10.Fejezet-Kiderülnek a titkok (1.rész)

10.Fejezet

Kiderülnek a titkok

1.rész

De nem csak aznap voltam harapós kedvemben…

Teltek a hetek, és velem egyre kevésbé lehetett értelmesen beszélni. Magamba zuhantam, vagy ahogy az én jóindulatú bátyám mondaná, begubóztam, mint egy selyemhernyó.

Nem tudom, hogy lehetne-e ennél is fagyosabb viszony köztem és Lucas között. Még csak nem is köszön, és már én sem igazán töröm magam, mert nem engedi a büszkeségem, és különben sem látom értelmét.

Kathleennel sem beszéltem már jó ideje. Egészen pontosan azóta, hogy hazavittek Nigellel. Mintha kerülne. Néha-néha látom egy pillanatra, de aztán mindig eltűnik. A menzán meg a testvéreivel ül, és felém se néz.

Mondjuk meg tudom érteni mindkettejüket. Nem vagyok sem érdekes, sem népszerű, sem szép. Mit képzeltem?

Próbáltam nem mutatni mennyire bánt ez az egész. A többiek csak annyit vettek észre mindebből, hogy méla kussban ülök, és nem igazán mosolygok. Nem mintha eddig olyan sokat lettem volna vidám, de azért bunkó sem voltam.

Csütörtök volt, és éppen az utolsó óráról jöttem ki (ami történetesen kémia volt). Azonnal a parkoló felé indultam. Nem néztem se jobbra, se balra, csak beültem a kocsiba, és levágtam a táskám az anyósülésre.

Ekkor megakadt a szemem egy sötétszürke sportkocsin, pontosabban azon, aki előtte állt.

Lucas is felén nézett, és arany szemeiben annyi dolgot láttam kavarogni, amennyit már hosszú hetek óta nem. Megfejthetetlen, mély szeme foglyul ejtette az enyémet, és egy pillanatig eltűnt belőlem az az érzés, hogy fényévekre van tőlem.

Azonban ez nem tartott sokáig, mert elkapta a tekintetét, és ellökve magát a kocsijától megkerülte, beült, majd kilőtt és elsöpört, mint egy rakéta.

Nagyot sóhajtva beindítottam a Nissanomat, és óvatosan vezettem hazáig.

Becsörtettem a házba, és felvittem a hátizsákom a szobámba. Elővettem az mp3 lejátszómat, mert azt hittem, hogy majd egy kis zene lenyugtat, mint általában.

Hiú ábránd. Mindent át kell szépen gondolnom. Ehhez viszont egy csendes hely kéne, ahol egyedül lehetek.

Gondoltam egyet, és lesiettem a földszintre, az előtérben felkaptam a kabátom, és kirohantam a ház elé, ahol viszont egy pillanatra megtorpantam. Furcsa érzés kerített hatalmába. Aztán megrántottam a (most már egészséges) vállam, és átvágtam az úton.

Egyenesen az erdőbe mentem. Persze csak az ösvényen, nem állt szándékomban eltévedni, és borzalmasan tájékozódom.

Csak mentem és mentem, és egyszer csak azt vettem észre, hogy már egész mélyen benn vagyok ebben a hatalmas és sűrű erdőben, ami St. Helent körülölelte.

Leültem egy farönkre, és éreztem, hogy kezdenek lecsillapodni a kedélyeim.

Kényszerítettem magam, hogy végiggondoljam a dolgokat az elejétől a végéig.

Az biztos, hogy Lucas és a családja mások, mint a többi ember. Egymáson kívül alig beszélnek valakivel, mindannyian hihetetlenül szépek, és kecsesek. Arról nem is beszélve, hogy olyan reflexeik vannak, hogy én olyat még nem láttam! Hiszen Lucas hányszor elkapott, amikor egyébként elestem volna. És az esetek többségében nem volt olyan közel hozzám, hogy az átlagos képességekkel kivitelezhető legyen.

Aztán ott vannak azok a dolgok is, amik először fel sem tűntek, de így visszagondolva sosem esznek semmit, az étel mindig érintetlen. Meg hogy Lucas és Kathleen bőre is olyan hideg és kemény volt, amikor hozzám értek.

Pláne amikor összeütköztem Lucasszal a folyosón. Akkor olyan érzésem volt, mintha nem is egy embernek, hanem egy kősziklának mentem volna neki.

És folytattam volna tovább a filózást, amikor egy morgást hallottam tőlem balra.

A vér is meghűlt az ereimben.

Lassan odafordultam, és jeges rémület uralkodott el rajtam. Egy puma állt tőlem nagyjából ötven méterre, és vadul vicsorított rám.

Itt a vége. Ezt nem úszhatom meg! Semmi esélyem. Istenem, most mit csináljak?

A megugrott adrenalintól a gondolatok a fejemben hipersebességgel száguldoztak, de a testem lefagyott.

A puma lassú léptekkel megindult felém, és már láttam, hogy elrugaszkodik, hogy rám vesse magát.

A szemem behunytam, és a kezeim az arcom elé emeltem. Tudtam, hogy nincsen túl sok értelme, de ez ösztönös volt.

Már vártam a fájdalmat, de ekkor valami elragadott, és csak azt éreztem, hogy a menetszél az arcomba csap.

Meglepetésemben kipattant a szemem.

Lucas fogott, mint egy krumpliszsákot, és süvített velem keresztül az erdőn hangtalanul, mint egy puskagolyó.

Én most hallucinálok?

Vagy ez már a másvilág?

De akkor miért érzem, hogy annyira szédülök, mintha most szálltam volna le a legdurvább ringlispilről?

Aztán hirtelen vége lett. Lucas lerakott, és hátrált pár lépést.

Én még mindig nem jutottam szóhoz. Még levegőt is elfelejtettem vinni.

-May jól vagy?-az aggodalom egészen rekedtessé tette bársonyos hangját.

-Élek?-kérdeztem elég hallhatóan. Elég hülye kérdés, elismerem, de többet nem bírtam kinyögni.

Most már biztos, hogy Lucas nem ember. Mégsem féltem tőle. Hiszen most mentett meg. És eddig se bántott egyszer sem.

Akkor mitől félnék?

Erre csak nézett rám.

-Hát az életfunkcióid viszonylag rendben vannak.-mondta zavartan. Szemlátomást nem erre számított.

-Tehát ez a valóság? Nem képzelődöm?-még mindig nem tudtam elhinni, hogy ez tényleg igaz lenne.

-Ez a valóság.-próbálta a számba rágni, és én végre hajlandó voltam elhinni. Bólintottam.

-Miért vagy ilyen nyugodt? Most száguldottam veled végig az erdőn kétszáz km/h-val!-fakadt ki ő.

-Igen, de mégis mit vársz tőlem?-értetlenkedtem.

-Nem is tudom. Elrohansz, sikítasz, bepánikolsz, elszörnyedve nézel rám, kérdőre vonsz. Bármi normális reakciót.-továbbra is elég kétségbeesett volt a hagja.

-Elrohanni nem túl sok értelme lenne, tekintve, hogy milyen gyors vagy, és akkor választ sem kapnék a kérdéseimre. Ami a többit illeti, nem félek tőled, de nem ártana, ha felelnél a kérdéseimre, mert lássuk be magyarázatra szorul ez az egész.-mondtam neki, még mindig nyugodtan. Az igaz, hogy nem kicsit lepett meg ezzel a mutatványával, de végső soron, ha ő nem lenne, én már nagy valószínűséggel halott lennék.-És még nem köszöntem meg, hogy megmentettél. Tényleg nagyon hálás vagyok neked.-folytattam, és a hangom őszintén csengett, mert az is volt. Ezt hallania kellett. Tudnia kell, mennyire hálás vagyok neki.

-Azt hiszem, ezt most nem tudom kikerülni…-sóhajtotta néhány másodperc áramszünet után.-De először én kérdezek.

-Mit akarsz tudni?-döbbentem le. Nem én rohangálok gyorsabban, mint egy versenyautó keresztül az erdőn.

-Nem félsz tőlem?-kérdezte halkan.

-Nem.-jelentettem ki határozottan.-Nincs okom rá.

-Ebben ne legyél olyan biztos.-mondta keserűen.

-Ezt hogy érted?-értetlenkedtem.

-Kezdem az elejéről, mert ez egy hosszú és bonyolult történet.

-De egyvalamit tisztázzunk le az elején.-vágtam közbe.

Kérdőn nézett rám.

-Nem tudom hogy kérdezzem meg…-haboztam egy kicsit.-Arra már rájöttem, hogy nem ember vagy. De ha nem ember, akkor mégis…mi?-nyögtem ki nagy nehezen.

-Ez bonyolult. Mi halhatatlanoknak hívjuk magunkat, mivel ténylegesen azok vagyunk.-lerogytam egy kidőlt fára, és ő mellém ült, bár távolabb.

-Halhatatlanok…-emésztettem ezt a teljességgel képtelen, és mégis igaz tényt. Ő pedig türelmesen várt, nem sürgetett.-Kérlek mondd tovább!-néztem rá. Most már valóban kíváncsi voltam.

-Te mióta sejted, hogy nem vagyunk emberek?

-Nem tudom. Valahogy mindig ott motoszkált a fejemben… Éreztem, hogy ti mások vagytok. És ott voltak azok az apróbb dolgok is, amik megerősítettek ebben, bár egészen eddig nem igazán akartam elhinni.

-Milyen apróbb dolgok?-vonta föl a szemöldökét.

-A rendkívül gyors reflexek, a hófehér bőr, a néhány fokkal alacsonyabb testhőmérséklet, az hogy sosem esztek, a hihetetlenül kecses mozgás, soroljam még?-néztem rá.

Ő csak tátogott.

-Ilyen jó megfigyelővel, mint te még nem találkoztam.-erre nem kicsit pirultam el.

-Mire vagy még kíváncsi?-sóhajtotta beletörődötten, egy kis félsszel és keserűséggel a hangjában.

Próbáltam összeszedni a gondolataim, miközben az ő viselkedését is meg akartam érteni. Kellett pár másodperc, míg el tudtam kezdeni.