27.Fejezet-Minden kiderül, és minden széthullik...

27.fejezet

Minden kiderül, és minden széthullik…

Ezt a fejit Ivinek és Rose23-nak ajánlom, akik sokat segítettek nekem!

Köszi csajok!

Kíváncsian mentem ajtóhoz, de mikor kinyitottam, nem hittem a szememnek.

Biztos, hogy megőrültem!

Az ajtóban az az ember állt, akit már ide s tova egy éve nem láttam. Hogy lehet ez?

Lesokkolva álltam, azt hiszem, még a szám is nyitva maradt.

Majd, mintha villám csapott volna belém, feltört bennem a felismerés.

-Anya…-suttogtam a szám elé kapva a kezem, és könnyeim kicsordultak.-Anya! Te vagy az? Én…nem…hiszen…de…hogy? Miért?-dadogtam össze-vissza, egy értelmes mondatot képtelen voltam kinyögni, és továbbra is folytak a könnyeim.

Ugyanis az ajtóban nem más állt, mint Brenda Creps Campbell…az édesanyám. Aki meghalt már egy éve! De most itt van! Mindvégig életben volt! Miért csapott be mindenkit? Miért vágta át a családját? Annyi kérdés zsong a fejemben.

Ő szeretettel a szemében nézett rám, pont úgy, mint régen, de én nem tudtam mit kezdeni a helyzettel. Dühös voltam, úgy éreztem, átvertek, de mindeközben határtalanul boldog is, hisz újra láthatom az anyámat, akiről mindeddig azt hittem, halott.

-Drágám, ígérem, mindent elmondok, de sietnünk kell, mert nincs sok időnk. Bármelyik pillanatban ránk találhatnak, és akkor hiába volt minden.-mondta anyu félelemmel teli hangon, és mivel látta, hogy képtelen vagyok megmozdulni, bejött, és engem is behúzott a küszöbről, majd becsukta az ajtót, és a nappaliba mentünk.

Anyu megállított, és megfogta a kezem, majd hirtelen megölelt. Úgy szorított magához, mint kiskoromban, de képtelen voltam visszaölelni.

Nem csak a sokk miatt.

Dühös voltam. Nem értettem semmit. Egyszer tuti beleőrülök abba, hogy senki nem mond semmit nekem, és mindent utolsóként kell megtudnom.

Talán csak védeni akarnak, de ez már túlzás. Nem vagyok ennyire gyenge, és nem érdekel, mennyire fájdalmas, vagy rossz, tudni akarom az igazat.

Mert a bizonytalanságnál nincs rosszabb. Ezt biztosan tudom, ha mást nem is.

Mikor anya elengedett szemeiben fájdalom és szomorúság hullámzott végig. Sajnáltam őt, de mégis mire számított? Csak úgy becsönget egy év után, és én kérdés nélkül megölelem, mintha egy üzleti útból jött volna haza?

Az isten szerelmére, egy évig halottnak hittem! Gyászoltam, elsirattam. És nem csak én, hanem az egész család, a barátaink. Miért?

Ahh, már megint a kérdések!

-Miért anyu?-kérdeztem remegő hangon.-Mire volt jó ez az egész?-nem bírtam visszatartani a könnyeimet, alattomosan kicsordultak.

-Rengeteg mindent szeretnék mondani neked, de per pillanat nem igazán alkalmas, ezért dióhéjban kell mindent elmesélnem.-sóhajtott fel, majd leült mellém a kanapéra.

-Miért, mikor lenne alkalmas, ha nem most?-csattantam fel. Egy éven keresztül nem volt alkalmas? Ez most komoly? De akkor most mi lesz? Hisz anyu szemmel láthatóan nem ember. Ő is halhatatlan. De hogyan? Tudja, hogy én tudom? Teljesen össze vagyok zavarodva.

-Hatalmas veszélyben vagyok. És te is.-nézett rám komolyan. De milyen veszély? Miről beszél?

-Semmit sem értek.-ráztam a fejem.

-Mindent elmondok egyszerre, de ne vágj közbe. Majd a végén kérdezhetsz, amennyire az időnk engedi.-mondta. Hogy érti azt, hogy az időnk engedi? Már nyitottam volna a szám, hogy megkérdezzem, de időben észbe kaptam, és csöndben maradtam.-Tudod, fiatal koromban, mikor annyi voltam, mint te, volt egy szerelmem, még apád előtt. Aaronnak hívták. Teljesen oda voltam érte, de tudtam, hogy titkol valamit. Próbáltam kérdezgetni, de mindig kitért a válaszok elől. Aztán egy nap követtem őt.-anyu megremegett az emlék hatására.-És megláttam, ahogy egy kislány…egy öt éves kislánynak szívta a lelkét. Nem akartam elhinni, amit láttam. Észrevett engem, és akkor, ott kitálalt. Elmondta, hogy ő nem közönséges ember. Sőt, nem is ember. Én teljesen kiborultam. Kiabáltam vele, és sírtam. Sőt hisztiztem. Mindent a fejéhez vágtam. Hogy nem is szeretett, hogy mindvégig becsapott. Persze, ő elkezdte mondani, hogy csak engem akart védeni, de nem hittem egy szavát sem. Megmondtam neki, hogy soha többé nem akarom látni, hogy tűnjön el az életemből. Ő elfogadta a döntésem, de azt mondta, hogy mivel most már tudok a létezésükről, veszélyben vagyok, hogy meg fognak ölni. Nem törődtem vele. Nevet változtattam, és elköltöztem az államból, hogy új életet kezdjek. Sikerült is, találkoztam apáddal, beleszerettem, utána ismered a történetet, egészen a baleset napjáig… Az nem baleset volt. Meg akartak ölni. Mert Aaron állítólag miattam lett öngyilkos. És Lilian, aki nem tudta elfogadni, hogy Aaron nem őt szerette, és még meg is ölte magát egy ember miatt, bosszút akart. Éveken át engem keresett, és végül megtalált. Megbütykölte a kocsimat, hogy az egész balesetnek tűnjön, majd megpróbált megölni, de szerencsére egy másik lélekszívó arra járt, és megmentett. Megölte Liliant, aki szinte már beleőrült Aaron elvesztésébe, és mivel én is meghaltam volna, átváltoztatott. Nem szólhattam nektek, főleg, hogy még ennek ellenére is veszélyben voltam. Ugyanis Lilian egy híresen hatalmas és erős klán egyik vezetője volt Párizsban. De Anabelle, aki megtalált engem, elvitt a saját családjához, akik befogadtak maguk közé. Nem szólhattam nektek, hogy élek. Azzal ti is veszélybe kerültetek volna. Így hát elmentem Anabelle-el New Yorkba, ugyanis ők jelenleg ott élnek. Persze, nem gondolhattuk, hogy majd a Párizsi Deonire klán annyiban hagyja a dolgot, de nem támadtak, amit furcsálltunk. Aztán jöttem rá arra, hogyha engem megtaláltak, akkor titeket is. Így azonnal Beverly Hills-be utaztam, hogy vigyázhassak rátok, de már nem voltatok ott. Időbe telt megtalálnom titeket, hisz ott sokan ismertek, és nekem még nem volt annyira nagy az önuralmam, nem mehettem emberek közé, mert félő volt, hogy bántanám őket. Anabelle-ék a másik család, akik csakis állatokat ölnek, de egy ősi viszály miatt nincsenek jóban Nelsonékkal. Én még nem találkoztam velük, bár ahogy láttam, te elég jól ismered őket.-vetett rám anyám egy jelentőségteljes pillantást.

-Igen.-bólintottam. Most mit tagadjam? És amúgy sem tudok hirtelen mit kezdeni ezzel a rengeteg információval, de úgy látszik, minden összefügg. A kirakós darabjai lassan a helyükre kerültek.

-Végül sikerült megtalálnom benneteket, és figyeltelek, használva a képességem. Még találkoztunk is, csak te nem ismertél fel.-mondta sejtelmesen. Találkoztunk? Jézus, a saját anyám nem ismerem fel? Miféle képessége lehet?

-Mi a képességed?-kérdeztem tőle.

-Bármilyen állat alakját fel tudom venni. Én voltam az a puma az erdőben. Sajnálom, hogy rád morogtam, de megéreztem, hogy valaki van a közelben, és úgy kellett viselkednem, mint egy normális puma, nehogy lebukjak.-nézett rám bocsánatkérően anya. Nekem még a szám is tátva maradt. Ha így folytatom, egyszer kiakad az állkapcsom.

Éreztem, hogy van valami különös abban az állatban. Az az értelem, ami a szeméből sugárzott. Bár féltem tőle rettenetesen, de éreztem, hogy több ez egy egyszerű ragadozónál.

Megráztam a fejem. Annyira képtelenség ez az egész. Mekkora hatalmak szálai keveredtek össze a fejem felett? Mi féle hatalmi játszmának lettem akaratlanul is részese?

-Folytasd.-néztem rá. Most már mindent tudni akarok! Így is, úgy is hatalmas slamasztikában vagyok, felesleges titkolózni.

-Aztán láttam, hogy az egyik Nelson és te összejöttetek. Ahogy egymásra néztetek… Emlékeztetett magamra a helyzet. Aggódtam érted, borzalmasan féltem, hogy úgy végzed, ahogy én anno. De nem. Az a fiú elmondott neked mindent, te pedig egész jól fogadtad. Aztán kezdtek bonyolódni a dolgok. Megérkeztek a Denoire küldöttei. Nelsonék észlelték, hogy van valaki a területükön, és keresték az illetőt, de Jim a bujkálás mestere, heten sem találták meg, de ő megtalált titeket. Éreztem az auráját, és nem lehetett más, csakis ő. És bármennyire próbáltalak megvédeni, megtörtént a baj. Will meghalt. Az sem egyszerű baleset volt, ebben biztos vagyok. Megszakadt a szívem, de tudtam, ha nem teszek valamit, te leszel a következő. Apádat nem bántják, mert sikerült azt beadnom nekik, hogy miután én meghaltam, és ti árván maradtatok, ő csak örökbe fogadott titeket, semmi közöm hozzá. De kettőtöket nem tudtam kivágni a bajból, főleg, mert mindketten, főleg te, hasonlítotok rám.-láttam a szemén, hogyha tudna, már rég sírna, a hangja is elvékonyodott, ahogy megsimította az arcom.-El kell, hogy vigyelek innen, hogy biztonságban légy. Mert különben sem Nelsonék, sem én nem tudunk téged megóvni. El kell mindenkivel hitetnünk, hogy meghaltál. Sajnálom, kicsim.

-Várj, amikor azt mondtad mindenkivel…-kezdtem a mondatot, de magamtól is rájöttem a folytatásra. Búcsút kell vennem a szerelmemtől és a családtól, ahova tartozni akartam. És apától is.

Erre a gondolatra ismét könnyek szöktek a szemembe. Hihetetlen, hogy milyen hamar kicsúszik a kezünkből a boldogság. Én két röpke nap alatt mindent elvesztettem.