13.Fejezet-Szeret, vagy nem szeret?

13.Fejezet

Szeret, vagy nem szeret?

A kémia halál unalmas volt, de az, hogy Lucas ott volt mellettem egy karnyújtásnyira, bőven kárpótolt.

Úristen! Mikre gondolok már megint?

Hiába, nem tudom tagadni, beleszerettem Lucas Nelsonba. Olyan béna vagyok! Pont egy olyan srácba kellett beleesnem, aki soha nem fog úgy nézni rám. Az eszem már elfogadta ezt, de a szívem… nem tudom megérti-e valaha.

A csengő hangja ragadott ki a gondolataim közül. Örültem, hogy Lucas most nem lőtt ki úgy a teremből, mintha az ördög kergetné, hanem ott maradt, és együtt sétáltunk a kijárat felé. Ezen elmosolyodtam. Emlékszem első nap azt gondoltam, hogy egy bunkó, pedig csak azért volt velem olyan undok, mert nem akart bántani.

-Min mosolyogsz?-kérdezte kíváncsian.

-Csak eszembe jutott az első nap.-néztem rá. Kíváncsi voltam a reakciójára. Az arca elkomorult.

-Biztos azt hitted, hogy megőrültem, vagy ilyesmi.

-Nem, nem épp erre gondoltam.-ráztam a fejem, de nem akartam neki kifejteni, hogy mekkora tahónak hittem.

-Akkor mire gondoltál?

-Ne akard tudni.-pirultam el.

-Nem fogok megsértődni.-ígérte. Belenéztem a szemeibe. Na, itt elszakadt a cérna, és beadtam a derekam.

-Hát jó…De…De tényleg ne haragudj.-néztem bocsánatkérően rá. Ő bólintott.-Szóval, megállapítottam, hogy bunkó vagy, és hogy nem halnál bele egy kis udvariasságba.-félve néztem rá. Annak ellenére, hogy megígérte, nem sértődik meg, én mégis ettől tartottam.

Sok mindenre számítottam, de erre tuti nem.

Hangosan felnevetett. Sosem láttam még ilyen felszabadultnak. Sokan meg is álltak, és nagy szemeket meresztettek, de ő csak nevetett tovább, könnyű, dallamos, angyali hangon.

-Most mi olyan vicces?-néztem rá értetlenül. Kezdtem aggódni az elmeállapota miatt.

Mikor hangos jókedve alább hagyott, csak akkor válaszolt.

-Én már felkészültem a lehető legrosszabb válaszokra, hogy miket hihettél, erre te előállsz egy abszolút logikus, és ha a te szemszögödből nézzük a dolgokat igaz válasszal.

-Ha már itt tartunk, te azért elég sokat vagy emberek között. Akkor hogyhogy így kiborultál tőlem?-kérdeztem, és próbáltam óvatosan fogalmazni.

-Ez bonyolult. És én sem értem igazán. Csak elméleteim vannak.

-Én azért meghallgatnám azokat az elméleteket.-nógattam.

-Hát jó. De ne itt a suli kellős közepén, jó?

-Logikus kérés.-bólintottam.-De nekem még haza kell érnem, ami valószínűleg így is elég későn fog megtörténni, szóval tehetsz kivételt.

-Miért érnél haza későn?-vonta föl a szemöldökét, és úgy tűnik az utolsó megjegyzésemet eleresztette a füle mellett.

-Mert egy óra, amíg hazaérek.

-Na, ne viccelj! St.Helenben mindent elérsz maximum fél óra alatt.

-Igaz, ha kocsival vagy.

-De te azzal vagy, nem?-nézett rám még mindig értetlenül.

-Nem, gyalog jöttem suliba, mert leeresztett a kereke.

-Akkor hazaviszlek.-jelentette ki határozottan.

-Kösz, de…-kezdtem volna, de közbe vágott.

-Ugye nem gondolod komolyan, hogy hagylak gyalogolni? Különben is mindjárt sötét lesz.-hát igen, novemberben már hamar sötétedett.

-Nagylány vagyok, tudok magamra vigyázni.-húztam fel az orrom, de jól esett az aggódása. Ha belegondolok, túlságosan is jól esett. Már megint ott vagyok, ahol a part szakad.

-Nem, nem tudsz. Még annyira sem, mint az átlag ember.-mondta szemrehányóan. Látta, hogy eszem ágában sincs beadni a derekam. Hiába szerettem volna, a büszkeségem nem engedte.-Kérlek.-nézett mélyen a szemembe, és nekem minden gondolat kiszállt a fejemből. Elvesztem. Elvesztem a mély szemeiben, és elvesztem abban az érzésben, ami a szívem melegítette, és amit iránta tápláltam.

-Rendben.-suttogtam halkan, mikor valamelyest összeszedtem magam.

Együtt mentünk tovább a parkoló felé szótlanul.

Én a gondolataimba merültem megint. Nem értettem, miért voltam rá rosszabb hatással, mint az összes többi ember.

Beültem az anyós ülésre, a kezeimet összekulcsoltam, és várakozásteljesen néztem rá.

Ő csak felsóhajtott, és beindította a motort, ami halkan feldorombolt, és elindultunk.

Nem nézett rám, az utat figyelte, és közben beszélni kezdett.

-Tudod, minden embernek van kisugárzása, ezt bizonyos fokig ők maguk is érzékelik, hiszen ezen alapul a szimpátia is. De ez annál sokkal erősebben körüllengi őket, mint azt hiszik, és fel tudják fogni. Az aurához tudnám hasonlítani, de mégsem az. Ez a személy tulajdonságaitól függ, és a jellemétől.

-Vagyis te rá nézel valakire, és megmondod, hogy milyen ember?-néztem rá, és próbáltam ezt az egészet felfogni.

-Valahogy úgy.-mosolyodott el futólag, de ez a másik pillanatban már el is tűnt.-És minnél tisztább és jobb egy lélek, annál jobban vonzza a magunk fajtát. És ez a legborzalmasabb az egészben.-láttam rajta, hogy gyötrődik, de nem tudtam, hogy segíthetnék rajta. Csak most vettem észre, hogy már a házunk előtt parkolunk.

-Akkor a képességed rendesen cserben hagyott, mert az én lelkem minden, csak nem jó és tiszta.-komorult el az arcom. Hogy is lehetne az? Önző vagyok, hisztis, és gyenge. Eszembe jutott, minek tettem ki a családomat, amikor anya meghalt, és hirtelen borzalmasan éreztem magam.

-Hogy mondhatsz ilyet? Mit követtél el, hogy ezt gondolod magadról? May, te hatalmas tévedésben vagy!-hallottam Lucas felháborodott hangját, és éreztem magamon a tekintetét, de én továbbra is az ablakon bámultam kifelé. Nem tudtam volna a szemébe nézni.

Szomorú mosollyal a számon megráztam a fejem.

-Nem, te vagy tévedésben. Nem vagyok jó ember. Cserben hagytam a családom, amikor a legnagyobb szükségük lett volna rám, és csak magamra gondoltam. A barátaimat ellöktem magamtól, és nem érdekelt hány embert bántok meg a viselkedésemmel. Nagyon önző voltam és nagyon gyenge. Apámnak folyamatosan aggódnia kell értem, mert még magamra sem vagyok képes vigyázni, a bátyámmal pedig nagyon sokszor vagyok igazságtalan. Na, ezek után mondd, hogy nem vagyok rossz ember.-csak a monológom végére mertem ránézni, és arcán olyat láttam, amire egyáltalán nem számítottam. Megértést, és melegséget sugárzott a szeme.

-Túl szigorú vagy magadhoz. Nem hagytad cserben a családod, csak nagyon nagy megrázkódtatás ért, mikor édesanyád meghalt. Ez teljesen természetes. Apád így is, úgy is aggódna érted. Az én fogadott szüleim is folyton aggódnak értem, pedig szinte sebezhetetlen vagyok. És egyáltalán nem vagy önző. Te vagy a legönfeláldozóbb lény, akit csak ismerek.-mosolyodott el.

-Honnan tudod? Alig ismersz.

-Onnan, ahonnan te tudod, hogy nem foglak bántani.

-A kettő nem ugyanaz.-ráztam a fejem.

-Nem, de az elv igen.-mutatott rá.

-És még én vagyok a naiv.-néztem rá fejcsóválva.

-Igen, te. Itt ülsz tőlem egy karnyújtásnyira, tudva, hogy bármikor elpattanhat az a bizonyos húr, és akkor véged, és egyáltalán nem félsz.

-Ne kezdd ezt már megint!-emeltem fel a kezemet.-Szóval akkor az én lelkem jobban vonz, mint a többieké?-csak hogy megbizonyosodjak.

Ő szomorúan bólintott, engem pedig elöntött a bűntudat, hogy ennyit kellett, és kell most is szenvednie miattam.

-Erről te nem tehetsz.-mondta lágy hangon.

-Azt hittem nem tudsz olvasni a gondolataimban.-mondtam fülig pirulva, de egy kicsit bosszúsan.

-Mert nem is tudok.-nézett rám értetlenül, de aztán megértés villant fel a szemeiben, és boldogan rám vigyorgott.-De ezek szerint kezdelek kiismerni.-mondta vidáman.

Én ettől nem voltam annyira odáig, de megérte, hogy láthattam az arcán ezt a boldog mosolyt.

Lassan közelebb hajolt hozzám. Az orrunkat csak egy pár centi választotta el.

-Köszönöm, hogy nem félsz tőlem és őszinte lehetek veled.-suttogta lágyan, és én úgy éreztem, hogy megolvad a csontom a pillantásától. Éreztem az arcomon hideg leheletét, teljesen elkábított a közelsége.

-Köszönöm, hogy érdemesnek tartasz a bizalmadra, bár nem érdemeltem ki.-suttogtam vissza.

-Annyira máshogy látod magad.-mormolta bársonyos hangon, miközben az egyik kibomlott tincsemet óvatosan a fülem mögé igazította.

Elpirultam, és kétkedve néztem rá. Még mindig közel volt hozzám, de már nem annyira, így tudtam viszonylag összefüggően gondolkodni.

-én csak realista vagyok.-mondtam tiltakozásképpen.

-Aha, persze. De nem te hallgatod a fiúk rólad szóló gondolatait.-kikerekedett szemekkel néztem rá.

-Te most ugratsz.-hápogtam.

-Higgyj nekem. Így van.-mosolygott rám. Ahogy az arcát néztem, egyszerre megláttam valamit a háta mögött, amitől nem kicsit húztam fel magam.

Az házunk ablakából Will vigyorgott rám, mint a tejbetök.

-Ezt nem éli túl.-sziszegtem, és a kezem ökölbe szorult.

Hogy mer kémkedni utánam?!

-Miről beszélsz?-nézett rám értetlenül Lucas.

-Arról, hogy meg fogom ölni a bátyám.-néztem még mindig az ablakban lévő vigyorira.

-Azt megnézném.-kuncogott Lucas.

-Akkor csak figyelj.-mondtam dühtől izzó hangon, majd kipattantam a kocsiból, és berontva a lakásba, és elborult aggyal álltam meg a bátyám előtt.-Édes, egyetlen, idióta bátyuskám mi a fenét képzelsz te magadról?!-kiáltottam rá magamból kikelve.

-Nyugi, Lizzy! Ez a kedvenc pólóm, még kelleni fog.-ekkor vettem csak észre, hogy a pólójánál fogva húztam le, hogy a fejünk egy magasságban legyen.

-Ha megöllek, akkor biztos nem!-vágtam vissza.

-Hányszor próbáltál már megölni hugica? Rengetegszer. És lám, még mindig élek és virulok.

-Az őrületbe fogsz kergetni! Én talán kémkedek utánad?-olyan dühös voltam, hogy majd ki szaladtam a világból.

Will rám se bagózva kiment a házból és oda intett Lucasnak, aki közben kiszállt a kocsiból, és az orrának dőlt. Ő vissza intett.

-Állj! Ti ismeritek egymást?-kapkodtam a fejem kettejük között.

-Aha.-vont vállat a bátyám.

-Honnan?-teljesen megrökönyödtem. Ezt nem tudom elhinni!

-Az apám tanítja a bátyád, és összefutottunk, amikor büntetésben volt.-vigyorgott cinkosan a bátyámra.

-Na, jó egy pillanat, és jövök.-beviharzottam a nappaliba, levágtam a cuccom, és kivittem a kemény világatlaszt, mert Tolkien itt már nem segít.

-Jaj, hugi! Igazán kitalálhatnál valami hatékonyabb fegyvert.-vihogott a bátyám.

-Mit akarsz? Újítottam! Ez most világatlasz.-lengettem meg a kezemben a nehéz könyvet.

-Ja, persze!-kapott drámaian a fejéhez.-Hiszen te a Gyűrűk urával szoktál engem püfölni.

-Bocs, hogy ezt most végig kell nézned.-intéztem Lucashoz ezt a mondatomat, aki csak nézett, de a válla rázkódott a nevetéstől.-Nem illik kinevetni a másikat.

-Hugocskám, te már a pasidat is kiosztod?-hirtelen meg sem bírtam szólalni, csak tátogtam. Hogy mi van? Ez a gyerek megzakkant! Tuti, hogy nincs magánál!

-Te meg vagy húzatva! Kíváncsi vagyok, mit tárolsz az agyad helyén!-miközben elkezdtem csapkodni.

-Miért?-vigyorgott, miközben elkapott a derekamnál fogva úgy, hogy meg se tudjak moccanni.

-Eressz már el!-vergődtem a karjai között dühösen.

-Jó, de a kemény és vastag könyveket elzárom előled a széfbe.-nevetett, és letett a földre.-Na, én bemegyek, mert a végén még idegösszeomlással kell kórházba szállítani.-kacsintott rám, majd becammogott a házba.

Odaléptem Lucashoz.

-Ne haragudj!-sütöttem le a szemem.-A bátyám néha nagyon…ki tud hozni a sodromból.

Ő csak nevetett.

-Nem haragszom, nekem is vannak tesóim, még ha nem is vérszerintiek.

-Nem is mondtad, hogy ismered a bátyám.-néztem rá.

-Nem kérdezted.-vont vállat.

Nem volt túl erős kifogás, de rá nem tudtam haragudni, és még mindig szégyenkeztem az előbbi jelenet miatt, de teljesen elborult az agyam. Willnek különleges érzéke van ahhoz, hogy az agyamra tudjon menni.

-Hát, akkor…köszönöm, hogy hazahoztál, és még egyszer sajnálom, hogy végig kellett nézned.

-Ugyan, igazából nagyon jól szórakoztam.-kuncogott.-És igazán semmit sem kell megköszönnöd.-hajolt hozzám közelebb, és szemei megbabonáztak. Még az orrom is elfelejtettem felhúzni az előbbi megjegyzése miatt.

-Akkor szia.-suttogta, és kezével végigsimított az arcomon.

Majd megfordult, beült a kocsijába, és elsöpört.

-Szia.-suttogtam a semminek, mert csak most bírtam megszólalni.

Majd megint elöntött a méreg a bátyám beszólása miatt, és betrappoltam a házba. Ő ott állt a konyhapultnak dőlve karba font kézzel, és vigyorgott rám.

-Muszáj volt ilyen kínos helyzetbe hozni?-sziszegtem oda neki egy villámokat szóró tekintet kíséretében.

-Mire gondolsz?-adta az ártatlant.

-Soroljam?!-csattantam fel.-Először is leskelődsz utánam, aztán meg Lucas jelenlétében beindítod a te marha okos agyadat, bár most már abban is kételkedek, hogy egyáltalán van-e neked olyanod, és mit bírsz kérdezni? „ Hugocskám, te már a pasidat is kiosztod?”

-Ez csak egy egyszerű kérdés volt.-tárta szét a kezét.

-Akkor most szépen elmondom úgy, hogy te is felfogd, ha már ebből az irtó ciki helyzetből nem jöttél rá. Lucas és én nem járunk, egyszerűen csak a barátom és nagyon kedves volt tőle, hogy hazahozott, mert különben gyalogolnom kellett volna, de szerintem holnaptól azt is letagadja, hogy ismer, miután ezt végignézte és hallgatta.

-May, én itt csak egyvalamire jöttem rá. Arra, hogy te fülig bele vagy zúgva ebbe a srácba.-vigyorgott szélesen.

-Te nem vagy magadnál. Biztos valami súlyos probléma van ott benn.-mutattam a homlokára. Még csak az kéne, hogy bevalljam neki, és Lucas meg kiolvassa a fejéből. Meg amúgy sem tartozik rá.

-De ha nem vagy beleesve, akkor csak nevettek egyet az egészen és nincs kínos szitu, igaz?

-Igen, de akkor is megkímélhettél volna ettől minket.-láthatóan meglepődött azon, hogy nem kezdtem el vitatkozni vele, de már túl jól ismertem már magam ahhoz, hogy tudjam, akkor majd dühömben elszólom magam, és akkor megint én húzom a rövidebbet.

Szó nélkül felmentem a szobámba, és az ágyra vetettem magam.

Végig kellett gondolnom az egészet. Ma, néhány pillanatban úgy éreztem, mintha ő is…érezne valamit irántam. Amikor az autóban közel hajolt hozzám…És amikor elbúcsúzott. És a szemei…olyan melegen és kedvesen nézett rám.

Könnyen elhitethettem volna magammal, hogy ugyanúgy érez, mint én, de nem tettem, mert akkor csak fájdalmasabb lett volna, amikor véget ér az illúzió. Össze kellett szednem magam. Holnapra nem volt házim, úgyhogy előszedtem az egyik kedvenc könyvemet, az Eragont, és felkuporodtam a kiszélesített ablakpárkányomra. Kinéztem az ablakon, és csak a szakadó esőt láttam. Nem is vettem észre, mikor kezdett rá.

Teljesen belemerültem a könyvbe, és abba a varázslatos és elbűvölő világba, amibe elkalauzolt. Szerettem ezt olvasni, mert ilyenkor megfeledkeztem a külvilágról, és csak az volt a fejemben.

Este kilenckor kaptam észbe, amikor hallottam, hogy csapódik a bátyám szobájának az ajtaja.

Nem voltam éhes, úgyhogy elmentem zuhanyozni, és már pizsában mentem vissza a szobámba. Apu még a nappaliban nézte a meccset, úgyhogy lementem hozzá egy kicsit, mert ma még nem is beszéltünk.

-Szia!-léptem be a nappaliba.

-Szerbusz kislányom! Téged is látni?-fordult hátra apa.

-Bocsi, csak teljesen cserben hagyott az időérzékem. Olvastam.-magyarázkodtam.

-Így már érthető.-kuncogott.

Én is elmosolyodtam.

-Jó éjt apa!-nyomtam puszit az arcára, majd felmentem a szobámba.

Úgy döntöttem, gitározok egy kicsit, mert Will most úgyis tök süket, hisz zenét hallgat, aput pedig kellő képpen lefoglalja a kosár meccs.

Elővettem az én csodaszép fehér gitáromat a tokjából, és gondolkodás nélkül elkezdtem játszani Leona Lewis Better in time című számát. Alapvetően nem a stílusom, de most úgy éreztem, hogy ezt kell játszanom.

(itt tudod meghallgatni )

Mikor a szám véget ért, sokkal nyugodtabb voltam, mint előtte. Lefeküdtem, és azonnal elaludtam.

Megint álmodtam, és most, amikor harmadjára riadtam fel, valami mozgást láttam a szobámban.

Vajon csak képzelődök?

Hirtelen felültem, és felkapcsoltam a lámpát.

A lélegzetem is elállt. Sok minden átfutott az agyamon, de ez még a közelében sem volt.