen meglepődtem.-Bocsi.

-Nézd, sajnálom, hogy így rád törtem. Ha gondolod, elmegyek.-állt fel, és bűnbánó szemekkel nézett rám, én pedig úgy éreztem, mindjárt elolvadok a pillantásától.

-Figyelj, nem haragszom, csak nagyon megleptél. De mióta csinálod ezt?-kérdeztem tovább.

-Nem túl régóta.-mosolygott, és visszaült az ablakpárkányra.-Szeretem nézni, ahogy alszol. Be nem áll a szád közben.-kuncogott.

Én kétségbeestem. Ezt nem hiszem el! Ez minden este végighallgatja az álmaimat? Valaki ott fenn nagyon pikkel rám. Ez de ciki! Ilyen is csak velem történhet!

Fortuna elmehet a pokolba!

-Mi a baj?-komorult el ő is, mikor meglátta az arckifejezésemet.

Feltartottam a kezemet, és szó nélkül odamentem a falhoz, és elkezdtem beleverni a fejemet.

Onnan nem láttam a szemét, de biztos, hogy elképedve bámult rám.

-May…-szólt bizonytalanul.-Minden rendben?-hallottam a hangját most már közvetlenül mellettem.

-May, hagyd már abba, még a végén megsérülsz.-mondta aggódva, és a vállamnál fogva leültetett az ágyam szélére.

-Ez meg mire volt jó?-kérdezte idegesen.

-Nem tudom.-vontam vállat.-Rossz szokás. Egy kicsit kiakadtam azon, hogy hallgatni szoktad, hogy miket beszélek álmomban.

-Ó.-most ő nem tudott mit mondani.

-De…-kezdtem, de elhallgattam.

-Igen?-kérdezte kedvesen.

-Én azért elég sokszor fel szoktam ébredni, és akkor miért nem láttalak?

-Először is a sötét miatt, másrészt pedig általában elég gyors vagyok ahhoz, hogy el tudjak tűnni. Csak most, igazából nem tudom mi történt, későn vettem észre.

Erre elnevettem magam. Annyira képtelen volt ez az egész helyzet. Ő is velem nevetett.

Felültem az ágyamra, és felhúztam a lábaimat, ő pedig mellém telepedett, és így beszélgettünk még egy darabig, majd lassan elnyomott az álom.

***



Reggel az ébresztő óra hangos csörgésére riadtam fel, és úgy éreztem magam, mint aki egy szemhunyásnyit sem aludt az este. Aztán eszembe jutott az a furcsa, és mégis olyan valóságos álom. Az álmaimat általában el szoktam felejteni, de ez élénken megmaradt bennem.

Azt álmodtam, hogy Lucas belógott a szobámba, és én észrevettem, és utána meg beszélgettünk.

Micsoda hülye álom! Sosem voltam szűkében a fantáziának, de ez azért mégis csak sok, még tőlem is!

Miközben ezen gondolkodtam, a szekrényemben turkáltam valami ruha után. Mi az isten van velem? Nem lesz ez így jó! Mióta érdekel engem ennyire, hogy mi van rajtam. Végül megelégeltem, és kikaptam egy sötétlila v kivágású pulcsit, és felvettem hozzá egy csőfarmert, majd bementem a fürdőbe, és életre mostam magam, elvégeztem a reggeli teendőimet, majd lementem reggelizni.

Will már a konyhában ült, és amikor meglátott, nevetésben tört ki.

-Mi olyan marha vicces?-morogtam.

-Hugi, te tényleg nagyon álmos lehetsz.-vihogott tovább.

-Mi van?-néztem rá értetlenül.

-Nézz a lábadra.-fuldoklott még mindig a nevetéstől. Én megtettem, amit kért, és én is nevetésben törtem ki. Az egyik lábamon fekete, a másik lábamon fehér zokni volt.

Majd felszaladtam, és gyorsan felvettem két ugyanolyat.

Mire leértem, Will már ment is a garázsba.

-Hova rohansz? Még van egy csomó időd.-kiáltottam utána.

-Igen, tudom, de…dolgom van.-mondta, és már hallottam, ahogy felpörgeti a motort, és kilő.

Dolga van. Aha, én meg a húsvéti nyuszi vagyok. Biztos titkol valamit. Lehet, hogy… Csak nem? Az én drága bátyám becsajozott volna? Végül is elképzelhető.

Jaj, már megint elszaladt a fantáziám!

Majd inkább megkérdezem tőle, de most sietnem kell, mert a kocsim szervízben van, és gyalog azért több idő kell.

Felkaptam a fekete kapucnis dzsekimet, és a hátizsákommal a vállamon kiléptem a házból. Az eső nem esett, de a ködtől az orromig sem láttam.

Hát ez csodás! Magamtól is hasra tudok esni bármiben, ehhez nem kell még az is, hogy ne lássak két lépésnél előbbre.

Bosszankodva indultam el, mikor furcsa dologra lettem figyelmes, és megtorpantam.

Lassan közelebb mentem, és a sűrű ködből egy jól ismert szürke sportkocsi bontakozott ki.

A szívem nagyot dobbant.

Aztán Lucas is megjelent.

-Elvihetlek?-kérdezte, miközben szídöglesztő mosolyt küldött felém. Volt egy olyan érzésem, hogy csak azt akarja elérni, hogy én azt is elfelejtsem, mi a nevem. Na, megállj csak Lucas Nelson! Nehogy már azt higgyje, hogy egy mosollyal megvehet. Az már más lapra tartozik, hogy beválik a módszer.

-Köszönöm.-mosolyogtam rá szikrázóan. Egy pillanatra megdermedt, majd, mint aki kábulatból ébredt fel, kicsit zavartan bólintott.

Kinyitottam a kocsi ajtaját, és beültem. Láttam, hogy egy pillanatra összeráncolja a homlokát. Most mi baja?

De aztán a homloka megint márványsima lett, és fél másodperc múlva már mellettem ült.

Kicsit visszahőköltem. Ezt a hihetetlen gyorsaságot még szoknom kell.

Megint eszembe jutott az a valóságos álom. Biztos, hogy csak álom volt?

Jaj, hogy juthat eszembe ilyen baromság! Hát persze, hogy az volt!

-Min gondolkodsz?-kérdezte Lucas, és hangjában annyi kíváncsiság volt, mintha attól függne a világ biztonsága, hogy én mit gondolok.

Erre elmosolyodtam.

-Semmi különösön.-vontam vállat.

-Te nem szoktál arra érdemtelen dolgokon gondolkodni.

-Honnan tudod te azt? Nem látsz a fejembe.-mutattam rá a nyilvánvalóra.

-Nem, de ismerlek már annyira, hogy ezt tudjam.

Nagyot sóhajtottam, és beadtam a derekam.

-Eszembe jutott az egyik álmom.-mondtam, és ezzel reményeim szerint letudtuk a témát.

-Miért, mit álmodtál?-na, ennyit a reményeimről.

-No comment.-néztem rá.

Aztán lefagytam. Te jószagú málnabokor! Lucas 200-zal repeszt, és ez nekem csak most tűnik fel???

-Úristen! Normális vagy?! Lassíts!-sikítottam.

-Miért?-nézett rám értetlenül.

-Hogy miért? 200-zal mész lakott területen, mikor még az autópályán sem szabadna ennyivel!-pánikoltam.

-Hé, nyugi. Jól vezetek, és a reflexeim is elég jók.-kacsintott rám, amibe belepirultam.

-Jó, de ha balesetet szenvedünk, neked kell majd összekanalaznod a darabjaimat.-morcosan nézett rám.

-Néha az őrületbe kergetsz.-csóválta a fejét.

-Ilyen az én formám.-vontam vállat.

Idő közben ő beparkolt egy sötét kék BMW mellé, és kiszálltunk a kocsiból.

Aztán hirtelen belémnyilalt a felismerés: ez Nigel kocsija, Kathleen és ő egyszer ezzel vittek haza.

De ahogy láttam, ők már leléptek, és így nem kerülünk kínos helyzetbe.

Egy kicsit megkönnyebbültem. Nem tudom, hogy mit mondhattam volna, mert azóta, hogy tudom, mik ők, még Kathleennel sem beszéltem.

-Megyünk?-hallottam meg Lucas hangját magam mellett.

-Aha.-válaszoltam, és elindultunk a tesi öltözők felé, mert nekem az első órám tesi lesz, de azt, hogy ő miért erre jön, nem tudom.

-Neked nem is tesid lesz, nem fogsz beérni.-mondtam neki. Azt azért nem szeretném, hogy elkéssen, csak mert udvarias akart lenni.

-Nekem is tesim lesz.-felelte egy ravasz mosollyal az arcán.

Leesett az állam, és a tantusz is. Képes volt átrakatni a tesióráját, csak hogy nézhesse, amint bénázok.

-Te…-mutattam rá, és olyan dühös lettem, hogy csak na. Ilyenkor még Will is inkább arrébb megy a közelemből, mert olyan vagyok, mint egy időzített bomba. A kezem ökölbe szorult.-Ezt ugye nem gondoltad komolyan?-sziszegtem, és a hangom is forrt a dühtől, a szemem pedig szikrákat szórt.

-De. Miért?-kérdezte teljesen nyugodtan.

-Ezer szerencséd, hogy halhatatlan vagy.-mondtam, és vissza se nézve elviharzottam az öltöző irányába.

Bementem az öltözőbe, és ha lehet, még jobban begurultam, de meg is ijedtem.

Kathleen mosolygott rám.

-Szia!-köszönt vidáman egy széles mosoly kíséretében.

-Az egész család átiratkozott erre a tesi órára, hogy végig nézze, amint bénázok?!-csattantam fel.

-Éppenséggel nem.-kuncogott Kathleen.-Csak én és Luke.

-Milyen kár.-sóhajtottam.

-Micsoda?-nézett rám Kat homlokráncolva.

-Az, hogy történetesen pont azokat akarom megölni, akik halhatatlanok.-mondtam dühösen.



-Kérlek ne haragudj a bátyámra, ő csak meg akar védeni.-nézett rám komolyan.

-Mitől? A röplabdától?-kérdeztem gúnyosan.

-Ha kell, akkor attól is.-mosolyodott el ő is.-De ő tényleg nem gondolta, hogy te ennyire ki fogsz akadni, ha egy tesire fog járni veled.

-Bocs, de semmi kedvem ahhoz, hogy végignézze a szerencsétlenkedéseim.-mondtam ironikusan.

-Így is, úgy is végignézi.-mondta halkabban Kathleen.

-Hogy mi van?-néztem rá, és a vérnyomásom már megint az egekben volt.

-Hupsz. Ezt lehet nem kellett volna.-kapta a szája elé a kezét.

-Most már mondd végig, ha bele kezdtél.-kértem, de csak megrázta a fejét.

-Bocsi, de ezt Luketól kell megkérdezned. ÉS most öltözz át, mert mindjárt óra van.

Beletörődtem, hogy ezt most nem szedhetem ki belőle, de jaj neki, ha vége az órának. Átöltöztem a fekete, térdig érő feszes torna gatyámba, és felvettem a fehér pólómat, majd összefogtam a hajam lófarokba.

Kimentünk a terembe, és felraktuk a röpi hálót. Lucas valamiért nagyon vigyorgott. Viszont most nem fogok leégni, ahogy ő hiszi, mert 4 évet röppiztem egyesületben, és jól ment.

A tanár kiválasztott 2 csapatkapitányt, és azok választották a csapatokat.

Lucas és Kathleen a másik csapatba kerültek. Tudtam, hogy nem sok esélyünk van leverni őket, még úgysem, hogy hagyják magukat, de nem érdekelt, akkor is a lehető legjobban fogok játszani.

Lucas Nelson, te még nem tudod, hogy kivel állsz szemben.-gondoltam magamban kárörvendően. Igaz a mondás, hogy a legszebb öröm a káröröm, mert nincsen benne irigység.

Nos, ebben van valami. Rájuk sem néztem, csak odamentem a csapathoz megbeszélni ki, hol kezd.

Engem raktak középre.

Elkezdődött a meccs. Mindent beleadtam, és mivel ideges voltam egy csöppet, ezért az ütéseim pontosabbak, de keményebbek is lettek. Egyszer Lucas fogadta a labdámat, és láttam rajta, hogy meglepődik, habár ez az erő meg sem kottyant neki, azért érezte, hogy keményebb, mint a többi.

Elég szoros volt végig az állás, de mi nyertünk, és Kathleen és az ő szemében őszinte meglepettséget láttam, ahogy sutyiban rájuk pillantottam.

Persze én is örültem a győzelemnek, de nem maradtam ott a többiekkel ujjongani, inkább bementem az öltözőbe, és gyorsan összekaptam magam.

-Nem is tudtam, hogy ilyen jól röppizel.-hallottam Kathleen meglepett, ám vidám hangját.

-Nem tudok annyira jól.-vontam vállat.

-Viccelsz? Dehogynem. Aki az én ütéseimet kivédi, az tud valamit.

-Nem védtem ki az összeset.-mutattam rá.

-Persze, hogy nem, mert miután láttam, hogy te úgyis megfogod, másnak küldtem.-forgatta a szemét.

Erre elmosolyodtam. Kathleenre képtelenség haragudni.

-Na, akkor megmondhatod Lucasnak, hogy nem kell rám vigyázni.-vetettem be az utolsó kártyámat.

Közben felöltöztünk, és elindultunk a főépület felé.

-Miért vagy ennyire ellene a közös tesiórának?

-Nézd, ne értsd félre, nem veletek van bajom. És amit most fogok mondani, kérlek ne mondd el a bátyádnak, és vigyázz, hogy ki ne olvassa a fejedből.-figyelmeztettem.

-Nyugi, meg vannak a módszereim arra, hogy Lukenak semmi kedve ne legyen a fejemben turkálni.-kacsintott rám.

-Oké. Szóval én nagyon béna vagyok, a röplabda csodával határos módon kivétel ez alól, de ne akard tudni, mit művelek mondjuk egy kosárlabdával. És nem sok kedvem van még ennél is jobban leégetni magam a tesód előtt.-hajtottam le a fejem.

-Hogy érted azt, hogy ennél is jobban?-nézett rám kérdőn Kathleen.

-Nem mesélte el neked?-lepődtem meg.

-Úgy látszik kimaradtam valamiből.-húzta fel a pisze orrát, és én majdnem elnevettem magam a látványon, de időben visszafojtottam. Nem akartam felhúzni.

-Amikor tegnap Lucas hazavitt, végignézte a veszekedésünket a bátyámmal, és hát szokásunkhoz híven elég gyerekesek voltunk, és ha ez még nem lenne elég, akkor Will bedobta magát, és még egy ciki beszólást is sikerült előadnia.

Kathy elnevette magát.

-Kösz, ez sokat segít.-néztem rá cinikusan.

-Bocs, de…te emiatt aggódsz?-megint küzdött a kitörni készülő nevetéssel.

Én értetlenül néztem rá.

-Ezt a sztorit hallottam, de igazából ahogy elmondta, azonnal az jutott eszembe, hogy mi pont így viselkedünk, úgyhogy emiatt ne aggódj. Ráadásul neked csak egy bátyád van. Nekem kettő, szóval képzelheted.-kuncogott, és most már vele nevettem.

-Ez megnyugtató.

Elértük a főépületet, és mosolyogva váltunk el, aztán mindenki ment a saját órájára.