Meglepi és hírek

Sziasztok!

Először is van itt egy kis valentin napi meglepi, egy novella, amit még egy pályázatra írtam, de azt hiszem, az alkalomnak megfelel :) És bocsánatot is szeretnék kérni, amiért a héten nem volt friss, de alig volt időm, ráadásul íráskényszerrel se küzdök mostanában, és akkor nagyon finoman fogalmaztam. Minden megvan a fejemben, de nem tudom leírni. Na nem mintha annyit tudtam volna próbálkozni, mert mint mondtam, semmi időm nem volt.Remélem ez azért kárpótol titeket.:)Nem annyira nagy szám, de remélem, hogy tetszeni fog, és ehhez is szívesen fogadom a komikat!

Aztán a hír a következő:Elmegyek síelni egy hétre Ausztriába (megint, mer mániákusan imádok síelni:P), és nem leszek gépközelben, viszont laptop az lesz, így tudok írni. Szóval a dolgok mellett szerintem össze tudok dobni egy fejit, és lesz mobil net is, szal annyira fel tudok jönni, hogy felpakoljam, tehát elképzelhető, hogy a következő héten lesz friss, de közel sem biztos!!!

És gondolom már halálra untattalak titeket, itt a novella, ami am egy twilight fic:XD

puszka

mesi28

Narancssárga rózsaszál

/Edward szemszöge/

Csak néztem, ahogy alszik. Egyszerűen gyönyörű volt. Selymes, sötétbarna haja szétterült a párnán, arca kipirult, és össze-vissza motyogott. Biztos álmodott…

Milyen jó az embereknek, hogy álmodhatnak. Ott bármi megtörténhet, bármi valóra válhat, amit szeretnél.

Milyen csodás is lenne.

És Bella mégis le akar mondani erről. Az álmodásról, a barátairól, a családalapításról, és mindenről, ami az emberi léttel együtt jár. Csakis miattam. Miattam akar elkárhozni, hogy egy örökkévalóságon keresztül velem legyen.

Megráztam a fejem, és felálltam a hintaszékből, ahonnan minden este végigkísérem édes álmait, és az ablakhoz léptem. Már hajnalodott. Ma nem kell iskolába menni, hétvége van. Úgy terveztem, hogy elviszem a közös rétünkre. Az első alkalom óta nem voltunk ott, pedig mindkettőnknek sokat jelent az a hely. Mindjárt jobb kedvem lett, hogy erre gondoltam. Arra a varázslatos napra, amit együtt töltöttünk akkor. Amikor elmondtam neki mindent. Hogy szeretem, hogy szükségem van rá, hogy miatta létezem. Akkor voltam addigi létezésemben a legboldogabb. Mert itt volt velem, mert elfogadott olyannak, amilyen vagyok. Egy szörnyetegnek, egy lelketlen, kegyetlen gyilkosnak, aki mindenét odaadná ezért a törékeny emberért. És Ő mégsem félt tőlem. Szeretett, és nem érdekelte mi vagyok. Neki az számított ki vagyok. Megbízott bennem.

Az emlékek hatására melegség és szerelem áradt szét fagyott testemben, ahogy az ágyban fekvő lányra néztem, aki éppen most állt az ébredés határán.

Pislogott egyet, majd kis kezét a szeme elé kapta a hirtelen jött világosság miatt. Mert miközben én a gondolataimmal voltam elfoglalva, kivilágosodott, és feljött a nap, amit most kivételesen nem takart el vastag felhőréteg.

-Jó reggelt.-mondtam neki vidáman az ablakpárkánynak támaszkodva, mire ő hirtelen felült, de nem számolt azzal, hogy még csak most ébredt, így megszédült, és leesett a keskeny ágyról.

Azaz leesett volna, de én szerencsére idejében kapcsoltam, és a szobán átvágva, elkaptam őt.

Szorosan lehunyta a szemét, kezeit ökölbe szorítva várta a minden bizonnyal kellemetlen találkozást a padlóval, és csak pár pillanattal később jött rá, hogy a várt esés elmaradt.

Lassan kinyitotta hatalmas csokoládé színű szemeit, és rám emelte pillantását. Arca rekordidő alatt ment át normálból vörös színűbe, én pedig csak mosolyogtam rajta. Imádtam, ha elpirul. Olyankor talán még szebb volt, és tetszett, hogy ilyen hatással tudok lenni rá.

-Öhmm…hát, izé…neked is.-nyögte, miközben még mindig a karjaimban tartottam törékeny testét. Olyan jó érzés volt, soha nem akartam elengedni.

-Még csak reggel fél nyolc van, és te máris össze akarod törni magad.-vigyorogtam rá csúfondárosan, miközben felültettem őt az ágyra, és az ölembe húztam, ugyanis nagyon nem akaródzott elengedni őt.

-Ilyen az én formám, de ezt az esést nagyjából minden reggel előadom, nem kell féltened.-vont vállat ásítva, én pedig megkövültem. Minden reggel?! Csoda, hogy még él! Simán betörheti a fejét, vagy a kezét, vagy akármijét! Ez nem vicc! Elsápadtam, ha ez egyáltalán lehetséges, és megfagyva meredtem Bellára, aki aggódva fürkészett engem.

-Edward, mi a baj?-simította meg az arcomat puha kezeivel.

-Minden reggel?-kérdeztem fojtott hangon?

Erre felkacagott. Nevetése, mint a legszebb muzsikaszó töltötte be a szobát, örök időkig tudnám ezt hallgatni.

-Nyugalom, általában túlélem a találkozást a padlóval.-most már fuldoklott a nevetéstől, és levegőért kapkodott.

-Ez nem vicces, Bella. Bajod is eshetett volna.-róttam meg idegesen.

-Van fogalmad róla, hogy egy nap hányszor szoktam elesni? És még mindig élek és virulok. Emiatt ne idegeskedj, mert felesleges.-megborzongtam, ahogy belegondoltam, mennyiszer vágódik el ez a gyönyörű angyal, aki úgy vonzza a bajt, akár a mágnes.

-És mit csinálunk ma?-kérdezte, gondolom figyelemelterelés céljából.

-Meglepetés.-mosolyogtam rá, és mosolyom vigyorba szélesedett, mikor megláttam durcás arcát. Tudom, hogy nem szereti a meglepetéseket, de én viszont imádtam meglepni, és mit tegyek, ha egyszer egy önző alak vagyok…

-Kérlek mondd el.-fogta könyörgőre a dolgot. Vékony karjaival átfogta a nyakam, én pedig a derekánál húztam közelebb magamhoz.

-Nem.-válaszoltam, és próbáltam határozottnak tűnni, hogy ne próbálkozzon tovább, mert rövid úton bedobnám a törülközőt.

Már láttam, hogy szólásra nyitná a száját, de én betapasztottam azt a sajátommal. A szíve majd kiugrott a helyéről, mint általában mindig. Jó érzés volt tudni, hogy csak az én érintéseimre reagál így.

-Öltözz fel, én lenn megvárlak, Charlie úgysincs itthon.-mondtam neki miután elváltunk. Ő bólintott, erre óvatosan letettem az ölemből az ágyra, és a saját tempómban leszaladtam a nappaliba.

Hallottam a motoszkálását, de elég hamar elkészült. Egy világos farmer volt rajta, és egy sötétkék felső, ami kihangsúlyozta alakját. Csodálatosan nézett ki, habár ő mindig elbűvölő.

-Mehetünk.-mondta mosolyogva. Ez engem is mosolygásra késztetett, hisz ha ő boldog, akkor én is az vagyok.

A háta mögé léptem, és bekötöttem a szemét.

-Edward…-kezdte tétován, és apró kezeit az enyémekre tette.

-Cshh… Bízz bennem.-suttogtam a fülébe. Ő csak lemondóan sóhajtott, és hagyta, hogy felkapjam, és elinduljak vele.

Nagyon hamar odaértünk. Ahogy kiléptem a rétünkre Bellával a karjaimban, megrohantak az emlékek. Itt vallottam neki először szerelmet. Mindent elmondtam neki őszintén, és ő nem rémült meg, vagy nevetett ki. Viszont szeretett.

Szerelmem még mindig ugyanúgy bújt hozzám, mint amikor futottam. Imádtam, amikor így tarthattam a karjaimban. Megsimítottam az arcát, mire mocorogni kezdett, és felemelte a fejét. Leraktam a fűbe, és levettem a szeméről a kendőt. Egy hosszú pillanatig csak állt, és nézett, még a lélegzete is elakadt. Majd megfordult, és a nyakamba vetette magát. Nevetve szorítottam magamhoz törékeny testét.

-Köszönöm.-suttogta a fülembe vidám hangon, és mikor a szemébe néztem, széles mosolyt villantott rám, amit nem tudtam nem viszonozni.

-Akkor mégsem baj a meglepetés?-kérdeztem vissza vigyorogva.

-Néha tehetek kivételt.-válaszolta. Egymást átkarolva mentünk be a rét közepére. A helyünkön most egy narancssárga rózsa állt magányosan. Bella letérdelt elé, és megbűvölve figyelte a törékeny virágszálat. Le akartam szakítani, hogy odaadhassam neki, de ő elkapta a kezem, és közre fogta az övéivel.

-Ne szakítsd le, így tovább megmarad.-mondta gyengéden. Én csak elmosolyodtam, és megcsókoltam. Annyira ártatlan és kedves. Hogy is változtathatnám én őt vámpírrá? Hogy teremthetnék ebből a gyengéd lányból egy vérszomjas szörnyeteget? Nem tehetem…

Csodálatos délutánt töltöttünk el együtt aznap…



80 évvel később…

-Edward, tudod, mennyire utálom a meglepetéseket, miért kell folyton ezt csinálnod?-nyafogott szerelmem, de én csak kuncogtam rajta. Semmit sem változott… Még újszülött éveiben sem volt más, nagyon finoman csengett le nála ez az időszak. És most nyolcvan év után újra itt vagyunk Forksban, ahol megismerkedtünk, és megpecsételődött a sorsunk. Épp a közös rétünkre tartunk, de ezt ő még nem tudja.

-Mindjárt ott vagyunk, ne aggódj.-mosolyogtam rajta.

Sóhajtott egy nagyot, és hagyta, hogy tovább vigyem.

Ahogy a rét széléhez értünk, letettem, és hagytam, hogy körbe nézzen.

Ő megfordult, és szenvedélyesen megcsókolt. Zihálva báltunk szét.

-És akkor az oroszlán beleszeretett a bárányba.-leheltem.

-Micsoda buta bárány.-kuncogta.

-Micsoda beteg, mazochista oroszlán.-csókoltam homlokon.

Odamentünk a rét közepére, ahol most egy egész rózsabokor virított.

Egymásra néztünk, és boldogan elmosolyodtunk.

-Akárcsak a szerelmünk.-mondtuk egyszerre, és gyengéd, szerelmes csókban forrtunk össze.




Romantikus Valentin napot mindenkinek!:D