4.fejezet-Rideg valóság 1.rész

4.Fejezet

Rideg valóság
1.rész
Ez most egy átvezető rész, ezért nem annyira eseménydús. A fejezet címét pedig majd a következő részből értitek meg, mert ezt a fejezetet most kettévettem.
Lehet, hogy ez nem fog annyira tetszeni nektek, de a jövőben fontos szerepet fognak játszani az ebben elhangzottak.Remélem, hogy most felcsigáztalak titeket :P

Nem tudom meddig állhattam ott. Csak néztem ki a fejemből, és próbáltam megérteni mindezt.

De hát nem történt semmi különös…

Én szokásomhoz híven majdnem hasra estem, ő pedig elkapott. Még most is beleborzongok abba, hogy milyen jó volt a karjaiban, és ahogy magához húzott, hogy megtartson…

Na jó, ideje leállni az álmodozással, mert a viselkedésének az oka még mindig nem esett le a számomra. Olyan fájdalom kavargott aranyszemeiben, hogy teljesen megszeppentem tőle.

De miért?

Oh, mindig csak ez a „miért?”

Mennyivel egyszerűbb lenne az életem, ha nem lennék sem kíváncsi, sem pedig makacs.

De az vagyok, ezt le sem tagadhatom. Mindig is az voltam. Volt, hogy pont emiatt rohantam fejjel a falnak, de ez mit sem változtatott ezen, a sokak szerint idegesítő tulajdonságomon. A bátyám mindig azzal a történettel hozakodott elő, amikor a családommal és a legjobb barátaimmal activity-ztünk, és Will a körülírásnál azt a szót húzta ki, hogy makacs. Egy mondatot mondott, és mindenki azonnal kitalálta. A mondat pedig ez volt: „Olyan, mint May.”

Ez az emlék még most is mosolygásra késztet, pedig mindig bosszankodok, amikor ezt előhozza.

Arra eszméltem föl, hogy eleredt az eső (micsoda meglepetés), én pedig még mindig a parkolóba vezető út végénél állok, mint egy idióta. Megráztam a fejem, és gyorsan a kocsimhoz siettem, majd bevágtam magam a volán mögé. Eszembe jutott, hogy még a gitárom is be kell adjam javíttatni.

Szerencsére a bolt útba esett, és hamar elintéztem ezt az ügyet. Beadtam, és azt mondták, hogy három nap múlva menjek érte.

Hazafelé menet még mindig a parkolónál történteken gondolkodtam, de semmilyen épkézláb magyarázatot nem találtam azt leszámítva, hogy lehet, hogy azért viselkedett így, mert nem kedvel.

Ez mondjuk elég valószínű, de nem akartam ezt hinni!

Annyira belelovalltam magam, hogy mire hazaértem, már könnyfátyol takarta el a szemeimet. Leparkoltam a járgányom, és beviharzottam a lakásba.

Megálltam az előtérben. Csak folytak a könnyeim, én meg dühös voltam, amiért ilyen könnyen sírva fakadok. De legalább senki nincs itthon. Most az egyszer szerencsém volt.

Alighogy ezt végiggondoltam, nyílt a bejárati ajtó, és meghallottam Will hangját:

-Halihó! Hugi, itthon vagy?-rikkantotta jókedvűen.

Na, korán örültem. Ennyit a szerencsémről. Gyorsan letöröltem a könnyeimet, és beszaladtam a konyhába, hogy háttal legyek a bátyámnak.

-Szia! A konyhában vagyok!-kiabáltam vissza, és csak remélhettem, hogy nem tűnik fel neki a hangom zaklatott csengése. Hiú remény. Mindig próbáltam elrejteni az érzéseimet, de Willt nem tudtam megtéveszteni. 16 év után már nem tudok titkolózni előtte.

Will besétált a konyhába, és szinte éreztem, ahogy azzal a tipikus vesébe látó szemével pásztázza a hátam.

-Mi a baj?-kérdezte csöndesen.

-Semmi.-feleltem természetesnek szánt hangon, majd megfordultam, és mosolyt erőltettem az arcomra.

Kétkedő tekintetet vetett rám.

-Jaj, Will! Ne nézz már így rám! Minden oké, és amúgy sem vagyok porcelánbaba, hogy mindentől félteni kéne.-próbáltam őt meggyőzni. Nem hitt nekem, ezt láttam rajta.

-Rendben. De szerintem tök fölösleges titkolóznod.-ezt is ugyanolyan halkan mondta, de a hangjában bánat égett.

Jól ismertem a bátyámat, tudtam, hogy most azt hiszi, hogy nem bízom benne. Pedig ha tudná, mennyire nem így van! Bár néha az agyamra megy, mégis ő a legnagyobb támaszom. Nem tudom, mit csinálnék nélküle. Hirtelen tele lettem bűntudattal. Ezt meg kell beszélnem vele.

Lassú léptekkel indultam az emeletre, a szobája felé. Bekopogtam az ajtaján. Nem jött válasz. Vettem egy nagy levegőt, és benyitottam. Will az ágyon ült. Odamentem, és leültem mellé.

-Haragszol?-kérdeztem rekedten.

Keserűen megrázta a fejét.

-Nem, csak nem értelek. Úgy érzem néha, hogy képtelen vagyok kiigazodni rajtad, pedig a húgom vagy, és úgy ismerlek, mint a tenyeremet.

-Will, az ember nem egy racionális, kiszámítható gép. Néha még magamat is meglepem. És nincs igazad, mert néha már bosszantó, hogy mindig tudod, mi jár a fejemben. Nálad jobban csak anya ismert.-a hangom elhalkult a mondat végére. Ezt a témát nem csak én viseltem rosszul. A bátyám keze ökölbe szorult, és boci szemeiben ismét bánatot láttam, de ez másféle volt. Ez nem megbántottság, hanem mély gyász. Én is ezt éreztem. Pár percig csendben ültünk egymás mellett, majd felsóhajtottam, és ráemeltem a tekintetem.

-Akkor minden rendben?-kérdeztem enyhe mosollyal a számon.

-Igen. Bocs, hogy így kiakadtam, csak tudod, úgy érzem, hogy nekem kell megvédeni téged.-mosolyodott el ő is.

-Semmi baj.-álltam fel, és kimentem a szobájából.

Felsóhajtottam. Imádom a bratyóm, de néha nagyon gyerekes tud lenni. Na, igen ebben hasonlítunk. Nem hiába vagyunk testvérek.

Bementem a szobámba, és hirtelen megakadt a szemem az egyik papíron, az íróasztalomon.

Szent Isten! A házidolgozat!!!Totál elfelejtettem!

Néhány napja a töritanár „virágos jókedvében volt”, és még az osztály is rátett egy lapáttal, mert nem voltunk hajlandóak csöndben maradni, ezért hogy ne unatkozzunk, kiadott egy 10 oldalas házidogát a 18. századi Franciaországról.

És ráadásul péntekre kéri, hogy nehogy legyen időnk a hétvégén kényelmesen megírni!

És holnap péntek.

Jaj, nekem! Ha nem írom meg még ma estig, akkor választhatok halálnemet.

Gyorsan nekiláttam, és minden erőmmel a törire koncentráltam. Ez nem nagyon ment. A gondolataim egyfolytában visszatértek egy bizonyos személyhez. Történetesen Lucashoz.

És lássuk be, így nem egyszerű esszét írni. Azért este fél nyolcra a végére értem, és ezzel együtt a pokol legmélyebb bugyraiba kívántam a történelem tanárt.

Ezzel töltöttem az egész délutánomat. Még szerencse, hogy eszembe jutott.

Majdnem elaludtam az asztalomnál ülve. Ez aztán rendesen kivett belőlem. Levánszorogtam a konyhába vacsorát főzni.

Mire apu megérkezett, éppen készen lett az étel. Csendben ettünk, és én utána azonnal felmentem a szobámba, hogy utána elvonuljak a fürdőszobába, és szó szerint bedőljek az ágyba. Azonnal elnyomott az álom, de az alvás nem volt pihentető. Egész éjjel rémálmaim voltak, és többször felébredtem.

Reggel úgy éreztem magam, mint akin keresztül robogott egy teherautó. Sőt, inkább kettő. Az álmaimra már csak ködösen emlékeztem. Szerintem jobb is.

Kómás fejjel lementem a konyhába, és megreggeliztem. A bátyám hasonló állapotban volt, mint én. Hirtelen nem értettem miért. Aztán leesett a tantusz. Szegény, minden bizonnyal egész este az én szövegelésemet, és rosszabb esetben sikoltozásomat hallgatta.

Annyira készen voltunk, hogy a reggeli csipkelődések helyett, kb. két szót szóltunk egymáshoz.

Felmentem a szobámba átöltözni. Ma még annyira sem volt kedvem válogatni, mint egyébként, úgyhogy felkaptam a szokásos farmerem, és egy hosszított sötétlila felsőt, meg a cipőmet, és már indultam is.

Nem volt erőm még ahhoz sem, hogy az órára nézzek, így történhetett az meg, hogy az elsők közt érkeztem a suliba. Úgy döntöttem, beülök a könyvtárba.

Míg az oda vezető úton sétáltam, teljesen kizártam a külvilágot. Észre se vettem, hogy Oliver hozzám csapódott, csak mikor megszólított.

-Hahó! Föld jelentkezz!-rázta meg előttem ablaktörlő módjára a kezét.

-Ja, ohh, itt vagyok, csak kicsit elgondolkodtam.

-Igen, azt látom.-kuncogott.-Hogyhogy itt vagy ilyen korán?

-Hát, eléggé cserben hagyott az időérzékem ma reggel.-mosolyogtam rá. Olyan könnyű volt vele beszélgetni.-És te miért vagy itt ilyen korán?

-Ja, a tesitanár behívott, mert gyakorolnom kell a versenyre.-rántotta meg a vállát. Hiába lazán mondta, azért éreztem a hangjából, hogy elismerést vár.

-Milyen verseny?-érdeklődtem.

-Futóverseny.-válaszolta büszkén. Persze, biztos ügyes, meg minden, de ebben a sportágban sose láttam értelmet. Miért jó az, hogy körbe-körbe rohangálnak egy pályán a semmiért?

Azért próbáltam lelkesnek látszani.

-Mikor lesz?-kérdeztem tovább.

-Egy hét múlva.

-Nos, akkor sok sikert hozzá.-mosolyogtam rá megint.

-Uhmm, köszi.-válaszolta zavartan. Na, most meg mit mondtam? Miért jött zavarba? Én szoktam minden semmiségtől így viselkedni, de ez rá nem volt jellemző. Pár másodperc múlva megtudtam a választ a ki nem mondott kérdésemre.-Tulajdonképpen arra gondoltam, hogy nincs-e kedved eljönni velem egy buliba 2 hét múlva. Biztos nagyon jó lesz, és azt mondták, hogy nyugodtan vihetek magammal kísérőt.-adta elő a mondandóját, miközben egyre vörösebb lett a feje, és félve nézett rám. Hirtelen azt sem tudtam, mit mondjak. Totál meglepett ezzel. Nem vagyok egy nagy parti arc, és különben is miért pont én? Még csak szép se vagyok, és alig ismer.

-Huh, hát most megleptél.-nyögtem ki nagy nehezen.

-De azért eljössz?-kérdezte csillogó szemekkel.

-Nem is tudom…-nyögtem zavartan. Nem tudtam mit kezdeni a helyzettel.

-Kérlek! Mindenki ott lesz.-kérlelt, de én még mindig kétkedve néztem rá. Kék szemei gyakorlatilag könyörögtek nekem.-Akkor gyere el, mint a barátom.-kicsit lemondó volt a hangja, de megsejthette, hogy nem szeretnék randizni vele.

-Hát, na, jó.-egyeztem bele. Erre már tényleg nem mondhattam nemet, mikor olyan csalódott kiskutya szemekkel nézett rám.

-Ez szuper!-lelkendezett.-Na, de most már menjünk, mert mindjárt becsengetnek.-mondta élénken. Tényleg nagyon örült, hogy elfogadtam a meghívását. Mi rossz van ebben? Hisz ez nem egy randi. Azt kérte, hogy tartsak vele, mint egy barát.

Viszont igaza volt abban, hogy indulnunk kéne az órára, mert mindjárt becsengetnek.

Bólintottam, és együtt lépkedtünk az első óránkra.