7.Fejezet-A gondolatok ereje

7.Fejezet

A gondolatok ereje
Az előző komijátékot Linsy nyerte, de itt jön a következő feji, és még mindig tart a játék, szal hajrá olvasók!!!:D

/Lucas szemszöge/

Kathleen azonnal May nyakába vetette magát, és bár a feje tele volt kérdésekkel, az öröm, hogy viszont láthatja a legjobb barátnőjét három gyötrelmes év után, óriási volt.

Neki meg sem fordult a fejében az, ami nekem. Hogy May átvert mindannyiunkat. Hirtelen újra eszembe jutott az utolsó beszélgetésünk. Ő már akkor eltervezte ezt. Pedig annyira őszintének tűnt. Ráadásul sosem tudott hazudni vagy színészkedni. Ennyire félreismertem őt?

Nem tudom elhinni.

Tele voltam keserű bánattal, és csalódottsággal. Talán az lenne a normális, ha örülnék neki, hogy él, és itt van, de nem tudok…

Annyira naiv voltam, hogy bedőltem neki.

Miközben magamban őrlődtem, Kat még mindig Őt szorongatta. Aztán meghallottam Ryan gondolatait…

Képekre, emlékekre gondolt.

Én pedig úgy éreztem, meghasad a nem dobogó szívem.

Ő és Ryan voltak benne, boldogan, szerelmesen. Csókok, ölelések, és amikor először idehozták Őt három évvel ezelőtt. Akkor még ember volt.

Most már tudom, miért volt annyira ismerős nekem az a nő. Hiszen az Ő édesanyja! Jézusom, miben hazudott még nekem ez a nő?

Hiszen azt mondta meghalt az anyja!

Ezt nem tudom elhinni!

Ezek után már a magyarázatát sem akartam hallani! Biztos, most is csak hazudna. Úgysincs jobb dolga, mint engem meg a családomat hülyíteni. Nem hiszem el, hogy képes voltam egy ilyen lányba beleszeretni!

És az a legrosszabb, hogy mindennek ellenére, hogy rájöttem, sosem volt igaz egyetlen szava sem, még mindig szerettem.

Még mindig fájt, amit velem tett. Persze, dühös voltam, csalódott, de attól még…

Kitéptem magam Ryan fejéből, és újra a nappaliban történő eseményekre koncentráltam.

Kat már elengedte Őt, és sugárzó volt a mosolya, olyan igazi Kathy-féle, amilyet már pontosan három éve nem láttam.

-Ti meg mégis…mit…mit kerestek itt?-suttogta döbbent, ideges hangon. Ez régi szokása, ha valami meglepte, félt vagy szomorú volt, mindig halkan és kicsit tördelve beszélt…

Istenem, de hát most is csak játszik! Nem fogok többet hinni neki!

-De hát ti hívtatok ide minket!-válaszolta Kat lefelé görbülő szájjal.

-Mi…-kezdte Ő, majd szinte hallottam a kattanást a fejében, mert a következő pillanatban harag szikrázott fel tekintetében, és kétségbeesetten nézett Fletcherékre.

-Ezt nem tudom elhinni!-emelte fel a hangját, így még sosem hallottam beszélni őt.-Azt hittem, megértettétek, hogy nem akarom őket is belekeverni! Azt ígértétek, találtok más megoldást! És… és mi a fenéért nem szóltatok nekem?-láttam rajta, hogy ha ember lenne, már potyognának a könnyei. Semmit nem értettem, de dühös lettem, amiért ő jön az ígéretekkel… ch!

A családja éppen magyarázkodni kezdett volna, mi pedig csak döbbenten álltunk a jelenet előtt, de belőlem kibukott a megjegyzés:

-Pont te akadsz ki azon, hogy nem tartották meg az ígéretüket? Ehhez neked van a legkevesebb jogod.-vágtam hozzá jegesen a szavakat, és a vonásaimat rideg maszkba rendeztem, de belül üvöltöttem.

Erre még a lélegzete is elakadt, és felém fordult. Szemeit belefúrta az enyémbe.

-Azt gondolod, hogy hazudtam neked?-kérdezte ismét halk hangon, és hiába próbálta leplezni, meghallottam a fájdalmat benne, és a mondat végén el is fúlt. Szemei a ki nem csorduló könnyektől fényesen csillogtak.

-Nem hiszem. Tudom.-mondtam neki ugyanabban a hangnemben, mint előzőleg.

-És honnan? Ki mondta el neked, mi történt három éve?-kérdezte, és most már a fájdalom mellett düh is sütött a szeméből. Mindenki érezte, hogy most jobb, ha egyedül hagynak minket, ugyanis mindenki lelépett, és kettesben maradtunk.

-Nem kellett senkinek semmit mondania.-mondtam, és a fejemre böktem.

-Beavatnál a részletekbe? Mert egyáltalán nem értem a viselkedésed.-fonta karba a kezeit, majd hangja könyörgővé vált-Hidd el, nem tudtam, hogy jöttök. Nem akartalak belekeverni a háborúba. Azért is mentem el. Nem akartam, hogy bajotok legyen. Főleg ne miattam. Will is miattam halt meg. Nem akartam még több áldozatot.-suttogta, és elfordította a fejét.

-Kérlek, legalább most ne hazudj! Nem a dajkameséd akarom hallani, hanem az igazságot.-mondtam, és kezdtem kijönni a megjátszott nyugalmamból. Még most is csak manipulálni akar. Bár ő nem tudja, hogy Ryan jóvoltából már mindent tudok.-Tudok rólad, és Ryanről. Ne játssz velem.-fűztem hozzá.

-A mesémet? Én és Ryan? Mi van velem és Ryannel?-hátrált egy lépést.

-Tudom, hogy együtt vagytok. Nagyon édesen mutattok egymás mellett.-váltott a hangom gúnyosba.

-Na, idefigyelj Lucas Nelson!-csattant a hangja, állát felszegte, és dühtől szikrázó szemeit ismét rám emelte.-Én sosem voltam Ryannel együtt. Soha nem is leszek, mert nem szeretem. Ami a „mesémet” illeti, fogalmad sincs semmiről! És elmondhatsz mindennek, de azt nem viselem el, hogy azzal gyanúsíts, hogy bárki mást, rajtad kívül szeretni tudnék. És megismétlem, nem akarom, hogy miattam kockáztasd az életed, vagy a családod tegye ugyanezt. Menjetek haza, mi pedig megoldjuk a dolgot.-vágta hozzám a szavakat, majd meg sem várva a válaszom, otthagyott, és felsuhant az emeletre.

Annyira őszintének éreztem…

Fülemben csengtek a szavai még mindig…” nem viselem el, hogy azzal gyanúsíts, hogy bárki mást, rajtad kívül szeretni tudnék”

Akkor miért akarja, hogy haza menjünk?

Kész rejtély…

De mielőtt belemerülhettem volna a fájdalmas gondolkodás tengerébe, Kathleen feldúlt arca kúszott a látóterembe.

-Beszélnünk kell!-csak ennyit mondott, és kirángatott a házból, be az erdőbe.

Mikor hallótávolságon kívülre értünk, Kat megállított, és szembe fordított magával. A gondolatait nagyon jól titkolta, de annyit sikerült kivennem, hogy iszonyúan dühös.

-Miért vágtad azokat a dolgokat May fejéhez?-kérdezte halkan, ami meglepett, mert azt hittem, kiabálni fog velem.

-Mert ez az igazság.

-Ezt te sem gondolhatod komolyan!-csattant fel.-Mire alapozod ezt az egész agyrémet? Nem mondom, cifra helyzet, de hihetetlen, miket tudsz feltételezni arról a lányról, akit állítólag annyira szeretsz!

-Te nem láttad Ryan gondolatait. Együtt vannak. May és Ryan.-mondtam fájdalmas hangon, és megráztam a fejem.

-Nézd, a gondolatokat könnyebb irányítani, mint az érzelmeket. És Ryan felől csak hatalmas féltékenységet, és dühöt éreztem, valamint birtoklási vágyat, de viszonzott szerelmet nem. És hadd mondjak neked valamit. Az egész család hallotta a vitátokat, és nyomon követtem May érzéseit is, meg a tieidet is. Amikor azokat mondtad szegény lánynak, habár nem mutatta, de jobban fájt neki, mint neked azokat látni Ryan fejében. May felől még mindig azt a szerelmet érzem, amit ember korában, sőt talán még erősebben, de tele van negatív érzésekkel is. Féltés, bűntudat, düh, és borzasztón nagy fájdalom a szavaid nyomán. És az az őszinteség még mindig sugárzik belőle. Mert minden egyes szót komolyan mondott, jobb, ha tőlem tudod!-Kathleen annyira ideges volt, hogy majd felrobbant. Én meg csak elképedve álltam. Ennyire félreértettem mindent?

A gondolatokat ilyen szinten nem lehet manipulálni, ahogy azt Ryan tette. De mit számít ez, May éppen most dobott ki, és közölte, hogy nincs szüksége a segítségünkre.

Nem tudom, mit higgyek. Valahogy nem tudok benne bízni. Legalább is most nem.

Kathleen magamra hagyott, úgy látszik, csak egy fejmosást akart hozzám intézni, vagy csak egyszerűen túl dühös ahhoz, hogy normálisan tudjon velem beszélni.

Olyankor mindig otthagyja a delikvenst, mert attól fél, valami olyat mond, amit később megbán.

Zsongott a fejem a sok ellentmondásos információtól, nem tudtam, kinek higgyek.

Leültem a földre, és egy fa törzsének vetettem a hátam. Idáig nem ért el a gondolatok fonala, így teljes csend honolt az erdőben.

Ideális hely, hogy megpróbáljam átlátni a helyzetet.

/May szemszöge/

Felrohantam a szobámba, és magamra vágtam az ajtót. Nyekkent egyet, de nem esett ki a keretből.

Azonban ez most a legkevésbé sem érdekelt!

Zokogva ültem le az ágyam elé, felhúztam a térdeim, és fejemet ráhajtottam.

Azt hiszi, hazudok neki…

Azt hiszi, nem szeretem… hogy sose szerettem…

Ha jól belegondolok, minden joga megvan rá. De hogy azt honnan szedte, hogy Ryan és én járunk, fogalmam sincs…

De az a maró gúny és hidegség, ami a hangjában volt… Veszekedtünk már, de így még sosem beszélt velem. Minden egyes szavával forgatta bennem a kést. Megpróbáltam erős maradni… vagy legalább annak látszani.

A hullámok most újra összecsaptak a fejem felett, pont, mint három éve.

A családom a hátam mögött intézkedett. Még Anabelle sem szólt nekem! Tőle ezt nem vártam volna. De a többiek sem! A saját anyám… De komolyan, kinek ártottam, hogy ezt érdemlem?

Ah, ilyen nyilvánvaló kérdést… hisz mindenkinek csak fájdalmat tudok okozni.

Miért nem én haltam meg Will helyett abban az átkozott balesetben? Miért nem az én kocsimat bütykölték meg? Minden annyival egyszerűbb lenne!

A halál békés, csak egy könnyű álom, azzal a különbséggel, hogy abból soha nem ébredsz fel. Örök nyugalom. Milyen szépen hangzik, mikor ilyen helyzet áll fenn ebben az őrült, misztikumokkal teli világban, ahol mindent a bosszú irányít.

Heves zokogásom elkeseredett szipogássá szelídült, mikor kopogtak az ajtón, de meg sem várva a válaszom, Ana benyitott.

-May, én…-kezdte, de leállítottam.

-Hagyjuk Ana. Csak azt nem értem, miért kellett ezt? Mire volt ez jó? Miért nem szóltatok?-kezdtem megint begurulni.

-Azért nem szólt senki, mert ismerünk. Tudtuk, hogyha megtudod, képes vagy elmenni Párizsba, csakhogy ne kelljen harcolnunk. Elmenekültél volna a helyzet elől.

-Igen, de az legalább az én döntésem lett volna. Már az első fenyegetésnél azt kellett volna tennem! Most úgy őszintén, mire számítottál, mikor idehívtad őket? Hogy meglátnak, és a nyakamba borulnak? Ehhez egyszerűen nem volt jogod! Senkinek se volt!-keltem ki magamból.

-Nem érdekel Elizabeth, fontos vagy nekem, a legjobb barátnőm, és nem hagyom, hogy a vesztedbe rohanj! Ha ehhez az kell, hogy idehívjam Nelsonékat, azt teszem.-mondta határozottan. Nagyon ritkán hívott Elizabethnek, talán csak egyszer fordult elő, mikor a sarkára állt, és kirángatott a depresszióból.

-Az én életemről, én döntök.-válaszoltam immár normális hangerővel, és otthagytam.

Egyedüllétre van szükségem. Gondoltam egyet, és felmásztam a tetőre. A nap utolsó sugarai vörösre festették az eget, ahogy még utoljára megcsillant New York hatalmas felhőkarcolóin, majd szépen lassan lebukott a horizonton, hogy egy boldogabb vidéken keljen fel.