3.fejezet-A múlt hangszere

3.Fejezet

A múlt hangszere

A konyhába érve nem láttam senkit, de a nappaliból hangok szűrődtek ki, úgyhogy arrafelé vettem az irányt. Will éppen TV-t nézett.

-Szevasz, bratyó!-dobtam le magam mellé a kanapéra.

-Szia Lizzy!-köszönt ő is. Hát, igen erről sosem fog leszokni. Mindig imádott becézni, és mivel a May-t nem igazán lehet, ezért úgy gondolta, hogy majd a második nevemet, az Elizabethet használja erre a célra. Arról meg már rég letettem, hogy lebeszéljem erről az idétlen szokásáról.

-Milyen volt az első nap?-rezzentett fel mély hangja a töprengéseimből.

-Egész jó. Neked?-próbáltam közömbös hangot megütni, de hát sosem hazudtam valami jól, és Will mégiscsak a bátyám, ismer, mint a rossz pénzt. Valószínűleg most sem tudtam becsapni, mert mélybarna szeme megvillant, de nem kérdezősködött.

Nem szokásom füllenteni, de azt csak nem mondhatom, hogy: Jaj, hát először mindenki az agyamra ment a „Hogy tetszik a város?”-féle kérdéssel, aztán meg kémia után kiborítottam a tolltartóm, és mivel nem volt jobb dolgom, gyorsan belezúgtam abba a srácba, aki összeszedte nekem.

Kicsit se nézne hülyének…

-Dettó. Hugi, van itt valami…-kezdte, de aztán elhallgatott. Nem értettem. Ha valaki, akkor ő aztán nem szokott zavarban lenni. De most nagyon is úgy festett a dolog…

-Will, mondd már. Mi van? Apuval történt valami?-kezdtem aggódni.

-Nem, nyugi semmi ilyesmi, csak hát… szóval nem tudom, hogy nem fogsz-e kibukni, ha elmondom.

-Figyi, nem fogok kiborulni, csak mondd már mi a csuda van?!

-Oké. Szóval, nem tudom hogyan került hozzám, mert azt hittem, hogy elajándékoztad, vagy kidobtad, vagy mit tudom én, de a dobozaim egyikében…Hát, szóval- vett egy mély levegőt-én megtaláltam a régi gitárodat.-hadarta el egy szuszra, és közben a reakciómat figyelte. Meleg, barna szemeiben aggódást láttam. Talán nem alaptalanul, mert ez a hír tényleg váratlanul ért. Régebben imádtam gitározni. Még dalokat is írtam. Az volt a legjobb, amikor a családdal, vagy a barátaimmal összeültünk, és együtt énekeltünk, én pedig gitároztam. De mióta anya meghalt… Már nem volt olyan semmi, mint rég. Soha többet nem énekeltem, nem gitároztam. A csodaszép hangszerem, pedig az ágyam alatt porosodott. Amikor apu közölte, hogy költözünk, eszembe sem jutott az egykori kedvenc hangszerem, amin már 5 éve szinte minden nap játszottam, egészen a tragédia előttig. Most pedig itt van. Teljesen ledermedtem. Persze, tudom, hogy ez csak egy tárgy, de számomra a múltat jelenti…

-Ide adnád?-olyan halk volt a hangom, hogy attól féltem meg se hallja. De a jelek szerint ez nem így történt, mert kiment a szobából, és pár perc múlva a kezében az én csodálatos fehér gitáromat tartotta.

(Ez May gitárja)

Külsőre nem látszott meg rajta, hogy 3 hónapig felé se néztem, de ahogy megpengettem a húrjait, hallottam, hogy eléggé hamis, úgyhogy fel kell majd hangolnom. Úgy éreztem, most már eléggé túltettem magam a történteken ahhoz, hogy újra örömmel tudjak játszani rajta.

Nem tudom, miért, azt sem, hogy hogyan, de határozottan megváltozott bennem valami.

-Köszönöm.-néztem a bátyámra hálásan.-Ez sokat jelent nekem.

Will fellélegzett. Biztos attól tartott, hogy túlságosan felzaklatom magam, pedig igazából örültem neki.

-Azt hitted, hogy majd hiszti-rohamot fogok kapni?-kérdeztem félig-medddig viccelődve.

Ez működött. Felnevetett.

-Jól van, ne haragudj.-hirtelen megkomolyodott-csak azt hittem…

-Oké, értem én.-nyugtattam meg.-Most megyek, mert házit kell írnom.-azzal felkaptam a gitárom, és felszaladtam a szobámba. Annyira felszabadultnak éreztem magam, hogy már megint nem figyeltem a lábam elé. Megbotlottam az utolsó lépcsőfokban, és művészi pontossággal estem hasra.

-Öhh, a francba!- átkozódtam magamban, miközben felálltam, és bementem a szobámba.

Szegény hangszerem is megkarcolódott, de szerencsére nagyobb baja nem történt. Úgyis láttam reggel egy hangszerboltot a kocsiból, ott biztos meg tudják csinálni.

Míg ezen gondolkodtam, ímmel-ámmal hozzáláttam a leckémhez.

2 órával később már kész is voltam, és lementem a konyhába, hogy összeüssek valamit. Nincs sok kedvem főzőcskézni, úgyhogy kisütöttem az előre bepácolt marhahúst, és csináltam hozzá rizst.

Míg a kaja készült, apu is megjött a munkából.

-Sziasztok gyerekek!-köszönt, miközben még a kabátját vette le.

-Szia apu!-robogott le Will a lépcsőn. Mondjuk, ha valaki 195 centi magas, és 3 évig rögbizett, erősen kétlem, hogy tud máshogy is közlekedni.

-Szia! 10 perc múlva vacsora, úgyhogy asztalhoz.- kiabáltam ki a konyhából.

(így néz ki a konyha)

A fiúk gyorsan megterítettek, úgyhogy amint kész lett a kaja, már raktam is az asztalra.

-Mondd, May, tetszik a kocsi?-kérdezte apám izgatottan. Gondolatban a homlokomra csaptam. Hiszen még meg sem köszöntem neki! Hogy lehettem ilyen bunkó?

-Jaj, apu! Egyszerűen imádom. Tényleg nagyon köszönöm.-hálálkodtam.

-Látnod kellett volna reggel a kishölgyet-röhögött a bátyám-először elfelejtett beszélni, aztán meg majdnem ledöntött a lábamról, mert a nyakamba ugrott.

Apu csak nevetett és a fejét csóválta, de én bevágtam a durcát, és rákvörös fejjel hozzávágtam a legközelebbi dolgot, amit találtam, történetesen egy gombócba gyűrt szalvétát.

Hát, igen Will rutinos, és jók a reflexei, könnyedén elhajolt, de még mindig röhögött. Én mérgesen fújtattam, de ez se tartott sokáig, nem vagyok egy haragtartó típus, és amúgy is 5 percenként veszekszünk a bátyámmal.

-Na, jó. De a mosogatásnál ne számíts rám bratyó.-vigyorogtam rá.

Ezek után mindenki felállt az asztaltól, és én kíméletlenül otthagytam Willt a mosatlannal. A tegnapi és a mai piszkálódási teljesítménye miatt rendesen rászolgált.

Lezuhanyoztam, és már pizsamában mentem vissza a szobámba. Elkezdtem feltúrni a fiókjaimat. Csak remélhettem, hogy elhoztam, és hogy még megvannak. Kb. fél óra kotorászás után végre megtaláltam.

Egy kis, kék, viharvert füzet. Pont ezt kerestem. Azok a dalok voltak benne, amiket még régen írtam. Előkerestem az egyik kedvencem, és elkezdtem játszani a gitáromat. Ültem az ágyamon a gitárommal, és énekeltem.

Breakaway

Grew up in a small town

And when the rain would fall down

I’d just stare out my window

Dreaming of what could be

And if I’d end up happy

I would pray…

Trying hard to reach out

But when I tried to speak out

Felt like no one could hear me

Wanted to belong here

But something felt so wrong here

So I prayed

I could breakaway

I’ll spread my wings, and I’ll learn how to fly

I’ll do what it takes til I touch the sky

And I’ll make a wish

Take a chance

Make a change

And breakaway

Out of the darkness and into the sun

But I won’t forget all the ones that I love

Take a risk

Take a chance

Make a change

And breakaway

Da, da, da, da, da

Da, da, da, da, da, da

Da, da, da, da, da, da

Wanna feel the warm breeze

Sleep under a palm tree

Feel the rush of the ocean

Get unboard a fast train

Travel on a jet plane

Far away

And breakaway

Breakaway

Breakaway˙

(részlet:Kelly Clarkson:Breakaway)

itt tudod meghallgatni

Jó volt újra játszani, bár mivel újra kell majd hangolnom, nem volt teljesen tiszta a hangzása.

Közben el is álmosodtam. Letettem a gitárt a sarokba, és leoltottam a lámpát. Amint befeküdtem az ágyamba, azonnal elnyomott az álom.

Másnap reggel kipihenten ébredtem. Kifejezetten jó kedvem volt. Aztán eszembe jutott Lucas Nelson, és a jókedvem mellé izgalom társult.

Ajjaj, ez nem jó. Ez nagyon nem jó. Nem kéne, hogy érdekeljen. Hogy lehet ekkora hatással rám? Nem ez kizárt.

Ezt most azonnal befejezed!-parancsoltam magamnak.

Odaléptem a komódomhoz, és kivettem az egyik kedvenc szürke felsőmet. Semmi különös nem volt benne, de imádtam. Mondjuk az tény, hogy szűkebb fazon volt, mint amilyet hordani szoktam. Felvettem hozzá a fekete farmerem, és bevonultam a fürdőszobámba. Szerencsére könnyen kibontottam azt a madárfészket, amivé a hajam változott az este folyamán, sminkelni meg nem szoktam, úgyhogy gyorsan fogat és arcot mostam, és mentem is reggelizni.

Willnek ma nulladik órája van, Apu már elment dolgozni, úgyhogy egyedül voltam a házban. Gyorsan bekaptam a müzlim, és már indultam volna, mikor eszembe jutott, hogy a gitáromat be kell vinnem a hangszerboltba megcsináltatni. Még tegnap karcolódott meg, amikor hasra estem a lépcsőn.

Felsiettem a szobámba, és beraktam a gitárt a tartójába, majd azt a vállamra vetve szaladtam vissza a kocsimhoz.

Késésben voltam, úgyhogy suli előtt nem tudom beadni a hangszert.

A parkoló már csaknem tele volt, mire megérkeztem. Gyorsan leparkoltam az utolsó szabad helyek egyikére, és rohantam az órámra.

És mégis elkéstem. Ahh, ilyen szerencsétlen is csak én lehetek!-átkozódtam magamban.

-Miss Campbell, tisztában van ön a pontosság fogalmával?-kérdezte a matek tanár szigorúan.

Én csak vöröslő fejjel elmormoltam egy elnézést, és a helyemre siettem. Az óra csigalassúsággal telt, csakúgy, mint a nap nagy része. Naomi nagyon beszédes kedvében volt,(mint általában mindig) így fel se tűnt neki, hogy nem figyelek rá. Mintha benyomtak volna rajta egy gombot, egész álló délelőtt a fiúkról locsogott. A legkevésbé sem érdekelt, hogy őszinte legyek, de nem zavartatta magát.

A hatodik óra után viszont elköszöntünk, mert neki már nem volt több órája, de nekem még volt egy kémiám.

Uhh, Szent ég! Kémia!-csak most esett le, hogy megint találkozni fogok Lucasszal.

Izgatott félsszel lépkedtem a kémia-labor felé. Mikor beléptem az osztályba, ő már a helyén ült. Odamentem, és leültem mellé.

-Szia!-mondtam, mert jobb nem jutott eszembe.

-Hello!-köszönt ő is, ellenállhatatlanul dallamos hangon. A hideg futkosott a hátamon,de nem a rossz értelemben. Nem is tudtunk tovább beszélgetni, mert belépett az osztályba Mr. Baker, és elkezdődött az óra. Az anyag pokolian unalmas volt, de az hogy Lucas ott ült mellettem, amúgy is eléggé lekötött, úgyhogy ha történetesen a legérdekesebb téma lett volna, akkor se tudtam volna több figyelmet szentelni rá.

Épphogy kicsengettek, és a tanár kilépett az ajtón, megszólalt a mobilom. Will hívott.

-Halló.-szóltam bele.

-Szia, May!-köszönt a bátyám.

-Na, gyorsan mondd miért hívtál, mert még suliban vagyok.

-Oké, szóval azt akartam megkérdezni, hogy mikorra érsz haza, mert be kéne ugrani a boltba, de nekem nem hiszem, hogy lesz időm rá.

-Jajj, Will-sóhajtottam fel-Először is: Nem tudok ma bevásárolni menni, mert be kell vinnem a gitárom a hangszerboltba, Másodszor: kapcsold be a TV-n az adásfelvevő funkciót, és mindjárt lesz időd ellépni a boltba.-a mondat végére, már vigyorogtam, mert jól tudtam, hogy azért nem akar bevásárolni menni, mert akkor nem nézheti a kedvenc sci-fi sorozatát.

Will dühösen fújtatott a vonal másik végén.

-Utálom amikor átlátsz rajtam hugi!De rendben. Repülök a supermarketbe-dörmögte.-Te meg vigyázz magadra!

-Majd igyekszem…-most én voltam kissé bosszús. Persze tudom, hogy szörnyen ügyetlen vagyok, de miért kell ezt folyamatosan az orrom alá dörgölni?!-Na, szia!

-Szia!

Nagyot sóhajtva letettem a telefont. Már épp indulni készültem, mikor halk kuncogást hallottam a hátam mögül. Megfordultam, és majdnem infarktust kaptam. Atyaég! Lucas valószínűleg végigaszisztálta az enyhén szólva gyerekes telefonbeszélgetésemet a bátyámmal.

-Mi olyan vicces?-kérdeztem, habár volt egy erős tippem arra, hogy min röhögött.

-Semmi.-felelte gyanúsan ártatlan képpel.

Jah, na persze semmi! Én meg Jennifer Lopez vagyok! Ennyire hülyének néz, vagy csak nem akar megbántani?

-Aha, persze…-motyogtam magamban. Szerintem meg se hallotta, mert nem reagált rá.

-Nem is tudtam, hogy gitározol.-váltott témát gyorsan.

Én csak vállat vontam.

-Sok mindent nem tudsz rólam.-válaszoltam könnyedén.

-Hmmm. Ebben van valami.-hagyta jóvá.

-Mióta?-érdeklődött tovább.

-Uhmm, úgy kb. 5 éve.

-Szívesen meghallgatnám egyszer, hogy hogyan játszol.

Na, itt majdnem szívrohamot kaptam. Te jó ég! Semmi kedvem leégetni magam előtte. Nem vagyok egy Isten adta tehetség, és hát ha ő ott lenne, akkor meg aztán eleve 2-szer annyit bénáznék, mint általában.

-Hát, nem hiszem, hogy ez jó ötlet. Nem vagyok egy gitárvirtuóz.- mondtam bizonytalanul.

Megint felkuncogott.

-Azért én szívesen meghallgatnám…

-Hát, majd egyszer…-adtam meg magam.

Már indultam volna, mikor utánam szólt:

-May!-érdeklődve fordultam vissza. Most mondta ki először a nevemet. Olyan gyönyörű, dallamos hangzása volt, és tetszett, ahogy mondja.

-Igen?

-Szavadon foglak.-ígérte hamiskás mosollyal. Elakadt a lélegzetem. Hogy lehet valaki ilyen szívdöglesztő?

-Rendben.-sikerült végre kinyögnöm egy értelmes választ, és félénken visszamosolyogtam rá.

Észre se vettem, de már a parkolónál jártunk. Még hátra volt úgy 50 méter, és én annyira elmerengtem (mint általában), hogy egyszer csak azt éreztem, hogy megbotlok valamiben.

Már vártam, hogy elterüljek a földön, a kezeimet az arcom elé emeltem reflexszerűen, de ahelyett, hogy a nyirkos, hideg betonon landoltam volna, valami jéghideg, és kemény dolog a derekamnál fogva megtartott. A szemeim kipattantak, és leeresztettem a kezeim.

Hamar rájöttem, hogy Lucas kapott el. Olyan jó érzés volt, ahogy a karjait körém fonta. Bár az tény, hogy elég furcsa volt, mert a kezei hidegek voltak, és kőkemények.

Alig volt időm ezt végig gondolni, mert ahogy visszanyertem az egyensúlyom, azonnal elengedett.

Arca kifejezéstelen, és szobormerev volt. Szemeiből viszont fájdalmat olvastam ki, amit nem tudtam hová tenni.

Távolabb lépett tőlem, majd elmotyogott valami köszsönésfélét, és választ sem várva, elhúzott a sportkocsija felé.

Én meg csak hitetlenkedve bámultam utána.

Most mégis mi baja van???