10.fejezet-Harc a végsőkig

10.Fejezet

Harc a végsőkig

Rövidebb lett, mint szokott, de szerintem izgire sikeredett, és a végéért nem vállalok felelősséget :P

Csak futottam, amerre vitt a lábam, elegem volt mindenből. A szemeim szúrták a könnyek, és egy idő múlva egyszerűen megálltam, mert rájöttem, a fájdalomtól nem tudok elmenekülni, bárhogy is próbálok.

Már elég mélyen bent jártam az erdőben, azt sem tudtam, hol vagyok pontosan.

Reccsent valami a hátam mögött. Gyorsan megpördültem a tengelyem körül. Valami emberfeletti sebességgel elsuhant a fák sejtelmes árnyéka között. Megint egy reccsenés, újfent a hátam mögül.

Akár egy rossz horrorfilmben.-futott át az agyamon.

Bár így lenne. De nem. Ez a valóság, és ez véresen komoly. Nem volt túl okos ötlet egyedül lelépni. Félelmetes, mennyire higgadtan tudtam gondolkodni, pedig igazából rettegtem. Annyira féltem, mint még soha életemben.

-Ni csak, ni csak, kit látnak szemeim?-hallottam egy gúnyos hangot, és a hozzá tartozó test kilépett a fák közül.

Fabien volt az, a Denoire klán egyik fejese.

-Csak nem a híres Brenda Creps pici lányához van szerencsénk?-jött elő a testvére, Damien is. Kétségtelenül óriási slamasztikában vagyok.

Fabien érzékeli, ha hazudok, Damien pedig az irányítása alá tudja vonni az elmémet. És ha mindez nem lett volna elég, megjelent Nadia is. Egy érintéssel olyan fájdalmat tud okozni, hogy amellett minden eltörpül. Egy két lábon járó kínzógép. És még élvezi is, hogy ezt teheti.

Hátrálni kezdtem, bár tudtam, semmi esélyem. Vajon ki tudnám ütni őket? Kómába tudnám őket ejteni?

-Nézd már, mint egy riadt őzike.-nevetett gúnyosan Nadia. Egyenes sötétbarna haját meglebbentette a szél.

Hirtelen egy éles, hasító fájdalmat éreztem a fejemben, mintha belülről próbálná valami összeroppantani.

A halántékomhoz kaptam, és Damienre néztem, aki erősen koncentrált. Akkor sem fogom hagyni magam. Felszegtem a fejem, és próbáltam nem törődni az elmémet ostromló fájdalommal.

Fabien felnevetett.

-Mi az bátyám? Csődöt mondasz a mi Brendánk lányával? Öregszel testvérem.-ezt úgy mondta, mintha nem az erdőben állnánk egymással szemben, hanem egy kávézóban üldögélnénk egy baráti társaságban. A gyomrom felfordult tőle.

-Akkor intézzük el a jól bevált módon.-indult el felém Nadia. Úgy mozgott, mint egy tigris, aki éppen most cserkészi be az áldozatot. Egy igazi csúcsragadozó módjára.

Közben az agyamat szinte megbénító fájdalom nem szűnt meg. Fabien is elindult felém. Kettő egy ellen, szuper.

Támadóállásba görnyedve vártam. Nadia nem sokáig teketóriázott, nekem ugrott, és próbálta elérni a csupasz bőröm. Igyekeztem rúgásokkal távol tartani, mivel a képessége csak akkor hat, ha a csupasz bőrömhöz ér, de ügyesen kitért.

Fabien is beszállt, és most már ketten támadtak engem, miközben Damien folyamatosan próbálta átvenni az irányítást az elmém felett.

Közben kétségbeesetten próbáltam szabadulni tőlük, de hirtelen éles, semmihez nem fogható fájdalmat éreztem. Nadia elkapott a csuklómnál.

Sikoly szakadt ki belőlem, és egy utolsó, kétségbeesett próbálkozásként megkíséreltem használni a képességem. Mindennél jobban koncentráltam, annak ellenére, hogy a fejem majd szétrobbant, és úgy éreztem, mintha a testem minden sejtje atomjaira akarna szakadni.

Majd hirtelen elsötétült a világ…

/Lucas szemszöge/

Jeges rémület kúszott rajtam végig. Ha Maynek baja esik…

-Megkeresem.-csak ennyit vetettem oda a többieknek, és már mentem is, de Martin elkapta a karom.

-És minket kihagynál a buliból? Segítünk!-mondta nekem. A többiek bólogattak. Hálásan néztem rájuk, majd bevetettük magunkat az erdőbe.

Semmi más nem járt a fejemben, csak az, hogy el ne késsünk, hogy meg tudjam menteni.

Olyan gyorsan futottam, mint még soha életemben, követtem az ösztöneim, és May nyomait. Már elég mélyen benn jártunk az erdőben, és még mindig nem találtam Őt, kezdtem valóban kétségbeesni. Ha elkapták, akkor… hisz bármit csinálhatnak vele!

Ügyes harcos, de ekkora túlerővel nem bír el. Hirtelen minden egyes veszekedésünk végigpörgött a fejemben, ami az utóbbi pár hétben zajlott köztünk, és én minden egyes rossz szavamat hozzá ezerszer is megbántam. Hogy lehettem ekkora marha?

Ha meghal…-beleborzongtam a gondolatba is. Én… én utána megyek! Semmi nem érdekelt, csakis Ő!

A többiek itt jöttek mellettem nem messze, együtt fésültük át a környéket.

„Megtaláljuk, hidd el”-hallottam meg Kathy gondolatát. Hihetetlenül hálás voltam neki a támogatásért. Ő mindig mellettem volt. Megértett, észhez térített, ha arra volt szükség. Nem is tudom, mihez kezdenék az én tudálékos húgom nélkül.

Ahogy az előttem elterülő buja erdőt pásztáztam, észrevettem, hogy elöl világosodni kezd minden.

A remény újult erővel ütötte fel bennem a fejét, és igyekeztem minél hamarabb odaérni. Talán ott lesznek. Talán semmi baja. Talán meg tudom menteni őt!

Az sem érdekel, ha meg kell halnom azért, hogy ő élhessen.

Az iránta érzett szerelem áttörte a gátat, amit én magam emeltem köré, és talán erősebben éreztem, mint régen, már ha ez lehetséges. Úgy látszik az.

Csak ne legyen semmi baja. Térden állva fogok esedezni a bocsánatáért, ha kell, a csillagokat lehozom neki az égről.

Azt is elfogadnám, ha többé nem akarna engem. Csak tudjam, hogy életben van és boldog.

Nem számít kivel…

Talán belepusztulnék a fájdalomba, a féltékenységbe, de elengedném, ha ő ezt kérné tőlem.

Bármit kérhetne tőlem, csak lássam, hogy jól van.

Ilyen gondolatokkal léptem ki a tisztásra, de amit ott láttam, teljesen lesokkolt.

NEM!!!