1.Fejezet-Emlékek

1.Fejezet

Emlékek

Ezt a fejit Doreenak, Dorsziínak és minden Dórának küldöm!

BOLDOG NÉVNAPOT!!!

Ne nyúvasszatok meg a végéért...:P

Már három éve… Tudom, hogy ez egy halhatatlan életében egy pillanatnak felel meg, hiszen megannyi idő van előttünk, az örök élet és fiatalság.

De nekem ez volt életem legnehezebb három éve. Sosem éreztem ennyire elhagyottnak magam. Hiányzott…őrülten hiányzott nekem Lucas. De nem! Nem gondolhatok erre! Olyan hülye vagyok, megint rajta jár az eszem! Az emberi emlékeim egyáltalán nem homályosultak el, ahogy azt nekem Ő mesélte. Mindenre hajszálpontosan emlékszem.

Néha azt kívánom, bár ne lenne így. De talán az lenne a legjobb, ha Will helyett én haltam volna meg. Istenem, ő is annyira hiányzik nekem! Az én lökött bátyám…-elmosolyodtam a gondolatra, és szemem a fésülködő asztalomon lévő képre siklott.

Arra a képre, amit még Will íróasztaláról vittem el a halála után. Bár a szobára sötétség borult, én így is tökéletesen láttam. A kiszélesített ablakpárkányon ültem, fejem az ablaküvegnek támasztottam, és bámultam az alvó várost.

Mivel elég jó az önuralmam, ezért megtehettük, hogy a belvárosba költözünk, hogy megnehezítsük a Denoire-ok dolgát.

Hisz így ők sem tudnak csak úgy ide masírozni, nagyot is néznének az emberek, hogyha kábé 20 méregzöld köpenyes elképesztően gyönyörű „ember” megállna a házunk előtt, és minden teketória nélkül nekünk támadnának.

Nem tudjuk, hogyan oldhatnánk meg ezt a dolgot. hiszen túlerőben vannak, ráadásul nagyon képzett harcosok, erős képességekkel.

Nekem is van, de még sokat kell gyakorolnom, mert elég erős. Ha rákoncentrálok valakire, akkor mesterséges kómába tudom juttatni, és csak én ébreszthetem fel. Azonban volt már olyan, hogy kicsit nem figyeltem oda, és egyszerre négy családtagomat „ütöttem ki”. Harcban ezt nem használhatom, hisz ha kicsit is megingok, ki tudja, hogy nem-e közülünk ejtek valakit kómába?

Hála istennek a bénaságom teljesen eltűnt, és Dean segítségével már egész jól tudok harcolni is.

Nagyon jóba lettem az új családommal, mind nagyon kedvesek.

Anyuval is sikerült rendbe hoznunk a dolgokat, és bár az a szakadék mindig ott lesz, azért jó a kapcsolatunk. Anabelle a legjobb barátnőm lett, mindent elmondhatok neki, és ő rángatott ki Veronica segítségével a depressziómból is. Mindig hálás leszek ezért nekik.

Dean is jó fej, nyugodt, és megfontolt, de ettől függetlenül kedves srác. Veronicával nagyon egymásra találtak az utóbbi időben, és ennek nagyon örültem, jól néznek ki együtt.

Ryan is kedves, vele csak az a bajom, hogy nem barátként tekint rám, és hiába utasítottam már vissza kedvesen, nem ért a szóból, szóval őt igyekszem elkerülni mostanában, mert már lassan az idegeimre megy.

Hirtelen furcsa érzés fogott el, majd egy pillanattal később elmosolyodtam.

-Mond, mit szeretnél Vera.-néztem szét vigyorogva a szobában. Egy lemondó sóhaj kíséretében egyszer csak megjelent Veronica alakja.

-Mire jó a láthatatlanság, ha mindig rájössz, hogyha itt vagyok?-mondta tetetett sértődöttséggel, mire én csak vállat vontam.

-Nem mindenki olyan defektes, mint én.-válaszoltam, mire megforgatta a szemét, és leült velem szembe a párkányra.

-Csak nem rajta merengsz már megint? May, én mondom, egyszer meg fogsz őrülni ettől a sok gondolkodástól, ez nem normális.

-A normális elég relatív fogalom, ha rólam van szó.-fintorogtam.

-Mielőtt olyan mélyre merülsz az önutálatban, hogy már daruval sem lehet kiemelni, hagyd ezt abba.-mondta ellentmondást nem tűrően. Be kell látnom, hogy igaza van. Ez már tényleg beteges.-Olyan vagy, mint egy zombi.-fűzte hozzá.

-Kvázi az is vagyok. Illetve, inkább élőhalott, de ez már édes mindegy.-mondtam irónikusan.

-Ne húzz fel, te csaj!-figyelmeztetett Veronica, majd megragadta a kezem, és elkezdett kihúzni a szobámból.

-Hova megyünk?-nyafogtam.

-Vásárolni.-csillant fel acélszürke szeme.

-Éljen.-sóhajtottam minden lelkesedés nélkül, és hagytam, hogy levonszoljon a földszintre.

Anabelle a nappaliban ült, és olvasott. Mikor meglátta az arcomat, elvigyorodott.

-Csak nem vásárolni mentek?-kérdezte, de már tudta a választ.

-De, igen! Nem tartasz te is velünk?-kérdezte Vera. Ha vásárlásról volt szó, Veronica lekörözhetetlen volt.

-Nem, köszi, megvagyok nélküle, de érezzétek jól magatokat.-válaszolta Ana, majd figyelme visszaterelődött a könyvére, mi pedig elindultunk. Még magunkra kaptunk egy-egy kabátot a látszat kedvéért, és felvettem a kedvenc sportcipőmet, míg Veronica belebújt a magas sarkú fekete csizmájába.

-May, neked is kéne vennünk valami szép cipőt. Nem járhatsz ebben.-mondta, miközben a ház előtt parkoló luxus porsche-jához mentünk.

-Miért?-kérdeztem durcásan.

-Ezt a kérdést meg sem hallottam.-jelentette ki, majd bepattant a kocsiba, és én is beszálltam mellé. Semmi értelme nem volt vitatkozni.

Percek alatt odaértünk, és Veronica már vonszolt is a vesztőhelyem felé…



-Vera, menjünk már haza!-kérleltem, mert már nem is tudom hányadik boltból jöttünk ki. Húsz után elvesztettem a fonalat.

-De hisz csak most jöttünk, ugyan már, ne légy ünneprontó.-legyintett.

-Jah, alig öt órája.-mondtam szarkasztikusan.-És különben sem fog beférni a cucc a kocsiba.-közelítettem meg másfelől a dolgot.

-Na, jól van. Nyertél.-adta meg magát, mire én magamban elrebegtem egy hálát az istennek.

A sok cuccot bepakoltuk a kocsiba, és elindultunk hazafelé.

-Tényleg, és mi van veled és Deannel?-kérdeztem, mert elegem lett a divat témából.

-Nagyon jól megvagyunk.-mondta, és szeme úgy csillogott, mint még soha.

Egykor nekem is így csillogott. Emlékszem, a bátyám még szóvá is tette.

Ajjaj, a gondolataim már megint ingoványos talajra léptek, én pedig nem akarok belesüllyedni újra a depresszió mocsarába, ahogy három éve tettem.

Nem tehetem ezt sem a családommal, sem magammal, és különben is csakis én tehetek a kialakult helyzetről.

Ő már biztos tovább lépett, ahogy ígérte, egy szép emlék vagyok a számára semmi több, és biztos boldog egy hozzá való lánnyal.

Mert lássuk be, én nem voltam az.

-May! Figyelsz te rám egyáltalán?-csattant fel Veronica, ezzel kirántva engem gondolataim tengeréből.

-Öhmm. Ja, persze, igen.-nyögtem. Basszus, halhatatlan létemre, hogy tudok így elbambulni?

-Hát persze.-morogta Vera sértetten.

-Kérlek, ne haragudj, csak…-elharaptam a mondatot, és megráztam a fejem.

-Csak?-kérdezett vissza.

-Csak…éppen három éve. És többet gondolok rá, mint kéne.

-May, ezzel csak magadnak ártasz.-mondta, majd beparkolt a házunk elé.

-Tudom, és hidd el, nem direkt csinálom.-morogtam bosszúsan, és én is kiszálltam a kocsiból.

Dean megjelent az ajtóban és Vera csak úgy röpült a karjaiba. Ryan is ott volt mögötte. Ajjaj… Kezdődik…

-Szia May! Látom túlélted a kínzást.-dőlt a kocsi hátuljának, miközben a csomagtartóban matattam.

-Igen. Bár nem tudom hányszor kéne még meghalnom.-morogtam. Tudom, nem vagyok túl kedves, de a legfinomabban szólva sem talált jókedvemben.

-Ebben igazad van.-nevetett kényszeredetten. Ne már, miért pont ő zúgott belém, annyi más lehetősége lett volna, mint egy lelketlen zombi, aki ráadásul sose tudja majd viszonozni az érzéseit.-Segítsek?-pattant azonnal, amikor látta, hogy szedegetem össze a szatyrokat.

-Nem kell, köszi.-hoztam össze egy gyenge mosolyt, és őt kikerülve elindultam befelé a saját cuccaimmal. Veronicáék még mindig egymással voltak elfoglalva, gondoltam hagyom őket.

Felmentem a szobámba, és elkezdtem berakni a ruhákat a gardróbomba. Igazából ki sem akartam dugni az orrom a nap további részében. És ha rajtam múlik, máskor sem.

De nem, nem leszek újra depis, nem, nem és nem.-hajtogattam magamban, miközben pakoltam azt a csomó ruhát, amit vettünk.

Emberi tempóban csináltam, legalább úgy tovább tart.

Végül három óra után meguntam, és rendes sebességre kapcsoltam. Így fél perc alatt kész lettem.

El kéne mennem vadászni, már régen voltam, és még nincs olyan erős önuralmam, hogy feszegessem a határaimat, senkit sem akarok megtámadni.

-Anabelle!-szóltam normál hangnemben. Tudtam, hogy úgyis meghallja.

-Tessék.-termett mellettem a következő pillanatban.

-Elmegyünk vadászni?-kérdeztem tőle.

-Persze, már úgyis régen voltam.-mosolygott rám, mire én csak bólintottam.

-Akkor találkozzunk a nappaliban öt perc múlva.-javasoltam, mire bólintott, és már ott sem volt.

Gyorsan magamra kaptam egy farmert, meg egy toppot, hisz úgyse kell most a látszatra figyelni, és már lenn is voltam a nappaliban.

Anabelle is hamar megjelent hasonló szerelésben, mint én.

Hangtalanul suhantunk az erdőben, én épp megéreztem egy szarvas auráját, és már el is fordultam keletnek.

Hirtelen megtorpantam. Ez…nem lehet… Figyelnek minket… Közelebb járnak, mint hittük!