9.Fejezet-A veszély közel jár

9.Fejezet

A veszély közel jár

Nos, ebben most rendesen van cselekmény, remélem, tetszeni fog!

/May szemszöge/

Ahogy beléptem a házba, kimerülten dőltem neki a falnak. Nem a harc fárasztott le. A színjáték.

Kívülről azt mutatom, hogy minden rendben, de belülről olyan vagyok, mint egy sötét, kihalt lépcsőház. Kongok az ürességtől, és nem tudni, mi van a legmélyén, mert korom sötét van, és nincs fény, ami bevilágítsa.

Nincs Lucas.

Ha lennének könnyeim, már biztos patakokban folynának. Ez az egyik előnye a halhatatlanságnak, de egyben hátrány is. Nem tudod kiadni magadból a negatív érzelmeket, ugyanakkor nincsenek árulkodó jelek, hogy hány tüskét döfnek a szívedbe.

Már indultam volna a szobámba, mikor egy kéz nehezedett a vállamra. Az érintését is felismerem. Bár már nem dobog a szívem, úgy érzem, mindjárt újra indul.

Lassan megfordultam, és Lucas mélyarany szemeibe néztem. Ugyanaz az érzés, mint rég.

-Beszélnünk kell.-mondta, és pillantása ugyanazt a komoly elszántságot tükrözte, mint a hangja.

-Kéne.-hagytam jóvá, végül is igaza van.-De gondolod, hogy van értelme?-kérdeztem.

-Szerinted felesleges?-hullott le a keze a vállamról, és szemeibe fájdalom költözött, bár igyekezett elnyomni azt. Hiába, jól ismerem, engem nem tud átvágni.

-Nem. De ha te egyből egy kész elmélettel állsz elém, hogy mi történt valójában, anélkül, hogy meghallgatnál, úgy nem látom értelmét egy újabb veszekedésnek. Azt sem tudom, miért vagy itt egyáltalán. Múltkor világosan értésemre adtad, hogy mit gondolsz rólam.-mondtam a szemébe kemény szavaimat, habár a szívem szakadt meg közben.

-Megváltoztál, May.-csak ennyit suttogott, de ebben minden benne volt. A meglepettség, hogy ilyen egyenes vagyok vele, a fájdalom, mert nem tagadhatta szavaim igazságtartalmát, és még egy csomó minden, amit nem értettem.

-Meg kellett változnom. Sok minden történt, és ezek a dolgok változtattak meg. Alkalmazkodnom kellett. Fel kellett nőnöm, és nem a sebeimet nyalogatni.-mondtam neki komolyan. Erre már az első napon rá kellett volna jönnöm, és nem belezuhanni a depresszióba.

Nem nagyon tudott mit mondani. Láttam rajta, hogy ő a régi, többé-kevésbé gondtalan, zűrös 16 éves lányra számított, a régi énemre.

-Lenne pár kérdésem ami azt illeti.-túrt a hajába. Zavarban volt… pedig azt hittem, ez az én reszortom.

-Gyere.-sóhajtottam, és elindultam az emeletre, a szobámba. A nappaliban úgyse tudnánk nyugodtan beszélni, lassan egy átjáróhoz hasonlít, nem is nappalihoz.

(ez May szobája)

Amikor belépett, láttam rajta, hogy őszintén meglepődött.

-Ne nézz így rám, Veráék rendezték be.-mondtam neki, majd leültem a kedvenc helyemre, az ablakpárkányomra, és felhúztam a lábaimat.

Ő a sarokban lévő fotelban foglalt helyet, pontosan velem szemben, alig fél méterre tőlem.

-Kérdezz nyugodtan.-mondtam neki, de már előre féltem.

-Miért mentél el anno? És miért mondtad nekem azokat a dolgokat az utolsó beszélgetésünkkor?

-Azt hittem, nyilvánvaló. Elmentem, mert nem akartalak belekeverni titeket. Ami végül még így sem sikerült. Féltettelek titeket, nem akartam, hogy bárkinek is baja essen, és kockáztassátok az életeteket miattam. Azokat a dolgokat pedig mind egy szóig komolyan gondoltam. Talán csak magamat akartam nyugtatni azzal, hogy te majd könnyedén tovább lépsz, és nem tettem tönkre az életed. Nem akartam, hogy gyászolj engem.

-És te?

-Mit én?-néztem rá vissza, értetlenül.

-Mi van a te szenvedéseddel?-nézett rám.

-Megérdemeltem. Miattam történt minden. Nem volt könnyű. Erről Anabelle tudna mesélni. Nem érdekelt semmi. De elviseltem.-nem néztem a szemébe, nem akartam túlságosan taglalni neki, mennyire pokol volt az életem.

Egy hosszú másodpercig hallgatott, majd láttam rajta, hogy összeszedi magát, és nagyot sóhajtva újra kérdezett.

-Együtt vagytok Ryannel?-nézett rám.

-Ezt már elmondtam egyszer, és azt hittem, megértetted. Nem. Soha nem voltunk, és soha nem is leszünk együtt.

-May, nem vagyunk már együtt. Nyugodtan elmondhatod.-nézett rám nyugodt maszkba rendezett arccal. Kezdtem begurulni. Miért kérdez, ha már ő eldöntötte magában a választ?!

-Nem értem, miért kérdezel tőlem bármit is, ha te már eldöntötted a választ!-csattantam fel.

-Egyszerűen csak nem vagyok hülye.-keményedett meg a hangja.

-Akkor miért beszélsz hülyeségeket?-kérdeztem vissza dühösen.

-Már megint nem vagy képes igazat mondani!-egy fokkal hangosabban beszélt.

-Mást se csinálok, csak az igaza szajkózom, de ha nem vagy képes hinni nekem, nem tudom, miről beszélünk!-pattantam fel, és majd felrobbantam.

-Egyáltalán minek ismertelek meg?-vágta hozzám a szavakat, én pedig lefagytam.

Hát így gondolja?

Ennyire megutált?

Szemem elhomályosult a ki nem csorduló könnyektől, a gyomrom görcsbe rándult.

-Tehát így érzel…-suttogtam már szinte csak magamnak. Majd mielőtt megszólalhatott volna, kiugrottam az ablakon, és teljes erőmből rohanni kezdtem.

Soha nem fájtak még ennyire a szavai…

/Lucas szemszöge/

-Egyáltalán minek ismertelek meg?-köptem a szavakat, teljesen elborult az agyam, hirtelen azt sem tudtam, mi a szavaim jelentése.

Ő egyszerűen csak állt, és nézett rám. Belé szorult még a szó is. Most jöttem rá, mit vágtam a fejéhez.

Szemeiben olyan mértékű fájdalmat láttam, amit még soha. Szíven ütötték a szavaim. Szemei csillogtak a könnyektől.

-Ha így érzel…-suttogta alig hallhatóan, majd kiugrott az ablakon.

Mit tettem? Ezt azért nem érdemelte.

Leroskadtam a székbe, és kezembe temettem az arcom.

Nem tudom, meddig ülhettem így, csak arra eszméltem, hogy Dean felettébb ideges hangját hallom.

-Mindenki a nappaliba! Most!-felálltam, és lesuhantam.

Egy másodpercen belül mindenki ott állt.

-May hol van?-kérdezte Ana körbefuttatva a szemét rajtunk.

-Elment. Veszekedtünk, majd felpattant, és elszaladt.-mondtam bűntudatosan.

-Hogy micsoda?-kérdezte Brenda egy oktávval magasabb hangon.-Nem mentél utána?

-Úgy gondoltam, hagyom megnyugodni, akkor legkevésbé rám hallgatott volna.

-May egyedül kószál, mikor a komplett Denoire klán itt van?-kérdezte indulatosan Anabelle.

-Hogy mi van?-most rajtam volt a sor, hogy leessen az állam.

-Lucas, megtaláltuk a nyomokat. Itt vannak.-nézett rám Kathleen, de most már semmi nem érdekelt, csak egy dolog villogott a fejemben.

May halálos veszélyben forog… mégpedig miattam.