10.Fejezet-Kiderülnek a titkok (2.rész)

10.Fejezet

Kiderülnek a titkok

(2.rész)

-Mit takar ez az egész halhatatlanság? És miért mondtad, hogy félnem kéne tőled? És akkor az egész családod…?-itt elakadtam, mert levegőt kellett vennem, de mondtam volna tovább, ha nem vág közbe.

-Állj, egyszerre csak egy kérdést.

-Bocs.-suttogtam.

-Tehát amint te is észrevetted, van pár jellegzetes tulajdonságunk, mint az erő, a gyorsaság, a kemény és hideg bőr.-kezdte megfontoltan, de aztán elhallgatott.

-Kihagytad a különleges szemszínt.-néztem rá.

Elkerekedtek a szemei.

Úgy éreztem meg kell magyaráznom.

-Mindannyiótoknak olyan különleges szemszíne van. Sose láttam még ilyet. Kathleennek fenyőzöld, Diananak szinte mahagóni, Martinnak azúrkék, Nigelnek gyakorlatilag méregzöld, a tied pedig mézszínű.-néztem rá, miközben bizonytalanul elhallgattam.

-Te mindent észreveszel.-suttogta, és mintha egy kis csodálatot hallottam volna ki a szavaiból. Pár pillanat után folytatta.-Igazad van, a szemszínünk is ide sorolható. És azért nem láttál minket sosem enni, mert mi nem eszünk emberi ételt. Visszataszító a számunkra. Mi…-vett egy nagy levegőt.-lelkekkel táplálkozunk.

Most én tátottam el a számat.

-Emberi lelkekkel? Vagyis embereket öltök?-kérdeztem alig hallhatóan.

-Nem, a mi családunk nem. A fajtánk nagy része valóban az emberek lelkét szívja ki, de mi csakis az állatokét. Persze ezt a kettőt elég nehéz összehasonlítani. Az emberek sokkal tudatosabbak, tele érzelmekkel és jó illetve rossz tulajdonságokkal, míg az állatok ösztönösek, és nem igazán van jellemük, hanem a genetikai kódolásukra hallgatnak. De mi megtanultuk uralni önmagunkat, és nem ölünk embereket. Sokszor ez…nehéz.-az utolsó szót nagyon halkan mondta.

-Most is?-kérdeztem aggódva. És még csodálkoztam, hogy utál a közelemben lenni. Hiszen ki tudja, milyen kínokat kell kiállnia miattam.

Bólintott.

-Sajnálom.-suttogtam.

-De hát mit? Hisz semmiről sem tehetsz.-nézett rám értetlenül.

-Azt, hogy miattam kell szenvedned.-vallottam be lehajtott fejjel.

-Ne legyen bűntudatod. Az évek során sokat erősödött az önuralmam. Nem foglak bántani.-ígérte.

Én biztatóan rámosolyogtam, jelezve, hogy megértettem.

-Mit kell még tudnom?

-Némely halhatatlannak van…különleges képessége.

-Képessége?-kérdeztem vissza.

-Tudom, egy kicsit meredeken hangzik, de így van.-húzódott a szája féloldalas mosolyra.

-Hogy kell ezeket elképzelni?-érdeklődtem.

-Példának okáért ott van Kathleen. Ő érzi a te érzéseid, és irányítani tudja őket. Vagyis ez rossz példa volt, mert ez rád éppen nem igaz.-vágott egy grimaszt. Én viszont lefagytam.

Mi van?!

Mindenki érzéseit érzi és manipulálni tudja, csak az enyémet nem?

Valami baj van velem?

-Állj! Rajtam nem fog a képessége?-meresztettem rá hatalmas szemeket.

-Nem, vagyis csak részlegesen. Érzi, hogy mit érzel, de nem tudja az érzelmeidet manipulálni.

-Ó.-nem valami értelmes, de ennyit tudtam kinyögni.-És a többiek?

-Elaine, a fogadott anyám a gondolataival tud tárgyakat mozgatni. Martinnak pedig különösen nagy a fizikai ereje. Nigel, nos az ő képessége nagyon érdekes. Ő látja, ha valakinek hátsó szándéka van. Nagyon titokzatos és elég ritka képesség…-mondta elmerengve.

-Ezt nem teljesen értem. Hogy lehet azt látni?-ráncoltam a homlokom, mert ez így elég furcsán hangzott.

-Ez elég összetett. Lehet, hogy rosszul fogalmaztam. Mondjuk, ha valaki azért viselkedik kedvesen egy másik emberrel, mert például ő egy fontos ember, és akkor előléptetik, ha összehaverkodik vele, akkor Nigel ezt érzékeli. De ugyanígy, ha mondjuk felteszel egy kérdést, de nem arra vagy kíváncsi, csak így próbálod kihúzni a választ a másikból, akkor ő ezt pontosan látja.-magyarázta nekem türelmesen, és én kezdtem kapizsgálni a dolgot.

-Neked is van?-néztem a szemébe.

-Igen. Hallom a gondolatokat, és akivel akarok, azzal tudok gondolatban beszélni.-nézett vissza rám teljesen nyugodtan, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Én teljesen megrökönyödtem.

Nem, ez nem lehet! Minden gondolatomat hallotta? Ha jobban belegondolok, lehet hogy jobban jártam volna, ha széttép az a puma…

-Atyaúristen!-ennyit tudtam kinyögni.

-Mindeki gondolatait hallom…-folytatta teljes nyugalommal…-kivéve a tieidet.

Megkönnyebbülve kifújtam a levegőt. Én már akkor megbékéltem a kattantságommal, amikor közölte, hogy Kathleen nem tudja irányítani az érzelmeim. Viszont ennek kifejezetten örülök.

-Hála az égnek!-mondtam megkönnyebbülve.

-Hát én nem vagyok ennyire elragadtatva a helyzettől.-jegyezte meg sértetten.

Majdnem elnevettem magam, de összepréseltem a szám, mert úgy gondoltam nem igazán díjjazná a jókedvem.

Még így is észrevette.

-Ez nem vicces!-szólt rám.-Tudod, hogy kis híján az őrületbe kergettél emiatt?

-Nem olyan érdekes hely a fejem.

Erre felhorkant.

-És kifejezetten örülök, hogy nem hallod a gondolataim.

-Pedig én kíváncsi lennék.-próbálta leplezni, de én meghallottam a sóvárgást a hangjában.

-Ezt dobta a gép.-rántottam meg a vállam.-Mesélj még!

Egyszerűen hallanom kellett a gyönyörű hangját.

-Az érzékszerveink is kivételesen jók. Még a csúcsragadózókénál is fejlettebb.

Erre elpirultam. Nem is kicsit. Persze neki ezt is azonnal észre kellett vennie.

-Mi az?-én csak ráztam a fejem. Nem szerettem volna eszébe juttatni a folyosós incidenst.

-Ne csináld már!-kérlelt, de én nem adtam fel.-Kérlek!-búgta tovább. Felpillantottam rá, és szemeink találkoztak. Hiba volt! Hatalmas, óriási hiba volt!

A pillantása rabul ejtett, és ösztönösen kicsúszott a számon az igazság.

-Csak eszembe jutott, amikor a védőnőnél voltam, és…-itt elakadtam, mert még valami az eszembe jutott. Felemeltem a kezem, ezzel beléfojtva a szót, mert már láttam, hogy nyaggatna tovább.-te akkor nem csak hallottad azt a beszélgetést, ugye? Azért nem hitted el, hogy nincs semmi baja a vállamnak, mert a védőnő gondolatain keresztül láttad a sérülést.

Elvigyorodott.

-Amúgy se hittem volna neked, mert pocsékul hazudsz.

Elfintorodtam.

-Igen, más is mondta már…-eszembe jutott, amikor Will megsértődött rám, mert nem akartam elmondani, mi bajom van. Sose tudtam hazudni.-És a többiek? Nekik nincsen képességük?

-Ilyen értelemben nincs. De mindegyikünk megőrzött valami domináns tulajdonságot az emberi életéből. Terence, az apám nagylelkű, és együttérző. Nála nemesebb lénnyel még nem találkoztam.-mondta tisztelettel a hangjában.-Diana, a nővérem pedig még a halhatatlanok között is páratlanul szép. Martin, pedig mint már említettem, nagyon erős.

Én csak hallgattam, ahogy beszélt, és egyrészt örültem, hogy végre kezdenek a dolgok a helyükre kerülni a fejemben, másrészt pedig megbűvölten próbáltam minnél jobban az agyamba vésni bársonyos hangját, feneketlen mélységű aranyszemeit, tökéletes arcát. Féltem, hogy soha többet nem lesz ilyen őszinte velem, mint most, hogy fény derült a titkokra.

Az időérzékem teljesen cserbenhagyott, mert ahogy felnéztem az égre (már amennyit látni engedett a sűrű lombkorona) láttam, hogy alkonyodik. Még mindig a kidőlt fán kuporogtunk, de nekem már zsibbadt a lábam. Mennyi ideje ülhetünk itt?

-Lassan mennem kéne, mert a végén még beindul a bátyám fantáziája, és apám pedig kiselőadást fog tartani a pontosságról. Arról nem is beszélve, hogy majd előáll azzal a képtelen ötlettel, hogy akkor majd folyamatosan a bátyám fog suliba vinni.-grimaszoltam és egy sajnálkozó pillantást vetettem felé, hogy nehogy azt higgyje, hogy félek tőle, vagy ilyesmi.

-Hé, te nem is vagy gondolatolvasó!-mondta csúfondáros, de vidám hangnemben.

-Nem, de jól ismerem már mindkettejüket.

-Miért zavarna, ha a bátyád vinne suliba?-nézett rám kíváncsian. Úristen, hát nem nyilvánvaló?! Nincs kedvem végighallgatni a piszkálódásait. Igaz, ő még nem is meri az én drága bratyómat.

-Nekem elég volt az, amikor egyszer behozott a vállam miatt. Nincsenek olyan kötélidegeim, amik ehhez a fél órás úthoz kellenek minden nap oda és vissza.

Nem értettem a reakcióját. Mintha azt mondtam volna neki, hogy lila a hajam. Tágra nyílt szemekkel nézett rám.

-Az a bátyád volt?-kérdezte halkan. Én nem értettem mire akar kilyukadni.

-Aha. Mégis ki más lett volna?-néztem rá értetlenül.

-Ó.-hát ennél azért bővebb magyarázatra számítottam.

-Minden rendben?-most már kezdtem aggódni.

-Igen, persze.-zavartan a hajába túrt.-Én…csak…Áh, mindegy. Későre jár. Hazaviszlek, jó?

-Nem fogsz sérvet kapni?-néztem rá kétkedve. Azért nem vagyok én olyan pillekönnyű.

Hangosan felnevetett. Még sosem láttam ilyen felszabadultnak.

-Néha olyan naiv tudsz lenni.-csóválta a fejét.-Gyere, mássz fel a hátamra.-nyújtotta felém a kezét.

Elfogadtam, és ő gyengéden, de mégis erővel fellendített a hátára, majd megkezdődött a száguldás.