8.Fejezet-Szerelemben, háborúban mindent szabad

8.Fejezet

Szerelemben, háborúban mindent szabad

Gyerekek, túlteljesítettem magam!

Mivel beteg vagyok, hamarabb megírtam a fejezetet, ráadásul függővég sincs. Ez többé kevésbé egy átvezető rész, több hét eseményeit foglalja magába, de azért remélem elnyeri a tetszéseteket, és kapok pár megjegyzést!Nagyon nagyon örülnék neki!!!
És az előző fordulót Phoenix nyerte :)
Ez mondjuk nehéz döntés volt, de sajna két nyertes kívánságát már nem tudnám megírni, szal sorry gyerekek!
puszi

/May szemszöge/

A nagy cirkusz utáni hetek csendesebben teltek, de a házban tapintani lehetett a feszültséget. Mivel én nem voltam hajlandó három napon keresztül ledugni az orrom a szobámból, a család rábeszélte Nelsonékat, hogy maradjanak, miközben vázolták a helyzetet. Persze, nem bírtam a kíváncsiságommal, és végig hallgatóztam.

Érezni lehetett a meglepődöttséget, mikor megtudták, hogyan halt meg a bátyám, és hogy én is veszélyben voltam, de kérésemre nem mentek bele a személyesebb dolgokba. Elmesélték Aaron és Lilian történetét is.

Nelsonék úgy döntöttek, segítenek nekünk, amin én őszintén meglepődtem. Nem tudják, mire vállalkoznak. Ez őrültség!

De ők tudják…

Dean elkezdett a többiekkel gyakorolni, és én is el voltam azzal foglalva, hogy a képességem teljesen uralni tudjam. Nem volt könnyű, és ha elkalandoztak a gondolataim, vagy csak nem koncentráltam olyan erővel, azonnal elszabadult.

De azért mutatkozott némi javulás.

Kerültem mindenkit, és egy idő után ők is feladták, hogy szót váltsanak velem. Rengeteg időt töltöttem a tetőn, és filóztam. Istenem, Will mennyit mondogatta nekem:

„Hugi, túl sokat filózol.”

És mennyire igaza volt.

De ezen nem tudok változtatni. Ilyen vagyok, és kész.

Sajnos vadászni nem mehettem egyedül, mert túl nagy volt a veszélye, hogy esetleg megtámadnak a Denoire-ok.

Általában Deannel mentem, mert ő nem kérdezősködött. Csendes srác volt, tiszteletben tartotta azt, hogy nem akarok az esetről beszélni, és bár elmondta nekem, hogy szerinte ez nem megoldás semmire, nem próbált lyukat beszélni a hasamba.

Ezért hálás voltam neki. Éreztem, hogy igaza van, de mikor tudtam én a helyes dolgot cselekedni?

Életemben egyetlen egyszer, és mi sült ki belőle?

Hát ez a helyzet.

Pf… Kész agyrém.

Sajnos a gyakorlás nem volt ilyen egyszerű, ugyanis, hogy rendesen fejlődhessek, minimum három „ember” kellett, de még jobb volt, ha öten vannak, ugyanis ha csak egy van a közelemben, akkor nem tudjuk felmérni, mikor szabadul el a képességem.

És néha úgy hozta a véletlen, hogy Lucasszal kellett gyakorolnom.

Nem szóltunk egymáshoz, csak annyit, amennyit muszáj volt, és szigorúan tartottuk az udvariasság szabályait, azonban hidegen viselkedtünk a másikkal szemben.

Ez a színjáték többet vett ki belőlem, mint maga az edzés. Sosem gondoltam, hogy ez lesz a vége a szerelmünknek. De megértem, hogy csalódott bennem, csak azt nem, miért vágott a fejemhez alaptalan dolgokat.

Ryanhez abszolút nem szólok, mert még mindig nagyon haragszom rá, és mert van egy erős tippem, miszerint Ryan gondolatai nyomán jutott Lucas oda, hogy mi együtt vagyunk. De már veszekedni sem volt erőm.

Úgy éreztem, hogy nem 19 éves ereje teljében lévő halhatatlan, hanem 80 éves vén szatyor vagyok.

Most is a szobámban gubbasztok a szokott helyemen, az ablakban.

-May!-hallottam meg Dean hangját lentről egy picit felemelve. Bár ha suttogott volna, akkor is meghallottam volna, de így jobban felfigyelek rá.

-Mondjad, figyelek.-válaszoltam rendes hangerővel.

-Gyere le egy kicsit harcolni, mert be fogsz rozsdásodni.-próbált viccelődni, és sikeres volt, mert kuncogtam egyet. Persze, majd pont én…

-Köszi, de nem. Rozsdamentes acélból készültem.-vágtam vissza.

-May, ha nem jössz, felmegyek.-hallottam meg Vera hangját. Uhh, egy Veronica-féle szeka-túrára nincs szükségem.

-Fél pillanat.-morogtam durcásan, és a saját sebességemmel felkaptam magamra a sztreccses szűkszárú farmerem, meg egy fehér ujjatlant, és összekötöttem a hajam laza copfba.

Majd már lenn is voltam.

Mindenki ott volt. Még Ő is. Minden önuralmamra szükségem volt, hogy ne nézzek rá, ezért inkább Deanre figyeltem.

-Tehát, Miss Rozsdamentes acél, kezdjünk neki.

-És ehhez minek nézőközönség. Tényleg azt szeretnéd, hogy premier plánéban verjelek laposra?-böktem oldalba.

-Köhög a bolha szivi.-vigyorgott rám válaszul, és támadó állásba ereszkedve játékosan felmorgott.

-Vera, mennyit hagyhatok meg a pasidból?-vetettem oda Veronicának, aki karba font kézzel figyelte az eseményeket.

-Ha lehet egy darabban.-kuncogott.

/Lucas szemszöge/

Bár kívülről csak rideg udvariasságot mutattam Mayjel szemben, borzalmasan nehéz volt fenn tartani a látszatot.

Még mindig szerettem, és már nem tudtam, mit higgyek. Még nem voltam képes beszélni vele, de nem is lett volna rá túl sok lehetőségem, mert alig láttam. Néha, mikor nem volt más, segítettem neki gyakorolni, de ezen kívül nem találkoztunk össze.

Senkivel sem beszélt, csak amennyit nagyon muszáj volt. Deannel volt hajlandó egyedül vadászni, ahogy láttam, igazán dühös a családjára.

Most, hogy megint láttam, ráadásul harcolni, nem tudom, hogy az ámulat vagy az aggódás volt erősebb bennem. De látszólag profi volt. Én mégis féltettem. Arcomat próbáltam közömbös maszkba rendezni, de belül teljesen más volt a helyzet.

Egyszerűen gyönyörű volt. Földön túli kecsességgel mozgott, és minden mást kizárt.

Elég kiélezett volt a helyzet, már értem, mikor Dean azt mondta, hogy a bemutatáshoz May is kell, mert ő még neki is kihívás, hihetetlenül gyorsan tanult meg harcolni, mintha csak erre született volna.

Hisz még csak három éve halhatatlan, és úgy mozog, mintha évszázadok tapasztalata lett volna a háta mögött.

Meglepő, hogy pont Ő, aki emberkorában még a lábában is elesett, most az egyik legjobb harcos, akit valaha láttam.

Egy csattanás ébresztett elmélkedésemből, és egy pillanatra megijedtem, hogy neki esett baja, azonban megnyugodtam, mikor láttam, hogy elegánsan, keresztbe tett lábakkal ül a földön fekvő Dean hátán.

Mindenki nevetésben tört ki, és még én se tudtam elnyomni egy enyhe mosolyt.

Annyira emlékeztetett most arra a lányra, akibe beleszeretettem.

-Akkor Miss Rozsdamentes acél, most hogy felmosta az egóddal a padlót, elmenne a dolgára.-intézte szavait Deanhez, miközben felállt róla, és befelé indult.

Azért volt a srácban annyi büszkeség, hogy ne hagyja ezt csak úgy. Hátulról Mayre ugrott, aki mintha számított volna rá, nem esett el, hanem kicsit lehajolt, és a potyautas leesett róla, viszont mindkét kezét fogta.

-Hol itt a sportszerűség?-nézett kérdőn Deanre.

-Szerelemben, háborúban mindent szabad.-vigyorgott Dean, miközben kigáncsolta, így May elesett, és most Dean ült a hátára.

Nagyon megijedtem. Ugye Maynek semmi baja?

De hamar megnyugodtam, mert a következő pillanatban meghallottam csengő hangját.

-Vera, nem akarjuk a fiúkat elvinni egy egész napos bevásárlásra?-kérdezte May ravasz hangon.

-Milyen remek ötlet!-nevetett Vera.

-Hé!-szállt le Dean Mayről, és elképedve nézte, ahogy nyugodtan leporolgatja magát.

-Hogy téged idézzelek: Szerelemben, háborúban mindent szabad.-veregette vállon a még mindig tátogó Deant, és elsétált.

Annyira más most, és mégis ugyanaz, aki régen volt. Vagy én változtam? Másképp nézek rá?

Nem tudom.

Egyszer se nézett rám. Egyetlen egyszer sem. Persze, a harcra kellett figyelnie, de se előtte, se utána.

Vajon már nem szeret?

És mit gondolt három évvel ezelőtt? Hogy én nem tudnám megvédeni? Nem bízott bennem?

Vagy csak egyszerűen úgy gondolta, így jobb lesz?

Annyi kérdés van bennem, és ezekre csakis Ő adhat választ. De nem tudom, bízhatok-e benne.

Képes lenne nekem hazudni?

De hát már megtette. Annyira szeretném tudni, mit miért csinált. Lehet, hogy van magyarázat minderre?

Nem tudom elviselni, hogy ilyen a viszony kettőnk között. Ennél még az is jobb volt, mikor veszekedtünk. Akkor mutatott valami érzelmet. Hiszen csak azok tudnak így veszekedni, akik szeretik egymást, de legalább is számít nekik a másik véleménye.

Hisz ha nem ez lenne, akkor nem strapálná magát senki azzal, hogy veszekedjen, mert teljesen mindegy lenne, mit gondol a másik.

Annyira lehetetlen ez a helyzet.

És vajon mi lesz, ha vége a háborúnak?

Ők itt maradnak, mi meg visszamegyünk St. Helenbe, és sosem látom már?

Nem, ez még lehetőségnek is borzalmas. Fájdalom kúszott végig rajtam, mert tudtam, hogy jelenleg sajnos ez a legvalószínűbb.