5.Fejezet-Vadászat

5.Fejezet

Vadászat

No, igen, tudom h kegyetlen vagyok, de a tanárok a hibások, mert hirtelen mindegyik dolgozat iratási kényszerrel küzd, és ennek a szerencsétlen diák issza meg a levét.:S

A héten már tuti nem tok frisst hozni, a jövő hetem nem tudom hogyan alakul...

Sajnálom, télleg...az ünnepeket is valszeg végig fogom tanulni :S

puszka

mesi28

u.i.:a végéért nem vállalok felelősséget Xd

Amikor végre elődugtam az orrom a szobámból, mindenki feltűnően csendben volt. Azon csodálkoztam, hogy nem kezdenek azonnal győzködni, de senki nem jött oda hozzám, hogy elkezdjen nekem prédikálni. Valami bűzlik itt nekem…

Persze, az is elképzelhető, hogy csak egyszerűen üldözési mániám van, és megkattantam. Nem lennék meglepve…

Ana-ra néztem, de ő feltűnően kerülte a pillantásom. Mi lelte a famíliát?

-Anabelle, beszélhetnénk?-kérdeztem tőle, mire ő lerakta a könyvet, amit olvasott, és kijött velem a teraszra.

-Mondd csak.-mosolygott rám, de még mindig nem nézett a szemembe.

-Történt valami?-néztem rá fürkészőn.

-Nem, miért kérded? Mi történt volna?-kérdezett vissza, de nem tudott megnyugtatni.

-Nem tudom. De nagyon bűzlik itt nekem valami.-mondtam meg őszintén.

-Nem gondolod, hogy túl sokat agyalsz?-mosolygott rám.

-Lehet.-hagytam rá, most mit tagadjam?-Viszont jól ismerlek titeket. És hogy van valami, amiről nem tudok, az olyan biztos, mint hogy én itt állok.-mondtam megfontoltan.

-May, szerintem eltúlzod a dolgot.-sóhajtott nagyot.

-És most mit fogunk tenni?-váltottam témát, mint aki elhitte a gyenge kifogást, mivel nem láttam értelmét tovább kérdezgetni, úgyse mondaná el.

-Nem tudom. Próbálunk megoldást találni, de ez nem olyan egyszerű.-csóválta a fejét, és a távolba meredt.

Én csak bólintottam. Volt némi bűntudatom, amiért miattam kényszerül a család ilyen helyzetbe, de a saját gyávaságomon nem tudtam felül kerekedni. Talán nem is akartam…

Anabelle melegen rám mosolygott, aztán bement, én pedig felkucorodtam a szélen korlátra, hátamat a ház falának vetve, és bámultam a nyüzsgő várost.

Lelki szemeim elé akaratlanul is bekúszott az Ő arca. Akaratlanul is lejátszottam magam előtt a legszebb emlékeinket. Még a veszekedéseink is kedves percekként peregtek le előttem.

Belülről a fájdalmas üresség már szinte felemésztett, az alig behegedt sebek újra szétnyíltak, de nem érdekelt. Annyira jó volt hosszú idő után felszínre engedni a hiányérzetet, így legalább tudom, hogy nem csak álmodtam az egészet.

Habár az a mostani formámban képtelenség lett volna…

Fájdalmas gondolataim tengeréből Ryan hangja ragadott ki.

-May, megyek vadászni, nem jössz?-kérdezte kilépve az erkélyre.

-Nem, köszi.-próbáltam kedves lenni.

-Kérlek! A többiek tegnap voltak, és most nem lenne jó egyedül menni. Ráadásul te is régen vadásztál.-fogta könyörgőre a dolgot.

-Egye kukac, menjünk.-sóhajtottam, majd könnyedén lepattantam a korlátról, és az erkély előtti fára ugrottam, majd, mint Tarzan a dzsungelben, folytattam utamat be az erdőbe. Imádtam így ugrálni, jobban élveztem még a futásnál is.

Hallottam, hogy Ryan mögöttem jön. Már jócskán benn járhattunk, mikor megéreztem egy róka auráját. Nem túl nagy, viszont annál okosabb, így erős a kisugárzása, pont megfelelő táplálék a számunkra.

Gyorsan eltörtem a nyakát, nem kellett azt a szenvedést kiállnia, hogy kiszívom a lelkét, mert azt senkinek sem kívánom, szörnyű érzés.

Az átváltoztatás is így zajlik. Elkezdik kiszívni a lelked, majd miután ez megtörtént, van egy pillanat, mikor épp átlépnél a halálba, akkor eltörik a gerinced, majd 2 teljes napig nem érzel mást, csak azt a borzalmas, mindent elnyelő, rémisztő és kétségbeejtő sötét ürességet, ami már szinte az őrületbe kerget. Bárhova nézel, csak azt látod, és nem emlékszel semmire. Nem tudod magad elé idézni senki arcát, akiért érdemes ezt vállalni, semmilyen célt nem tudsz felmutatni, amiért érdemes ezt kibírni, semmire nem emlékszel, se a nevedre, se a családodra, se a múltadra, pláne nem a jövődre.

Névtelen, és arctalan valaki vagy, és nem találsz kiutat. Senkinek nem kívánom ezt az érzést.

Észre sem vettem, hogy mennyire elmerengtem, csak mikor megéreztem Ryant a közvetlen közelemben.

Kinyitottam a szemem, és meglepetten fedeztem fel, hogy arca pár centire van az enyémtől.

-Mi a…?-kezdtem, de a mondatot sem tudtam befejezni, mert száját az enyémre tapasztotta. Én csak lesokkoltan álltam, de ő valószínűleg félreértelmezte mozdulatlanságomat, mert a derekamnál fogva magához húzott, és keze a pólóm alá vándorolt.

Abban a pillanatban az agyam utolért, és villámgyorsan ellöktem magamtól, majd visszakézből egy akkorát odasóztam neki, hogy a csattanást két várossal arrébb is hallani lehetett.

-Mégis mi a fene van veled?-üvöltöttem rá. Most aztán kihozott a sodromból.

-Ugyan, cica, tudom, hogy neked is tetszett.-dorombolta behízelgő hangon. Pfuj, ez undorító. Még sosem volt ilyen. Közelebb akart jönni, hozzám, de dühtől szikrázó tekintetem megállította.

-Ha jót akarsz magadnak, nem jössz a közelembe egy ideig.-mondtam halk, de indulatos hangon, majd megiramodtam a ház felé.

Majd felrobbantam, olyan dühös voltam. Hallottam, hogy ott szalad a nyomomban, de tettem rá magasból.

-Hé, várj már!-kiáltott utánam, és ezúttal vettem a fáradtságot, hogy visszaszóljak neki, miközben hatalmas sebbel-lobbal beszáguldottam az ajtón.

-Hagyj békén!-üvöltöttem, és már indultam volna befele, de a döbbenettől a földbe gyökerezett a lábam, és egy szót sem bírtam kinyögni. Az állam a padlót súrolta, a szemeim kocsányon lógtak.

Ez…nem…lehet…igaz…

-May?-kérdezték egyszerre.