4.Fejezet-Reménysugár

4.Fejezet

Reménysugár

Nagyon örülnék a komiknak, rettentően sokat jelentene :)

-Hallo. Itt Terence Nelson.

Megköszörültem a torkom, és próbáltam a lehető legnyugodtabb hangom elővenni.

-Jó napot! A nevem Anabelle Holesmith Fletcher.-mutatkoztam be, és vártam, hogy a sípoló hang jelezze, hogy letették a telefont, de ez nem történt meg. Bejelentésemet csupán döbbent csend követte.

Kicsit felbátorodva folytattam:

-Nézze, igaz, hogy akkor én még nem voltam a család tagja, mikor az az eset történt, de higgyje el, nagyon sajnálom, ami akkoriban történt, kérem, hallgasson végig!-kezdtem el mondani a magamét, mert ki kellett használnom a pillanatnyi hatásszünetet, hogy tudassam, nem veszekedni akarok.

-Kisasszony, nem értem magát.-mondta Terence őszintén. Hát, azt elhiszem! Elég hülye egy helyzet.

-Tudom, és örülhetek, hogy a nevem hallatán nem csapta le a telefont, és hogy semmi jogom ilyet kérni, főleg maguktól nem, de önök az utolsó esélyünk.-folytattam, és a nyugodt álca eltűnt a hangomból.

-Milyet kérni?-kérdezte értetlenül.

Vettem egy mély levegőt. Itt az idő, csak reménykedni tudok, hogy sikerül…

-A Denoire klán bosszúból meg akar támadni, hosszú lenne elmesélni, de segítségre van szükségünk, kérem, legalább gondolja meg.-hadartam egyre kétségbeesettebben, pedig még egy szóval sem mondta, hogy nem. Én is jókor hagyom el magam!

-A Denoireok? Ez nagyon veszélyes, meg kell beszélnem a családommal.-mondta nagyon komolyan, én pedig úgy éreztem, mintha a világ összes súlyát most vették volna le a vállamról.

-Köszönöm.-mondtam, mert többet nem tudtam kinyögni, de a hangom hálatelt volt.

-Majd jelentkezem.-választol, és bontotta a vonalat.

Megkönnyebbülve dőltem a falnak és letettem a telefont. A többiek végighallgatták a beszélgetést, és most reménnyel az arcukon, de egy kis félsszel a szemükben néztek rám.

-Gondolom mindent hallottatok.-állapítottam meg a nyilvánvalót.

/Lucas szemszöge/

Én az ablak előtt ültem, szokásomhoz híven, és bámultam a tájat. Igyekeztem nem Rá gondolni, de nem ment. Egyre csak bekúszott a fejembe az arca, a mosolya, a bájos mozdulatai, feneketlen mélységű kék szemei… Azt hittem, idővel könnyebb lesz, de nem. Minden csak egyre nehezebb.

-Lucas! Gyűlést tartunk. Gyere le kérlek.-nyitott be Elaine egy megértő mosollyal az ajkán. Én csak bólintottam, és elindultam lefelé.

Szótlanul leültem a fotelbe a tágas nappaliban, és próbáltam figyelmen kívül hagyni a családom szánakozó tekinteteit.

A lényeget magamtól is tudom. Olyan vagyok, mint egy zombi. Annyi élet sincs bennem, mint eddig.

-Miről van szó Terence?-kérdeztem, és megköszörültem a torkom, mert a hangom rekedt volt a kevés beszédtől.

Mindenki elfoglalta a helyét és érdeklődve néztünk Terencere.

-Most telefonált Anabelle Fletcher.-sóhajtotta apám, mire mindenkinek elakadt egy lélegzete. Erre még én is felkaptam a fejem. Mit akar tőlünk egy Fletcher? Évek óta egy szót sem váltottunk velük, habár az utolsó incidens után elég csúnyán összevesztünk.

-És mit akart? Adjunk GPS-t Miriamhez?-kérdezte gúnyosan Dina.

-Diana.-szólt rá halkan, de erélyesen Elaine, mire Dina inkább csöndben maradt, de látszott rajta, hogy ez már nem tetszik neki.

-Mit akart?-tért a tárgyra Nigel.

-Segítséget. A Denoire klán támadással fenyegeti őket, a hangjából ítélve nagyon súlyos a helyzet, bár el sem tudom képzelni, mi történhetett, mert azt mondta, a részleteket inkább akkor mondja el, ha oda megyünk, mert ha nem akarunk segíteni, inkább nem kever minket bele. Meg kell szavaznunk. Anabelle bocsánatot kért, én igazából megsajnáltam szegény lányt, nagyon őszintének tűnt.-mondta Terence.

-Ezt nem hiszem el! Terence, neked vajból van a szíved, miért pont most bánták volna meg? Ennyire nem lehetsz jóhiszemű! Nem kockáztathatod a családot emiatt!-kelt ki magából Dina. Bevallom, én is kételkedtem, de Nigel ott volt, ő telefonon keresztül is képes működtetni a képességét, és azt mondta, a bocsánatkérést és minden mást is őszintén mondott, habár amikor a bővebb kifejtést kérte Terence, ott valami mást is érzett. Valami titkot. De végeredményben gondolom nem telefon téma volt az oka a dolgoknak.

-Szerintem nem szabad elfelejtenünk azt, amit ők tettek anno értünk.-mondta Kathy. Na, igen. Valahol kötelességünk segíteni, mert régen ők is megtették ugyanezt értünk.

-Ebben igaza van Kathleennek.-mondta Elaine.

-Nekem sincs ellenemre egy kis bunyó, már kezdek kijönni az edzésből.-dörzsölgette a tenyerét Martin.

-Én Kathyt nem engedem el egyedül. Én is megyek.-ölelte át Nigel védelmezően húgom vállát, és Kat szerelmes, hálás pillantást vetett rá.

-Legyen, de nem tartom jó ötletnek.-morogta Diana.

-Már megvan a többség, nekem meg teljesen mindegy.-vontam vállat flegmán.

-Ellentét ide-oda, jövünk nekik eggyel.-bólintott Elaine, és Terence is biccentett.

-Akkor foglalok járatot New Yorkba, nyomás csomagolni.-csapta össze apró kezét Kathy, és már fel is suhant Nigellel az emeletre.

Mi is felálltunk, és mindenki indult volna a dolgára, mikor meghallottuk, hogy Kathleen lekiabál nekünk az emeletről, holott egyébként is hallanánk.

-Ma este hatkor indul a járat, kapjuk össze magunkat!