6.Fejezet-baleset a folyosón

6. Fejezet

6.Fejezet

Baleset a folyosón

Nagyon halkan léptem be a garázsba, és csuktam be magam után az ajtót. A bátyám háttal állt nekem, és elmélyülten szerelgette a drágaszágát. Gondolatban vágtam egy grimaszt, majd erőt kellett vennem magamon, hogy ne nevessek fel hangosan. Lábujjhegyen a háta mögé osontam, és kikaptam a kezéből a csavarhúzót, miközben a kelleténél kicsit hangosabban szóltam hozzá:

-Na, mi van? A füleden ülsz?

Úgy megijedt, hogy kis híján felborult, miközben felkiáltott.

-Úristen! May! A frászt hoztad rám.-zihálta, majd ránézett a megüresedett kezére, hogy aztán a pillantása a kezemben lévő csavarhúzóra vándoroljon.-Add csak vissza!

Én csak vigyorogtam.

-Nagyon elmerenghettél bátyus, mert úgy felsikítottál, mint egy lány.-mondtam neki halálosan nyugodtan, de a gonosz vigyor az arcomon egyre szélesebb lett.

-Ha-ha! Röhög a vakbelem.-mondta cinikusan.

-Akarod mondani röhögne, ha még meg lenne.-helyesbítettem, vagyis inkább a kötekedés volt a célom, és meg is tette a kívánt hatást. Will begurult.

-Hú, Csipkerózsika nagyon humorodnál vagy!-gúnyolódott.

Felvontam a szemöldököm.

-Csipkerózsika? Ha jól tudom, nem vagyok szőke, és rózsaszínt sem hordok.

-Nem, viszont minden este végighallgatom az álmaidat.

-Hát akkor aludj, és ne hallgatózz!-vágtam vissza.

-Kérem vissza a csavarhúzóm!-nyújtotta a kezét. Én szemtelenül mosolyogtam vissza.

-Nem.

-Jól van, te akartad!-mondta, majd megindult felém, én pedig tudtam mit akar, ezért szaladni kezdtem előle. Most már nem hagyta annyiban a dolgot, jött utánam, és fel alá rohangáltunk a házban. Egy idő után a fogócskából bújócska lett, én pedig inkább éreztem 5 évesnek magam, semmint 16-nak. Olyan halálos csönd volt a házban, hogy tudtam, arra készül, hogy meglepjen, visszaadva a kölcsönt, és ráadásként addig csikizzen, amíg bele nem halok a nevetésbe.

Támadt egy ötletem, és halkan kiosontam a hátsó kertbe, hogy aztán elbújjak a ház mögött. Elértem a házunk sarkát, és lassan hátráltam a hátsó front felé. Annyira előre figyeltem, hogy már csak azt éreztem, hogy nekimegyek valaminek, pontosabban valakinek. Meglepetésemben felsikítottam. És a hátam mögül ugyancsak egy meglepett kiáltást hallottam, amit azonban gonosz nevetés követett.

-Most aztán megvagy, hugi!-mondta a bátyám kárörvendéssel és önteltséggel vegyes hangon.

Nekem megnyikkanni sem volt időm, elkapta a derekam, párszor megpörgetett a levegőben, majd vadul csikizni kezdett. Én majdnem megfulladtam a nevetéstől. Vergődve próbáltam szabadulni, de erősen tartott.

-Nem eresztelek! Ezt azért kapod, mert törpilla létedre olyan nagy a szád!-gonoszkodott tovább Will.

-Ez…nem…ér!-lihegtem két nevetőgörcs közepette.- Erőfölényben vagy!

-Igen. De engem nem zavar.-vigyorgott.

-Engem viszont nagyon.-röhögtem tovább.

-Kérj bocsánatot, és elengedlek.-ajánlotta.

Ez sértette a büszkeségem, de már megszólalni sem tudtam, ezért csak a fejemet ráztam.

-Makacs, nagyszájú, és még büszke is.-sopánkodott álszenten az én drága bátyám, miközben még mindig engem „kínzott”. Már fájt az oldalam, és a hasam is a sok nevetéstől.

Már majdnem feladtam, és bocsánatot kértem tőle, mikor apa kijött a hátsó ajtón és meglátott minket, azonnal elkezdte a szokásos szöveget:

-Will, engedd el a húgodat, mert még a végén megfullad, May te pedig add vissza a bátyádnak a csavarhúzóját.-próbált szigorúan fellépni, de meleg fekete szemei mosolyogtak.

-Na, de olyan jól szórakozom.-nyafogta Will, mint egy kisgyerek, akivel közölték, hogy nem játszhat a kedvenc játékával.

-William.-szólalt meg apa figyelmeztetőleg. Erre a bátyám végre elengedett, én pedig odaadtam a csavarhúzóját, majd úgy hogy apu ne lássa nyelvet öltöttem rá.

-Bosszantó tudsz lenni drága hugocskám.-suttogta.

-Bagoly mondja verébnek.-vágtam vissza, és látványosan felhúztam az orrom.

-Még egy kicsit feljebb, és beleesik az eső.-ugratott tovább a bátyám.

-Ti javíthatatlanok vagytok.-csattant fel apa, erre mindketten elhallgattunk. Apunak néha már nagyon elege van a gyerekes viselkedésünkből. Bár meg tudom érteni. Nem lehet könnyű úgy végigélni a fél életed, hogy minden áldott nap a két gyereked veszekedésétől, piszkálódásától hangos a ház.-Le sem tagadhatnátok, hogy testvérek vagytok, úgy hasonlítottok, hogy az valami hihetetlen.-mosolyodott el újra. Nem egy haragtartó típus az apám, néha már túl könnyen megbocsát, és sokszor ez rosszabb annál, mint hogyha mérges lenne, mert így olyan lelkiismeret furdalásom van, egyrészt a hibám miatt, másrészt pedig eszembe jut, hogy mennyire nem érdemlem meg ezt a megbocsájtást.

Ezek után abba hagytuk a veszekedést, és a hétvége további része csendesen telt. Nekem tanulnom is kellett, és különben is elég magamnak való tudok lenni néha, ha rám jön-ahogy Will szokta mondani-a begubózhatnék, és ki se jövök a szobámból, hanem zenét hallgatok, olvasok, vagy éppen a neten böngészek. Bár az utóbbit mostanában nem szoktam, mert szörnyen lassú az internet, ezért csak akkor kapcsolom be, ha nagyon muszáj.

Hamar eltelt ez a fél nap, és könnyen el is aludtam, úgyhogy másnap reggel pihenten ébredtem. Tőlem nem megszokott módon szó szerint kiugrottam az ágyból, és felvettem a kedvenc méregzöld felsőm, aminek érdekes, négyzet alakú kivágása volt. Nagyon jól nézett ki. Ehhez felvettem egy koptatott farmert, és reggeli után elindultam a suliba, azaz indultam volna, ha ki nem nézek az ablakon, és meg nem látom azt, amitől megfagyott a vér az ereimben. Hitetlenkedve bámultam ki a konyha ablakán. Ezt nem hiszem el! Az este biztos ónos eső esett, és az reggelre ráfagyott az utakra. Minden csupa jég volt.

Édes Istenem, mi lesz most? Éppen elég nehéz állva maradnom akkor is, amikor nem azon kell aggódnom, hogy mikor csúszok el.

Az igaz, hogy jégkorizni tudok, de attól még gyűlölöm a fagyott utakat. Vagy inkább a rémes egyensúlyérzékemet utálom?

Azt hiszem, fifty-fifty. Azt hiszem én inkább gyalog megyek suliba, mert ha kocsival mennék, tuti feltekeredek az első fára, nem beszélve arról, hogy még csak hóláncom sincs.

Felszaladtam az emeletre, és felvettem még egy pulcsit, majd a kabátomat, és a hátizsákom a vállamra vetve elindultam.

Útközben előszedtem az mp3-amat a táskám aljáról, és elkezdtem hallgatni a Green dayt. Az mindig felráz egy kicsit, mert bár jókedvűen ébredtem, a hangulati görbém igencsak lefelé mutatott a jég miatt.

Többen megjegyezték már, hogy elég furcsa a zenei ízlésem, mert egyrészt nem nézik ki belőlem, hogy rockot hallgatok, azt meg még kevésbé, hogy Green dayt amerikai létemre.

Mondjuk abban van valami, hogy az American idiot című számukat nem éppen az erről a kontinensről származó rajongóik tiszteletére írták, de szerintem semmi sértő nincs abban a számban, sőt szerintem vicces.

Az az egyik kedvencem.

Míg ezen morfondíroztam, oda is értem a sulihoz. Szerencsére eddig még nem estem el, bár megcsúsztam párszor. Elég vicces (vagy inkább szánalmas) látvány lehettem, ahogy botorkáltam a főbejárat felé, azon ügyködve, hogy nehogy seggre üljek a fél iskola szeme láttára.

Már a folyosón sétáltam, és elmélyülten oldozgattam azt a kisebb fajta gorbiuszi csomót, amivé az mp3-am fülhallgatójának a madzagja vált, mikor beleütköztem valami hideg, és kőkemény „dologba”, és hátraestem az ütközés hatására. Felnyögtem, ahogy elterültem a földön.

Félig felültem, mikor Lucas képzelet gyorsan odaugrott hozzám.

-Te jó ég, May! Minden rendben?-kérdezte, és gyönyörű hangjában annyi aggodalom csengett, hogy teljesen letaglózott vele. Tisztán hallatszott, hogy nem csupán udvariasságból kérdezi, tényleg érdekelte.

De miért? Mit számít neki, hogy mi van velem?

-Öhhm…Igen, azt hiszem…-válaszoltam bizonytalanul, mert még mindig az ütközés hatása alatt voltam.

Lucas látta, hogy fel szeretnék kelni, és felsegített, de mint mindig, most is jéghideg volt a keze.

-Kérlek ne haragudj.-kért ellenállhatatlan hangon.

Kicsit megszédültem, és az egyik kezem a halántékomhoz kaptam, és lehunytam a szemem.

-Nem, semmi baj. Jobban kellett volna figyelnem.-nyugtattam meg még mindig gyenge hangon.

-Nagyon rosszul nézel ki, inkább bekísérlek az orvosiba.-aggódott tovább.

-Nem, nem szükséges.-tilitakoztam gyorsan. Szívből utálom a kórházakat, a rendelőket, és minden ezzel kapcsolatos dolgot.

Összevonta a szemöldökét.

-May, ne tiltakozz! Rosszul vagy, látom rajtad.-lágyult el a hangja a mondat végére.

-Nem, minden oké.-erősködtem. Idő közben becsöngettek, és a folyosó teljesen néptelen volt.-És most mennem kell, mert nem akarok még többet késni az óráról.-megpróbáltam elmenni mellette,de nem hagyta.

-Reméltem, hogy erre nem lesz szükség.-motyogta inkább csak magának, azzal utánam fordult, és azzal a lendülettel felkapott a földről könnyedén, mintha csak 2 kiló lennék, nem pedig 57. Bár a 160 centimhez még ez se volt sok, akkor is azért legalább egy kicsit nézne ki úgy, mint aki erőlködik.

-Tegyél le!-utasítottam.

Ő csak vigyorgott.

-Nem hallottad mit mondtam? Nincsen semmi bajom!

-Nézd, nem hiszek neked. Rémes színésznő vagy, már megbocsáss.-közölte velem, miközben a letörölhetetlen szívdöglesztő vigyor még mindig ott virított az arcán.

A szemem forgattam.

-Lucas, komolyan beszélek.

-Én is.

-Nem vagyok nehéz? Gondolom nem 57 kilós hátizsákkal szoktál rohangálni.

-Emiatt ne aggódj. Elbírlak.

-Igen, azt veszem észre.-fintorogtam.

-Itt is vagyunk.-mondta, és végre volt szíves letenni az orvosi ajtaja előtt.

Én lecövekeltem az ajtó előtt, és keresztbe fontam a karjaimat. Úgy nézhettem ki, mint egy 5 éves duzzogó kislány, de nem érdekelt.

-Én ugyan be nem megyek.-jelentettem ki.

-Fogadunk?-mosolygott szemtelenül.

Én nem szóltam semmit.

-May, az isten szerelmére, miért vagy ilyen makacs?!-csattant fel.

-Mintha ezt már hallottam volna.-jegyeztem meg szárazon.

-Talán nem véletlenül.-mondta idegesen, és éreztem, hogy a türelme a végét járja. Más esetben talán már beadtam volna a derekam, de most nem, mert már a „csak azért sem” fázisban jártam.

-Lehet. De akkor sem veszel rá, hogy bemenjek, és fél órán keresztül vizsgálgasson a nővérke a semmiért.

-May, nagyot estél, és lehet hogy még nem érzed, de komoly bajod is eshetett.

-Miért érdekel ennyire a hogylétem?-kérdeztem nem éppen barátságos hangnemben.

Erre teljesen ledöbbent, de egy pillanattal később megbántottság, és egy kis harag gyulladt aranyszemeiben.

-Tudod mit, nem lényeges.-mondta fagyosan, és már megfordult, hogy elhúzzon, de én utána szaladtam, és elkaptam a karját.

-Lucas! Sajnálom, én nem úgy értettem.-erre megtorpant.

-Lehet ezt másképp érteni?

Felsóhajtottam.

-Igen lehet.

Erre felém fordult, és kíváncsian fürkészett, de nagyon nem akaródzott válaszolnom a ki nem mondott kérdésére, ezért csak visszanéztem rá, és próbáltam nem elveszni feneketlen mélységű szemeiben.

-És hogyan?-kérdezte, mikor rájött, hogy nem szándékszom magamtól folytatni.

-Csak…én…nem értem.-nyögtem ki nagy nehezen, és közben rendesen elpirultam.

-Mit nem értesz?-kérdezett vissza értetlenül.

-Hogy…miért érdekel ennyire hogy mi van velem.-suttogtam halkan, és abban sem voltam biztos, hogy hallotta.

Nem válaszolt, és úgy láttam, hogy elgondolkodtatja ez a felelet, szemlátomást nem erre számított. Elég furcsa látvány lehettünk, ahogy állunk egymással szemben, csöndben, és próbálunk olvasni a másik szeméből a néptelen folyosó kellős közepén.