12.Fejezet-Barátság vagy valami több?

12.Fejezet

Barátság, vagy valami több?

A nap további része csendesen telt, és elég későn kerültem ágyba. Hiába is próbáltam nem Lucasra gondolni, nem igazán ment, és késő éjjel sikerült csak álomba merülnöm, de az sem volt gondtalan.

Nem tudom mikor álmodtam utoljára ennyi félét. Csak egyvalami volt közös bennük, vagyis pontosabban egyvalaki:

Lucas

De sosem beszélhettem vele, olyan volt, mint egy elérhetetlen hallucináció, egy látomás, amit sosem érhetek utol.

Így jobban belegondolva, lehet, hogy azért voltak ezek az álmok, mert ugyanez volt a helyzet a valóságban is?

Legalábbis szerintem.

De ezt már letisztáztam magamban, és nem akarok újra ezen rágódni.

Amint ezt szépen megbeszéltem magammal, megráztam a fejemet, és odaléptem a komódomhoz.

Magamra nem jellemző módon sokat turkáltam a ruháim között, míg találtam megfelelőt. Egy rövid ujjú grafitszürke kötött pulcsit kaptam ki, alá vettem egy vékony fekete hosszú ujjút, mert egyrészt túl kivágott volt, másrészt megfagytam volna benne, mindehhez pedig egy fekete csőnacit.

(ezt a cuccot viseli May)

A hajam kifésültem, és lófarokba fogtam. Mivel a nyugtalan éjszaka nyomait ott viseltem az arcomon, ezért tettem fel egy kis sminket, és így már magamra ismertem.

Mikor ezzel megvoltam, levonultam a földszintre reggelizni.

Meglepődtem, amikor a konyhában nem találtam senkit. Az még hagyján, hogy apu nincs itthon, de mi történt az én lókötő bátyámmal.

Ahogy a pulthoz léptem, egy cetli várt, amin Will szörnyen ronda, szinte már olvashatatlan kézírását láttam.

May,

el kellett mennem korábban,

ne kapj frászt, nincs gáz.

Jó legyél, pukkancs XD

Will

Felnevettem, és megcsóváltam a fejem. Nem is ő lenne, ha nem piszkálna még levélben is.

Gyorsan bekaptam a reggelimet, és felkaptam a hátizsákom.

Vidáman indultam a garázsba, ahhoz képest milyen nyúzottan ébredtem, egész jó kedvem lett.

De amint beléptem, és megláttam a kocsimat, a mosoly az arcomra fagyott.

-Ne, ne, NE!!!-kiáltottam hangosan.

Az első két kerék totál le volt eresztve.

Ezt nem hiszem el! Ilyen nincs! Ilyen szerencsétlen embert még nem hordott a hátán a Föld, sőt még a galaxis sem!-sopánkodtam magamban.

Úgy látszik maradt a gyaloglás, mert a fél óránként járó buszt már lekéstem.

Lemondóan sóhajtottam egyet, és a bejárati ajtó felé vettem az irányt, miközben előkaptam az elengedhetetlen mp3-am a táskámból. Zene-függő vagyok, mióta az eszemet tudom. A zene mindig segített nekem. Ha szomorú voltam felvidított, ha kétségbe estem reményt adott. A segítségével álmodozhattam, és könnyűnek és gondtalannak érezhettem magam. De volt, amikor csak hagytam magam elmerülni benne, és nem gondoltam semmire.

Most is ezt akartam elérni, és ahogy felcsendült az egyik kedvenc Linkin park számom, sikerült is. Végre nem agyaltam semmin, csak sétáltam a zene ritmusára, és élveztem az ismerős dallamokat.

Szerencsére egész hamar odaértem a sulihoz, így nem késtem el, sőt még volt is legalább 15 percem csengetésig. Mondjuk a hosszú séta kifárasztott, úgyhogy szükségem is volt rá.

Mivel az eső most is szemerkélt, mint általában, ezért az iskola oldalánál álló eresz alatti padhoz siettem, és leültem.

Csukott szemmel hallgattam tovább a zenét, ameddig a csengetésre vártam.

Egy hideg érintést éreztem a vállamon, és ijedtemben ugrottam egyet, a szemem pedig azonnal kipattant, de amint megláttam ki ült le mellém, azonnal megnyugodtam, és kikaptam a fülhallgatókat a fülemből, hogy halljak is valamit.

-Szia! Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni.-mondta Lucas mosolyogva.

-Szia! Nem ijesztettél meg, csak volt egy kis áramszünetem.-mosolyogtam rá. Nem akartam, hogy azt higgyje félek tőle, vagy ilyesmi.-És nem tűnt föl, hogy más is van itt.

-Mit hallgattál?-kíváncsiskodott.

-Nem hallottad?-kérdeztem vissza vigyorogva.-Azt hittem jobb a füled, mint a csúcsragadozóké.-mondtam könnyedén, visszautalva a tegnapi beszélgetésünkre.

-Így van, csak éppen nehéz elhinnem.-mosolygott csibészesen, amitől elakadt a lélegzetem.

-Miért?-kérdeztem gyorsan, hogy nehogy feltűnjön neki.

-Csak nem gondoltam volna…-kezdte, de én közbevágtam, mert már annyiszor végighallgattam ezt a szöveget, hogy nem volt kedvem még egyszer.

-Már te is kezded?! Miért jön mindenki ezzel?-csattantam fel.

-Mivel?-nézett rám értetlenül.

-Hogy nem nézted volna ki belőlem, és hogy abszolút nem illik hozzám.

-Lehet benne valami, de én nem ezt akartam mondani.-mondta egy kihívó pillantás kíséretében, és most én néztem rá értetlenül.

-Akkor mit?

-Ha nem vágnál közbe folyton, már régen tudnád.-mosolygott elnézően. Mostanában sokkal többet mosolyog. Ma reggel, ebben az öt percben többet vigyorgott, mint az előző két hétben együttvéve.

Mikor csak hallgattam, folytatta.

-Szóval nem gondoltam volna, hogy ugyanazt hallgatjuk.

Leesett az állam.

-Most csak azért nem mondom, hogy nem néztem volna ki belőled, mert tudom, milyen idegesítő.-mondtam megrökönyödéssel a hangomban.

Erre halkan felnevetetett.

-És van más kedvenced is?-érdeklődött.

-Van.-válaszoltam szűkszavúan, mert nem akartam részletezni. Úgy döntöttem, gyorsan terelem a témát.-És neked?

-Nekem is van.-nézett rám lesújtóan, jelezve, hogy átlát rajtam.

-Nem árulod el?-nézett mélyen a szemembe, és úgy éreztem, mintha hipnotizálni akarna, és mi tagadás, hatásos is volt. Minden erőmet bevetve elszakadtam a pillantásától, és lenéztem a kezeimre.

-Ki fogsz nevetni.-fixíroztam még mindig a kezeimet.

-Nem foglak, megígérem.

-Dehogynem.-ebben biztos voltam.

-Most ígértem meg. Nem bízol bennem? Mondjuk jól tennéd.-tette hozzá keserűen.

-De igen.-mondtam gyorsan, és már biztos voltam benne, hogy ezt most nem úszom meg, amikor megszólalt a csengő, és én áldottam a sorsot, mert nem lesz közös óránk, ahol kiszedhetné belőlem.-Istenem, el fogok késni! Bocs, de mennem kell.-pattantam fel, és igyekeztem palástolni a megkönnyebbülést a hangomban, nehogy félre értse.-Szia!-szóltam vissza siettemben.

Még éppen beértem a terembe, és ledobtam magam Naomy mellé.

-Te meg hol voltál?-vont kérdőre suttogva, mert megkezdődött az óra.

-Leeresztett a kocsim kereke, és gyalog jöttem suliba.-mondtam neki. Ez végül is nem hazugság, csak féligazság.

-Ja, értem. De Will miért nem hozott be?

-Előbb elment otthonról, és amúgy sem lettem volna hajlandó felülni arra az életveszélyes vacakra, amivel ő jár suliba.

-Csak nem félsz a motorozástól?-kuncogott Nana.

-Nem.-feleltem gyorsan.-Csak nincs kedvem kinyíratni magam, és mint mondtam hamarabb elment otthonról.

Naomy csak kuncogott tovább, én pedig a szememet forgattam. Mi van ma mindenkivel? Lucas is úgy vigyorgott, mint a vadalma.

A délelőtt további része unalmasan telt, a tesi órám pedig különösen katasztrofálisra sikerült, mert kosaraztunk, és én abban szerintem bénasági világcsúcsot dönthetnék. Oliver csak úgy görnyedt a röhögéstől, de amint elkapta az én lesújtó pillantásomat, a vigyor az arcára fagyott. Ezt elégedetten nyugtáztam magamban. Marissa, az egyik legjobb barátnőm Beverly Hillsből, ő mindig azt mondta, hogy nem csoda, hogy nem nagyon nyitom ki a szám, mert a pillantásaim amúgy is elég beszédesek tudnak lenni. Sajnos vele megszakadt a kapcsolatom, mikor bezárkóztam magamba, mert ő is elköltözött, és én meg nem válaszoltam a hívásaira és az e-mailjeire. Ezt csak magamnak köszönhettem.

Tesi után a menza felé vettük az irányt.

Amint beléptünk a terembe, a szemem sarkából azonnal Nelsonék asztala felé néztem, de legnagyobb bánatomra Lucas nem volt ott. Teljesen lelombozódva néztem végig az ebédlő további részein, de nem igazán láttam, csak néztem.

De ekkor megakadtam egy pillanatra.

Lucas ült az egyik asztalnál egy távolabbi sarokban, és amikor tekintetünk találkozott, elmosolyodott, és intett a kezével.

Én továbbra is hitetlenkedve bámultam rá, mire mosolya vigyorba szélesedett, és megint intett, de ezúttal az előtte lévő székre.

-Úgy látszik valaki nagyon kíváncsi.-suttogtam nagyon halkan, de tudtam, hogy ő hallja. Erre csak egy roppant ártatlan arc volt a válasz.

Vettem egy salátát, és egy vizet, majd elindultam felé, miközben a szívem egyre hevesebben vert.

Az út az asztalhoz végtelennek tűnt. Már tényleg azt hittem, hogy sosem érek oda, aztán meg egyik pillanatról a másikra tényleg ott voltam, mégsem éreztem megkönnyebbülést.

-Hello.-köszöntem halvány mosollyal, és leültem vele szemben.

-Szia.-nézett rám tűnődve.

-Mi az?-értetlenkedtem, amikor már tényleg zavarba hozott hosszas vizslatása. Most mi nézni való van rajtam?

-Próbállak megfejteni.

-És hogy haladsz?

-Lassan.-vallotta be lemondó mosollyal az arcán. Olyan hihetetlenül tökéletes volt, hogy el sem akartam hinni, hogy létezik.

-Nálam biztos gyorsabban.-szaladt ki a számon, de abban a pillanatban meg is bántam.

Érdeklődve nézett rám.

-Miért te mire jutottál?-kérdezte.

-Azt megtartom magamnak.-mondtam határozottan, de akkor már nem éreztem magamat annyira megingathatatlannak, mikor belenéztem gyönyörű aranyló karamella szemeibe. Miért van rám ekkora hatással?

-Te mindig mindent megtartasz magadnak.-mutatott rá.-Mindent csak harapófogóval lehet kihúzni belőled, sőt van amit még úgy sem.

-Te sem vagy egy nyílt ember.-vágtam vissza.

-Kezdjük ott, hogy ember sem vagyok.-kuncogott keserűen.

-Az nem számít. Tudod, hogy értettem.

-Még hogy nem számít?! Te nem vagy magadnál! Tisztában vagy vele, mekkora veszélyt jelent minden velem töltött pillanat az életedre?!-csattant fel. Még szerencse, hogy nem ült a közelünkben senki.

-Nem vagyok hajlandó félni tőled.-feleltem nyugodtan.-Eddig semmi bajom nem esett, sőt ha te nem vagy, akkor valószínűleg puma vacsi lettem volna már régen.-kezdett felmenni bennem a pumpa. Miért nem bírja ezt megérteni?

Erre megenyhült, de a tehetetlenség és az értetlenség különös keveréke ott volt a szemeiben, sőt mintha egy kis haragot is láttam volna bennük, de volt még mindezek mellett valami, amit nem tudtam megérteni.

-Amilyen szerencsétlen vagyok, így is, úgy is bajba kerülök, úgyhogy nincs miért félnem.-vontam vállat, és próbáltam enyhíteni a hirtelen keletkezett feszültséget.

-Feladom.-sóhajtotta, és megcsóválta a fejét.

-Jól teszed. Úgyis én vagyok a makacsabb.-vigyorogtam rá.

-Tehát, miket szoktál hallgatni?-vigyorgott rám azzal a tipikus „most meg vagy” nézéssel.

-Azt hittem már elfelejted.

-Nem szokásom felejteni. Tehát?

-A hangulatomtól függ.-reménykedtem, hogy ezzel megelégszik.

-Azt mondtad vannak kedvenceid.-mutatott rá.

-Jó, hát szeretem a Muse-t, a Linkin Parkot, Avril Lavigne-t, a Sum 41-t,-a legrázósabbat hagytam a végére.-meg a Green Dayt.-vallottam be.

-Furcsa.-tűnődött.

-Kösz szépen.-mondtam gúnyosan.

Ő rám nézett, majd a kezembe nyomta az Ipodját, és én értetlenül néztem rá.

-Nézz bele.-mosolygott mindentudóan.

Megtettem, amit kért, és a számat hirtelenjében a padló közelében találtam.

Ugyanazok az előadók.

Persze más is volt rajta, ahogy az enyémen is volt még számtalan más együttes és előadó.

-Hű. Na, most megleptél.-tettem hozzá pár pillanat hatás szünet után, és visszaadtam neki az Ipodot.

-Őszintén, te is engem.-nevetett. Olyan hangulat változásai voltak időnként, hogy csak néztem nagyokat.-Viszont most mennünk kéne kémiára, mert el fogunk késni.-mondta kedvesen, és felállt, én pedig követtem a példáját kissé megzavarodva, ugyanis mindeddig még annak sem voltam teljesen tudatában, hogy egy ebédlő kellős közepén beszélgettünk.