3.Fejezet-Régi mese

3.Fejezet

Régi mese

-May, van valami, amit nem tudsz. És itt az idő, hogy elmondjam neked.-ült le mellém anyu szomorú, és kicsit talán szorongó mosollyal az arcán, és megsimította az arcom. Vajon mit akar elmondani?

Tudom, hogy sok mindent nem tudok, ami a régmúltban történt, de ez valóban fontos lehet.

Érdeklődve fordultam felé. Hiába változtam át, azért az emberi tulajdonságaim nagy része megmaradt. Ugyanolyan kíváncsi vagyok, mint emberkoromban…

-Miről van szó, anya?-kérdeztem, mert már jött az ismerős kérdésáradat a számra.

-Tudod, most, hogy megtaláltátok Jim nyomait, ennyire közel hozzánk, nos ez elég sokat változtat a kialakult helyzeten. Figyelnek minket, és nem tudjuk mikor, de az biztos, hogy hamarosan támadni fognak. Így semmi esélyünk, hisz túlerőben vannak, és nincsenek szövetségeseink, mert a legtöbben a fajtánkból lenéznek minket, vagy csak egyszerűen bolondnak tartanak az életmódunk miatt. Ez nagyon megnehezíti a helyzetet. El kell mondanom neked valamit.-sóhajtotta, és sejtettem, hogy ez csak a bevezető volt, és most jön az, amit meg kell tudnom.-Amikor három évvel ezelőtt elhoztalak St.Helenből, és el kellett szakítsalak Nelsonéktól is, annak volt még egy oka. Hogy miért nem vehetjük fel velük a kapcsolatot.-összeszorítottam a szám. Nálam ez hihetetlenül kényes téma, és rendszerint nem is szokták emlegetni előttem a család tagjai, mind tisztában vannak vele, mennyire kiborított ez az egész, és tiszteletben tartják a döntésem, hogy nem is akarok hallani róluk. Így azt hiszem, könnyebb egy kicsivel, bár lehet nem a leghelyesebb megoldás.-Sok évvel ezelőtt, mikor még sem Ana, sem Dean, sem én nem tartoztunk a családhoz, Veronicának volt egy szerelme, Danielnek hívták. Nagyon szerették egymást. Argentínában laktak akkor éppen, bár a napsütés miatt nem nagyon mentek emberek közé.-kezdte anya, én pedig elképzeltem, ahogy Vera kisétál a napfénybe, és szőkésbarna haja feketévé válik, és ezüst fénnyel kezd ragyogni, majd bőre még jobban kifehéredik, szeme pedig ében fekete lesz. Elég látványos, ami azt illeti, az emberek tuti nagyot néztek volna. Minden halhatatlan így néz ki napfényben. Főleg a hajunk az, ami nagyon feltűnő, de a bőrünk is földön túli ezüst fénnyel ragyog, a szemünk pedig fekete ezüst fényű mélységgé változik.-Ryan is velük élt, de nem sokat volt otthon, mert akkoriban folyton utazgatott. Egy nap arra vetődött egy nomád. A neve Miriam volt. Ryan épp nem volt otthon, csak Vera és Daniel. Miriam nagyon feldúltan érkezett a birtokra, és Dant kereste, azt nem mondta, miért. Aztán, amikor találkoztak, nekiesett, elkezdett kiabálni vele, de Veronica semmit sem értett belőle, viszont Dan annál inkább. Próbálta csitítani, normális hangnemben beszélni vele, de Miriam egyre dühösebb lett, szinte toporzékolt. Aztán nekitámadott. Vera értetlenül figyelte az eseményeket, de itt közbe lépett, és megpróbálta leszedni Danről a nőt. Aztán úgy érezte, mintha láthatatlan kötelek béklyóba verték volna, és mozdulni sem tudott. Valószínűleg ez volt a képessége a nomádnak. Miriam Vera szeme láttára ölte meg Danielt, és Veronicával is végzett volna, ha Ryan nem ér haza, és a meglepetés erejével le nem győzi Miriamet, akit aztán végül nem tudott elkapni, elmenekült, és egy idő múlva Vera láthatatlan béklyója is feloldódott. Majdnem beleőrült szerelme elvesztésébe. Csak a bosszúvágy hajtotta. Elhatározta, hogy megkeresi a nőt, aki végzett Dannel, és megöli. Sok évig járt a nyomában. Ekkor még jóban volt a család Nelsonékkal, akik abban az időben épp Minnesotában éltek. A nyomok arra felé vezettek, ezért úgy gondolta, benéz hozzájuk egy rövid időre. Viszont, amire nem számított, hogy Miriamet is ott találja. Berontott, és a nőre vetette magát, azonban Terence és Lucas leszedték róla.-anyu alig hallhatóan mondta ki a második nevet. Eddig a történet teljesen magával ragadott, de most megint elemi erővel tört fel bennem a bánat. Csak bólintani tudtam, jelezve, hogy folytassa a történetet. Anyu szeme megértően, és bűntudatosan csillogott, de nem fűzött hozzá kommentárt, mondta tovább, amit elkezdett.-Veronica tombolt és vergődött a szorítás között, teljesen elborult az agya. Közben, amennyire állapota lehetővé tette, elmondta, miért akarja megölni a nőt, azonban Nelsonék még ezek után sem hagyták neki. Azt mondták, hogy Miriam védelmet kért tőlük, és megígérték neki, szóval jobb, ha Veronica letesz a tervéről, és hazamegy. Persze, sajnálták, hogy ez történt, és ők se értették Miriamet, mert erről senkinek nem akart beszélni, sőt azt is Verától tudták meg, hogy ki elől menekül, és miért, ennek ellenére egyöntetűen kijelentették, hogy nem adják át a lányt. Veronica csúnyán összeveszett velük, és véget ért a barátság a két klán között. Állítólag csak azért nem torkollott harcba ez a találkozás, mert Kathleen ott volt, és ha mást nem is, azt meg tudta akadályozni, hogy a tettlegességig fajuljanak a dolgok. Veronica ezek után az összes Nelsonra borzalmasan haragudott, és ez az évek során nem csillapodott. A családtagok egyrészt megértették őt, másrészt mivel ő az egyik legrégebbi tag, elég nagy súlya van a szavának, bár itt hivatalosan nincsen családfő. Tiszteletben tartották, és jogosnak ítélték a dühét, így a kapcsolat Nelsonékkal mára teljesen megszakadt.-fejezte be a mesét Brenda, én pedig csak néztem ki a fejemből mélyen. Ezt a sok információt fel kell dolgoznom. Nehéz eldönteni, kinek volt igaza, azonban ha az eseményeket Vera szemszögéből nézzük abszolút érthető a reakciója. Hasonló helyzetben azt hiszem, én is így viselkednék. Bár, nem tudhatom.

-És mi lett Miriammel?-kérdeztem elmerengve.

-Nem tudni. Egy idő után valószínűleg otthagyta Nelsonékat, de semmi biztosat nem tudunk. Veronica ezután az eset után nem kereste. Majd csatlakozott Anabelle és Dean is a klánhoz, és sikerült valamennyire eltemetnie magában a gyászt.-sóhajtotta anyu.-De a Nelson családnak saját bevallása szerint soha nem tud majd megbocsátani.

-És emiatt kellett elszakítani attól, akit szeretek?-pattantam fel a kanapéról, és szinte kiabálva folytattam.-Mi közöm van nekem ehhez az ősi vitához? Miért nekem kell tönkre tenni az életem emiatt?-új létemben még sose borultam ki ennyire. Hirtelen öntött el az indulat. Miért mindig én legyek a megértő, aki mindig mindent elfogad, és alkalmazkodik? Miért nem törődhetek a saját boldogságommal?-Van egyáltalán valami itt, amit nem a bosszú, vagy a féltékenység mozgat? Van itt valami, ami egyébként másról szól?-kiabáltam könnyek nélkül zokogva. Sose szoktam kiabálni, még a hangom sem emelem fel, de most kitörtem. Mire ennek a végére értem, az egész család a nappaliban állt, és meredten bámult engem. Nem érdekelt, ha hisztis libának néznek, most az elfojtott keserűség és szomorúság kirobbant belőlem. Elegem volt! Elegem volt mindenből!

Nem bírtam itt tovább, felrohantam a szobámba, magamra csapva az ajtót, és leültem az ágyam elé. Felhúzott térdeimet átkarolva a könyökhajlatomba rejtettem a fejem, és tovább zokogtam, átkozva ezt az egészet, amibe belekeveredtem.

Nem tudom, mennyi idő telhetett el így, de egyszer csak azt éreztem, hogy erős karok fonódnak körém, és próbálnak vigasztalni.

Néha annyira meglep Ryan, és a hihetetlen kedvessége. A szobámban ülök, a régi szerelmem után sírva, erre pont ő jön fel vigasztalni.

Mardosott a bűntudat, hogy nem tudom viszonozni az érzéseit, és miattam szenved, de hazudni nem fogok se neki, se másnak, pláne nem magamnak. Sose tudok majd mást szeretni Rajta kívül.

Kezdtem lecsillapodni, és be kellett látnom, hogy egyáltalán nem ez volt a fő ok, ami miatt anno ott kellett hagyjam Lucast, hanem az, hogy nem bírtam volna elviselni, ha neki, vagy a családból bárkinek is baja esett volna, főleg nem, ha miattam. Nem keverhetem bele őket, különben is, Lucas biztos talált magának valakit, és nagyon remélem, hogy boldog vele.

Belepusztulnék, ha szomorúnak kéne látnom, vagy keserűséget fedeznék fel mézszínű tekintetében. Ha meghalna… Megborzongtam már a feltételezéstől is, és inkább bele se gondoltam.

-Ryan, miért pont most kellett ezt megtudnom? Hogy jön ez ide?-kérdeztem, és felnéztem rá. Végre megnyugodtam. Ő megértő mosollyal nézett engem, pont olyasfélével, amivel ő nézett rám mindig, azonban a pillangók itt nem verdestek a gyomromban, és inkább tudtam benne egy baráti mosolyra lelni, mint bármi másra.

Ryan arca elkomorodott.

-Nem biztos, hogy ezt tőlem kéne megtudnod.-jelentette ki nagyon komolyan. Most már végképp nem értem…

-De…-kezdtem volna tiltakozni, de félbe szakított.

-May, menjünk le a nappaliba, és beszéljük meg közösen.-mondta, és felállt mellőlem a kezét nyújtva, én pedig nagyot sóhajtva bólintottam, és elfogadtam, így felsegített, és elindultunk lefelé.

Leértünk, de mindenki ugyanúgy állt, mint a kirohanásom előtt, halálos csöndben. Hú, de morbid volt ez a megállapítás…vagy inkább nagyon is igaz…-gondoltam szárazon.

Elmorogtam egy sajnálomot az előbbi miatt, majd leültem a kanapéra, és csak meredtem magam elé.

-Mit teszünk most?-kérdezte Anabelle.-Mert ez patthelyzet. Csak egy lehetőségünk maradt…-kezdte, de tétován a levegőben hagyta a mondat másik felét.

-Ide kell hívnunk Nelsonékat, hogy segítsenek.-mondta Dean. Verából azonnal morgás tört fel, és úgy járkált fel-alá a szobában, mint egy dühös tigris.

-Kizárt!-álltam fel határozottan.-Kell lennie más megoldásnak! Nem akarom ebbe őket is belekeverni.

-Egyetértek Mayjel, ráadásul megbízhatatlanok.-Veronica szinte köpte a szavakat.

-Ez nem igaz!-keltem a védelmükre.

-Lányok, nem hiszem, hogy ezt most kéne megbeszélnünk.-állt közénk Ryan, Dean pedig nyugtatóan karolta át Verát.

Mindketten elhallgattunk, tudtuk hogy egyrészt úgyse jutnánk közös nevezőre, másrészt, most nem ez a fontos.

-Ha Nelsonék jönnek, én elmegyek. Tartsatok gyávának, de ezek után nem tudnék a szemükbe nézni, pláne nem arra kérni őket, hogy pont engem védjenek meg.-jelentettem ki.

-Pont ezért valószínű, hogy segítenek. Mert rólad van szó.-vélte Anabelle.

-Aha, hát végül is tök normális, hogy miután állítólag meghaltam már három éve, rájuk csörgök, hogy figyi Lucas, nem haltam meg, viszont életveszélyben vagyok. Tudom, hogy átvertelek, de azért feláldoznád magad értem?-mondtam szarkasztikusan. Ezt nem gondolhatják komolyan!



Már öt órája vitatkozunk, de nem jutunk egyről a kettőre. Mindenki egyre idegesebb lett, és felváltva nyugtattuk egymást.

-Szavazzunk!-vetette fel Ryan.

-Könyörgöm, most nem a fal színéről van szó! Ezt nem lehet szavazással eldönteni, egyrészt, mert ez igazán csak engem és Verát érinti, másrészt, mert gondoljatok már bele egy kicsit a helyzetembe.-néztem rájuk esdekelve. Nem igaz, hogy ennyire nem értik!

-Na, jó. Most mindenki menjen a dolgára, és szellőztessük ki a fejünket, és keressük elő a régi baráti szálakat, hátha van valaki, aki tudna segíteni.-állt fel anya, és kiment a szobából. Gondolom, már neki is elege volt.

Én puffogva felcsörtettem a szobámba, és felültem a kedvenc helyemre, az ablakba. Kívülről semmi nem látszott, de belül tomboltam a helyzetem lehetetlensége miatt.

Mi lesz, ha mégis ők jönnek? Haragudni fog rám? Esetleg már nem is fogja érdekelni, mert talált magának valakit? Meg fog vetni? Faképnél hagy? Talán örülni fog nekem?

Nos, az utolsót kötve hiszem. A többi közül bármelyik lehetséges, de mindegyik borzalmasan fájna. Tényleg ennyire rossz ember lettem volna, hogy ezt érdemlem?

De hisz én mondtam neki, hogy lépjen túl rajtam, akkor miért fáj ilyen borzalmasan már a gondolat is, hogy esetleg mással van?

Nem kellett volna eljönnöm St.Helenből. Ha még Lucasék nem is tudtak volna megvédeni, és megöltek volna, még az is jobb lenne a mostani helyzetemnél. Ki akarna így létezni?

/Anabelle szemszöge/

Ah, ilyen nincs! Mindenkit felhívtam, de találtak kibúvót. Csak kifogások és kifogások!

Hiába, mindenki tudja, hogy a Denoire-okkal nem érdemes ujjat húzni.

Ahogy lementem a nappaliba, hasonló savanyú és reményvesztett ábrázatokkal találkoztam. Ezek szerint a többiek is úgy jártak, mint én.

Viszont Nelsonékat sem hívhatjuk, mert ismerem már Mayt annyira, hogy tudjam, komolyan gondolta, és képes lelépni, ha ők jönnek.

Hacsak… Tuti, hogy May megöl érte, de ha egyszer nem hagy más választást az a makacs feje…

-Gyerekek, van egy ötletem.-kezdtem olyan halkan és gyorsan beszélni, hogy csak ők hallhatták meg.

Erre mind körém gyűltek, és érdeklődve néztek rám.

-Nem maradt más megoldás, muszáj idehívnunk a Nelson családot, de ezt May tudta nélkül kell tennünk, mert biztos vagyok benne, hogy komolyan gondolta, amit mondott, képes elmenni, ha megtudja, mit választottunk. Ezért csak annyit mondunk neki, hogy találtunk egy családot, aki hajlandó segíteni, na persze, ezt is csak akkor, ha Nelsonék beleegyeznek.-hadartam egy szuszra.

-Gondolom, nincs más megoldás.-bólintott Brenda.

-May őrjöngeni fog.-csóválta a fejét Ryan.-De azt hiszem, igazad van, nem tehetünk mást.

-Rendben, de ne kérjétek tőlem, hogy jópofizzak velük.-mondta kelletlenül Vera, és Dean is bólintott.

-És Maynek se szólhatsz erről.-figyelmeztettem.

-Jól van, felfogtam.-morogta ingerülten Veronica.

-Ki beszél velük?-kérdezte Dean.

-Szerintem Anának kéne.-ajánlotta Ryan.-Ő nem volt benne ebben a régi mizériában a családok között, vélhetőleg vele inkább hajlandóak beszélni, mint velem vagy Verával.

-Rendben, vállalom.-sóhajtottam.-De azt hiszem, hogy nekik se kéne szólni Mayről, csak annyit mondjunk, hogy segítség kell.

-Miért?-kérdezte Brenda.

-Mert nem tudjuk, hogyan reagálnának erre, viszont ha már itt lesznek meg fognak hallgatni, és nem vágják le a telefont. Legalább is remélem.-magyaráztam.

-És miből gondolod, hogy a neved hallatán nem vágják-e le a telefont?-kérdezett vissza cinikusan Veronica.

-Ha kell, elmegyek St.Helenbe, és addig dörömbölök a flancos villájuk ajtaján, amíg ki nem nyitják.-válaszoltam dühösen.

-Azt megnézném.-vigyorgott Dean, mire hozzávágtam egy díszpárnát. Ezt a szokást Maytől vettem át. Ő szokott az ilyen beszólásokra visszakézből hozzávágni valamit az illetőhöz.

Sok időt töltünk együtt, azonnal megtaláltuk a közös hangot, ahogy Brendával megjöttek.

-Lefoglalom Mayt, te pedig hívd fel őket.-mondta közömbösen Vera, majd elment az említett szobája felé, én pedig a telefonhoz léptem, és tárcsáztam a számot.

Nem sokáig kellett várnom, mert pár másodperc után egy lágy bariton szólalt meg a vonal másik végén.

-Hallo. Itt Terence Nelson.

Verespatak.Ébredjünk fel!!!

Sziasztok!

Tudom, hogy abszolút nem kapcsolódik ide, de úgy éreztem, hogy annál jobb, minnél több ember tud róla!

Engem borzalmasan felháborított ez a helyzet, ha van blogotok, és ti is így gondoljátok, rakjátok ki, mert az embereknek tudniuk kell, hogy mi zaljik Verespatakon, ami ha bekövetkezik nem csak az ott élőkre, de ránk is hatással lesz.

Verespatak egy aprócska község Erdély egyik legszebb részén, egy gyönyörű völgyben fekszik, szinte csak magyarok lakják. Ez egy még fel nem fedezett gyémántja Romániának, és az ott élő székelyeknek. Évekkel ezelőtt kiderült, hogy a falu alatt jelentős arany lelőhely található, és egy amerikai cég, a Gold Corporation, azonnal szemet vetett a területre. Nem csak az a baj, hogy a bánya létrehozásához le kéne rombolni az évszázados múlttal és kultúrával rendelkező gyönyörű erdélyi falucskát,

ki kéne telepíteni a generációk óta ott élő családokat, akiknek hozzátartozóik az ottani temetőben nyugszanak, és akik szeretnek ott élni, hanem az is, hogy az arany kinyeréséhez ciánt használnak, ami borzalmasan veszélyes méreg.A természetbe, a környezetbe, folyókba kerülve minden életet kiolt, nem marad utána más, csak a puszta, élettelen, szennyezett környezet, ráadásul évtizedekbe telik, amíg kiürül a földből, a vízből. Ezt a veszélyes anyagot ebben a gyönyörű völgyben akarják tárolni, a legbiztonságosabb gátat ígérve, hogy nem kerül a cián semmi esetre sem a folyókba.

Hiú ábránd.

Ugyanis bármily biztonságos is egy gát, egy idő után átszakad, és a Gold Corporation csupán 10 évig vállal felelősséget, mert addig térül meg a hasznuk rajta, addig munkát adnak az embereknek a bányákban, és az ott élő családokat is kifizetnék, hogy elmenjenek, de kérdem én, mit jelent 10 év?

Ha egy 20 éves ember elmegy oda dolgozni, akkor 10 év múlva még mindig csak 20 lesz. Előtte az egész élet, de nem tudna mit csinálni, hisz a munkahelye megszűnt, az otthonát ledózerolták, akkor mihez fog kezdeni?

Arról nem is beszélve, hogy milyen csodálatos, egyedülálló természeti értéktől fosztanánk meg az emberiséget.

Ha elkezdenék felfejleszteni ezt a területet, özönlenének ide a turisták, csak az kevesebb hasznot hoz, hosszabb időre kell befektetni, viszont a természeti értéket megőrizhetnénk és ápolhatnánk, nem pedig tönkre tennénk. A közelben volt már egy ilyen eset. Ott megépítették a bányát, az egy ausztrál cég volt, és a gát átszakadt. A cián a folyókba ömlött, többek közt a Tiszába és a Dunába.

A tudósok szerint még ma sem lehet felmérni, mekkora pusztítást okozott az a baleset, csaknem az egész halállomány kipusztult, a föld mérgezett lett, így a mezőgazdaság is veszélybe került, hisz a folyókból a földbe szivárgott a méreg.

Az a bánya most így néz ki:

Ezt akarják tenni azzal a varázslatosan szép völggyel is. Bár az Európai bizottság még nem hagyta jóvá a tervet, habár nem is lépett fel ellene, de ennek ellenére már a Verespatak melletti községet elkezdték lerombolni, a cég biztos a dolgában.

Az ott élők egy része nem akar elmenni, hisz miért is menne? Csodálatos helyen él, itt született, itt születtek az ősei is, miért hagyná el ezt a helyet?

Persze, voltak olyanok, akik elfogadták a pénzt, és elmentek, de nem mindenki. Vannak, akik harcolnak. Harcolnak az otthonukért, a családjukért, a jövőjükért és a múltjukért.

Csakhogy erre a cég azt mondja, hogyhag szépszerével nem mennek, akkor majd elüldözik őket. Mert nem számít nekik más, csak a pénz.

Szerte a világon viszik körbe Verespatak történetét, hogy az emberek tudjanak róla, a mi sulinkba is így került be, és végignézve teljesen felháborodtam.

Nem sokat tehetek, de remélem, hogy a helyiek sikerrel járnak, és megmentik Erdély egyik gyöngyszemét a pusztulástól. A világ összes aranya nem éri meg ezt szerintem...

2.Fejezet-Nyomok

2.Fejezet

Nyomok

Sziasztok drágáim!

Nem, még nem jöttem haza a síelésből, viszotn hoztuk anyu laptopját, és tudtam írni, szal fel is került a harmadik feji, mert a szállodában van wifi, csak nekem nincs időm, mer bébicsőszt játszottam, meg rosszul lettem, meg áá mindegy, hosszú XD

Tudjátok, hozom a formám :P

Ha hazajöttem mindent elolvasok, a komikra válaszolok, amiket ezúttal is nagyon nagyon köszönök, viszont nem húzhatom sokáig az időt, mer iszonyú drága a mobil net, mer most meg az ágyat nyomom, nem tudtam lemenni a hallba.

Na, mind1, a lényeg, élek, itt a feji, és készülőben a kövi, szal az is fenn lesz a héten

puszka nektek!

mesi28

u.i.:sorry, h nincs kép, ez anyu gépe :S

/Lucas szemszöge/

Furcsa dolog a boldogság… Először nem tudod, hogy igazán mi is az. Aztán, mint derült égből villámcsapás, az öledbe hullik, és mikor felismered, nem akarod elhinni, hogy ez tényleg veled történik. Majd, mikor meggyőződsz róla, hogy tényleg ez az, amiről a többiek beszélnek, akkor azt hiszed, hogy sose lesz vége. Ezt akarod hinni, mert már nem bírnád ki a hétköznapok egybefolyó szürkeségét nélküle. Aztán, egyszer csak a sors elveszi tőled mindazt, amit adott, és te csak ott állsz, letörten, szomorúan, kétségbeesve, és azt kérdezed, miért?

Miért kellett elvenned tőlem? Miért mutattad meg, hogy így is lehet élni és érezni, ha a végén elvesztem, amit kaptam?

Így mentem el éppen három éve életem szerelmének a temetésére.

Összedőlt bennem minden. Kietlen és szürke lett nélküle a világ, mert nem volt ott, hogy beragyogja a mosolyával.

Mert nem voltam ott, hogy vigyázzak rá. Csakis én tehetek róla. Hisz ő mindig bajba keveredik, tudnom kellett volna. Kiesett az ablakon, és kitörte a nyakát. A helyi orvos azonosította, mert nekem nem volt erőm megnézni a holttestet, csakúgy, mint May apjának. Szegény ember az egész családját elvesztette. De legalább azóta van egy nő az életében, Mary, aki segít neki átvészelni ezt a nehéz időszakot.

A családom megrendült, de én viseltem a legrosszabbul. A lányok is nagyon szomorúak, igazából senki sem a régi már.

Kathy hősiesen tűri az érzelmeket a házban, de szegény nagyon nehezen viseli. Nem csak a saját fájdalmát és gyászát kell kibírnia, hanem az egész családét. Szörnyen nehéz neki, főleg az én közelemben, de ennek ellenére sokszor jön fel hozzám, bár én mindig mondom neki, hogy ne fárassza magát, nekem már úgyis mindegy, rám se hederít.

Jól esik hogy nem hagy magamra, de nem akarom ennél is jobban tönkre tenni őket. Már az is megfordult a fejemben, hogy elmegyek, de lebeszéltek róla. Nem tudom, hogy miért, mert nekik biztos könnyebb lenne, de nem feszegettem a témát.

Igyekszem minél kevesebb vizet zavarni, de úgy érzem magam, mint egy robot.

Hetente elmegyek vadászni, a hátra maradó időmben, pedig a szobámban gubbasztok az ablakfal előtt, és meredek a semmibe.

Martin is próbál néha felrázni, próbál viccelődni, de ő sem a régi, hisz elvesztette a húgát. Kedvelte Mayt. Végre volt valaki, akivel tudták húzni egymás agyát. Szerelmem a bátyja után már elég rutinosan kezelte ezt a nagy gyereket is.

Will is három éve halt meg. Sajnáltam nagyon, rendes srác volt.

De May…úgy érzem, én is meghaltam vele együtt, és csak a testem maradt itt. Ő lehelt belém életet, és amikor elment, vitte azt is magával.

Furcsa, talán csak véletlen egybeesés volt, hogy amikor utoljára beszéltünk, éppen a haláláról volt szó. Talán érezte, hogy hamarosan vége? Nem tudom…

De nem tudtam teljesíteni a kérését. Képtelen vagyok tovább lépni. Tudom, hogy nem akarna ebben az állapotban látni, de mit tegyek, ha nélküle egyszerűen nincs elég erőm?

Amikor ezt megígértem neki, akkor még ott volt, és úgy éreztem, meg tudom tenni, ha itt lesz az ideje…Az ő kedvéért…mert ezt kérte tőlem.

Igaz, ő mindig olyanokat kért tőlem, amit nehéz teljesíteni. Nem ruhát, nem ékszert, hanem, hogy mondjam el az igazat, hogy változtassam át, csupa olyan dolgot, amit az adott helyzetben nem tehettem meg.

Úgy gondoltam, ezt a kérését tudom teljesíteni…de nem megy.

Hisz nincs is miért léteznem.

Sosem voltam még ennyire elveszett…

Most érzem először igazán, hogy milyen valakit elveszteni…

/Brenda szemszöge/

A lányom és Anabelle vadászni mentek. Örülök, hogy ennyire egymásra találtak, Maynek nagyon nehéz lehetett.

Nekem sem volt könnyű, meghalt a fiam. Will…már kiskorában is egy kópé volt. Csak a teste nőtt meg, a lelke nem. Egy nagy gyerek volt… És éppen akkor kellett meghalnia, amikor végre rátalált a szerelem. Láttam, hogyan nézett arra a kislányra, tudom, hogy ő volt neki az igazi.

Minden miattam történt. Mert annak idején annyira naiv és hiszékeny voltam. Mindent elhittem Aaronnak. Minden szavát. Ő pedig becsapott. Csak játszadozott velem. Milyen buta voltam.

Azt hittem, ha elköltözök, új életet tudok kezdeni. És ráment a családom élete. Mindenkinek csak ártottam. Azoknak a legtöbbet, akiket szerettem.

Richardtól, a férjemtől is mindent elvettem.

De nem, nem eshetek össze. A lányomnak szüksége van rám. Bár tudom, hogy sosem tud majd teljesen megbocsátani nekem, megértem őt. Én se tudok magamnak.

Ez az egész örökre nyomot hagy a kapcsolatunkon. Hisz elszakítottam a szerelmétől. Miattam halt meg a bátyja, és egyedül kellett hagynia az édesapját.

Ez mindenkinek nehéz, de ha kimutatom, mennyire fáj, az Maynek is rossz lesz.

Ismerem őt, hajlamos magát hibáztatni a történtekért, és isten tudja, hogyan, oda kilyukadni, hogy semmit sem érdemel meg.

Sosem mondaná, hogy az én hibám, holott ez az igazság.

A lányom többet érdemelne…de meg kell őt védenem. Az apját nem fogják bántani, de ő veszélyben van, és nem bízhatom Nelsonékra, hiszen nincsenek tisztában a helyzettel, és a régi ellentét miatt nem kérhetünk tőlük segítséget.

Veronica sose állna szóba velük, és valószínűleg a többiek se. Anabelle talán, mert ő sok évvel az eset után került hozzánk, de az elmondottak alapján, biztos neki is megvan a véleménye.

Minden annyira nehéz és bonyolult. Mindenhol összeesküvés, ármány és bosszú. És May alig tud belőle párról. Belecsöppent egy hatalmi játszmába, amit a bosszú hajt, ugyanúgy, ahogy annak idején én is. Azt hittem, megkímélhetem őt ettől. Hogy lehet egy normális, békés élete, de nem…

Gondolataimból a két sebbel-lobbal megérkező lány ragadott ki. Kérdőn néztem rájuk, de ijedt tekintetük nem sok jót ígért.

-Mi történt lányok?-néztem Anára és Mayre.

-Anya, nagy baj van.-suttogta a lányom

-Idegen nyomokat találtunk az erdőben, és utána jártunk, hogy ki lehet az. Valószínűleg Jim lehetett. Figyelnek minket.-vette át a szót Anabelle.

-Csak Jimét, vagy másokét is?-kérdeztem.

-Csak az övét, de a többiek se lehetnek messze, mert volt teljesen friss, és már legalább 4 napos nyom is, itt lehetnek már egy ideje.-mondta May aggodalmasan.

Én csak bólintottam.

-Szóljunk a többieknek.

-Rendben.-mondták egyszerre, majd elviharzottak.

Pár perc múlva már mindenki a nappaliban ült a megszokott helyén, és miután a lányok elmondták, mit találtak, a családra feszült csend telepedett.

-Az világos, hogy a Denoire-ok ellen így semmi esélyünk.-szögezte le Dean.

-Igen, de mit tehetnénk?-kérdezte May.-Mi lenne ha…-kezdte, de Anabelle félbeszakította.

-Ha azt akarod mondani, hogy jobb lenne, ha átadnánk, ne fáraszd magad, ezt már megbeszéltük. A családhoz tartozol. Megvédjük a családtagjainkat.-jelentette ki Ana.

-Egy lehetőségünk maradt, azt hiszem.-mondtam ki nagy nehezen.

-Nem!-pattant fel Veronica szikrázó szemekkel, és kirohant a szobából. Dean egy bocsánatkérő pillantást vetett ránk, és követte őt.

-Mi az a megoldás?-kérdezte a lányom. Neki még nem mertük elmondani, hogy ez is felvetődött, csak ha már tényleg meg kell tennünk, nem akartam neki feleslegesen fájdalmat okozni, és nem gondoltuk volna, hogy ilyen hamar eljön ez a pillanat. Igazából, ő még a régi vitáról se tud, mert sose említjük előtte Nelsonékat.

De úgy néz ki, itt az idő, nem várhatok ezzel tovább.

-May, van valami, amit nem tudsz. És itt az idő, hogy elmondjam neked.-álltam fel a kanapéról, és leültem mellé megsimítva az arcát.

Meglepi és hírek

Sziasztok!

Először is van itt egy kis valentin napi meglepi, egy novella, amit még egy pályázatra írtam, de azt hiszem, az alkalomnak megfelel :) És bocsánatot is szeretnék kérni, amiért a héten nem volt friss, de alig volt időm, ráadásul íráskényszerrel se küzdök mostanában, és akkor nagyon finoman fogalmaztam. Minden megvan a fejemben, de nem tudom leírni. Na nem mintha annyit tudtam volna próbálkozni, mert mint mondtam, semmi időm nem volt.Remélem ez azért kárpótol titeket.:)Nem annyira nagy szám, de remélem, hogy tetszeni fog, és ehhez is szívesen fogadom a komikat!

Aztán a hír a következő:Elmegyek síelni egy hétre Ausztriába (megint, mer mániákusan imádok síelni:P), és nem leszek gépközelben, viszont laptop az lesz, így tudok írni. Szóval a dolgok mellett szerintem össze tudok dobni egy fejit, és lesz mobil net is, szal annyira fel tudok jönni, hogy felpakoljam, tehát elképzelhető, hogy a következő héten lesz friss, de közel sem biztos!!!

És gondolom már halálra untattalak titeket, itt a novella, ami am egy twilight fic:XD

puszka

mesi28

Narancssárga rózsaszál

/Edward szemszöge/

Csak néztem, ahogy alszik. Egyszerűen gyönyörű volt. Selymes, sötétbarna haja szétterült a párnán, arca kipirult, és össze-vissza motyogott. Biztos álmodott…

Milyen jó az embereknek, hogy álmodhatnak. Ott bármi megtörténhet, bármi valóra válhat, amit szeretnél.

Milyen csodás is lenne.

És Bella mégis le akar mondani erről. Az álmodásról, a barátairól, a családalapításról, és mindenről, ami az emberi léttel együtt jár. Csakis miattam. Miattam akar elkárhozni, hogy egy örökkévalóságon keresztül velem legyen.

Megráztam a fejem, és felálltam a hintaszékből, ahonnan minden este végigkísérem édes álmait, és az ablakhoz léptem. Már hajnalodott. Ma nem kell iskolába menni, hétvége van. Úgy terveztem, hogy elviszem a közös rétünkre. Az első alkalom óta nem voltunk ott, pedig mindkettőnknek sokat jelent az a hely. Mindjárt jobb kedvem lett, hogy erre gondoltam. Arra a varázslatos napra, amit együtt töltöttünk akkor. Amikor elmondtam neki mindent. Hogy szeretem, hogy szükségem van rá, hogy miatta létezem. Akkor voltam addigi létezésemben a legboldogabb. Mert itt volt velem, mert elfogadott olyannak, amilyen vagyok. Egy szörnyetegnek, egy lelketlen, kegyetlen gyilkosnak, aki mindenét odaadná ezért a törékeny emberért. És Ő mégsem félt tőlem. Szeretett, és nem érdekelte mi vagyok. Neki az számított ki vagyok. Megbízott bennem.

Az emlékek hatására melegség és szerelem áradt szét fagyott testemben, ahogy az ágyban fekvő lányra néztem, aki éppen most állt az ébredés határán.

Pislogott egyet, majd kis kezét a szeme elé kapta a hirtelen jött világosság miatt. Mert miközben én a gondolataimmal voltam elfoglalva, kivilágosodott, és feljött a nap, amit most kivételesen nem takart el vastag felhőréteg.

-Jó reggelt.-mondtam neki vidáman az ablakpárkánynak támaszkodva, mire ő hirtelen felült, de nem számolt azzal, hogy még csak most ébredt, így megszédült, és leesett a keskeny ágyról.

Azaz leesett volna, de én szerencsére idejében kapcsoltam, és a szobán átvágva, elkaptam őt.

Szorosan lehunyta a szemét, kezeit ökölbe szorítva várta a minden bizonnyal kellemetlen találkozást a padlóval, és csak pár pillanattal később jött rá, hogy a várt esés elmaradt.

Lassan kinyitotta hatalmas csokoládé színű szemeit, és rám emelte pillantását. Arca rekordidő alatt ment át normálból vörös színűbe, én pedig csak mosolyogtam rajta. Imádtam, ha elpirul. Olyankor talán még szebb volt, és tetszett, hogy ilyen hatással tudok lenni rá.

-Öhmm…hát, izé…neked is.-nyögte, miközben még mindig a karjaimban tartottam törékeny testét. Olyan jó érzés volt, soha nem akartam elengedni.

-Még csak reggel fél nyolc van, és te máris össze akarod törni magad.-vigyorogtam rá csúfondárosan, miközben felültettem őt az ágyra, és az ölembe húztam, ugyanis nagyon nem akaródzott elengedni őt.

-Ilyen az én formám, de ezt az esést nagyjából minden reggel előadom, nem kell féltened.-vont vállat ásítva, én pedig megkövültem. Minden reggel?! Csoda, hogy még él! Simán betörheti a fejét, vagy a kezét, vagy akármijét! Ez nem vicc! Elsápadtam, ha ez egyáltalán lehetséges, és megfagyva meredtem Bellára, aki aggódva fürkészett engem.

-Edward, mi a baj?-simította meg az arcomat puha kezeivel.

-Minden reggel?-kérdeztem fojtott hangon?

Erre felkacagott. Nevetése, mint a legszebb muzsikaszó töltötte be a szobát, örök időkig tudnám ezt hallgatni.

-Nyugalom, általában túlélem a találkozást a padlóval.-most már fuldoklott a nevetéstől, és levegőért kapkodott.

-Ez nem vicces, Bella. Bajod is eshetett volna.-róttam meg idegesen.

-Van fogalmad róla, hogy egy nap hányszor szoktam elesni? És még mindig élek és virulok. Emiatt ne idegeskedj, mert felesleges.-megborzongtam, ahogy belegondoltam, mennyiszer vágódik el ez a gyönyörű angyal, aki úgy vonzza a bajt, akár a mágnes.

-És mit csinálunk ma?-kérdezte, gondolom figyelemelterelés céljából.

-Meglepetés.-mosolyogtam rá, és mosolyom vigyorba szélesedett, mikor megláttam durcás arcát. Tudom, hogy nem szereti a meglepetéseket, de én viszont imádtam meglepni, és mit tegyek, ha egyszer egy önző alak vagyok…

-Kérlek mondd el.-fogta könyörgőre a dolgot. Vékony karjaival átfogta a nyakam, én pedig a derekánál húztam közelebb magamhoz.

-Nem.-válaszoltam, és próbáltam határozottnak tűnni, hogy ne próbálkozzon tovább, mert rövid úton bedobnám a törülközőt.

Már láttam, hogy szólásra nyitná a száját, de én betapasztottam azt a sajátommal. A szíve majd kiugrott a helyéről, mint általában mindig. Jó érzés volt tudni, hogy csak az én érintéseimre reagál így.

-Öltözz fel, én lenn megvárlak, Charlie úgysincs itthon.-mondtam neki miután elváltunk. Ő bólintott, erre óvatosan letettem az ölemből az ágyra, és a saját tempómban leszaladtam a nappaliba.

Hallottam a motoszkálását, de elég hamar elkészült. Egy világos farmer volt rajta, és egy sötétkék felső, ami kihangsúlyozta alakját. Csodálatosan nézett ki, habár ő mindig elbűvölő.

-Mehetünk.-mondta mosolyogva. Ez engem is mosolygásra késztetett, hisz ha ő boldog, akkor én is az vagyok.

A háta mögé léptem, és bekötöttem a szemét.

-Edward…-kezdte tétován, és apró kezeit az enyémekre tette.

-Cshh… Bízz bennem.-suttogtam a fülébe. Ő csak lemondóan sóhajtott, és hagyta, hogy felkapjam, és elinduljak vele.

Nagyon hamar odaértünk. Ahogy kiléptem a rétünkre Bellával a karjaimban, megrohantak az emlékek. Itt vallottam neki először szerelmet. Mindent elmondtam neki őszintén, és ő nem rémült meg, vagy nevetett ki. Viszont szeretett.

Szerelmem még mindig ugyanúgy bújt hozzám, mint amikor futottam. Imádtam, amikor így tarthattam a karjaimban. Megsimítottam az arcát, mire mocorogni kezdett, és felemelte a fejét. Leraktam a fűbe, és levettem a szeméről a kendőt. Egy hosszú pillanatig csak állt, és nézett, még a lélegzete is elakadt. Majd megfordult, és a nyakamba vetette magát. Nevetve szorítottam magamhoz törékeny testét.

-Köszönöm.-suttogta a fülembe vidám hangon, és mikor a szemébe néztem, széles mosolyt villantott rám, amit nem tudtam nem viszonozni.

-Akkor mégsem baj a meglepetés?-kérdeztem vissza vigyorogva.

-Néha tehetek kivételt.-válaszolta. Egymást átkarolva mentünk be a rét közepére. A helyünkön most egy narancssárga rózsa állt magányosan. Bella letérdelt elé, és megbűvölve figyelte a törékeny virágszálat. Le akartam szakítani, hogy odaadhassam neki, de ő elkapta a kezem, és közre fogta az övéivel.

-Ne szakítsd le, így tovább megmarad.-mondta gyengéden. Én csak elmosolyodtam, és megcsókoltam. Annyira ártatlan és kedves. Hogy is változtathatnám én őt vámpírrá? Hogy teremthetnék ebből a gyengéd lányból egy vérszomjas szörnyeteget? Nem tehetem…

Csodálatos délutánt töltöttünk el együtt aznap…



80 évvel később…

-Edward, tudod, mennyire utálom a meglepetéseket, miért kell folyton ezt csinálnod?-nyafogott szerelmem, de én csak kuncogtam rajta. Semmit sem változott… Még újszülött éveiben sem volt más, nagyon finoman csengett le nála ez az időszak. És most nyolcvan év után újra itt vagyunk Forksban, ahol megismerkedtünk, és megpecsételődött a sorsunk. Épp a közös rétünkre tartunk, de ezt ő még nem tudja.

-Mindjárt ott vagyunk, ne aggódj.-mosolyogtam rajta.

Sóhajtott egy nagyot, és hagyta, hogy tovább vigyem.

Ahogy a rét széléhez értünk, letettem, és hagytam, hogy körbe nézzen.

Ő megfordult, és szenvedélyesen megcsókolt. Zihálva báltunk szét.

-És akkor az oroszlán beleszeretett a bárányba.-leheltem.

-Micsoda buta bárány.-kuncogta.

-Micsoda beteg, mazochista oroszlán.-csókoltam homlokon.

Odamentünk a rét közepére, ahol most egy egész rózsabokor virított.

Egymásra néztünk, és boldogan elmosolyodtunk.

-Akárcsak a szerelmünk.-mondtuk egyszerre, és gyengéd, szerelmes csókban forrtunk össze.




Romantikus Valentin napot mindenkinek!:D

1.Fejezet-Emlékek

1.Fejezet

Emlékek

Ezt a fejit Doreenak, Dorsziínak és minden Dórának küldöm!

BOLDOG NÉVNAPOT!!!

Ne nyúvasszatok meg a végéért...:P

Már három éve… Tudom, hogy ez egy halhatatlan életében egy pillanatnak felel meg, hiszen megannyi idő van előttünk, az örök élet és fiatalság.

De nekem ez volt életem legnehezebb három éve. Sosem éreztem ennyire elhagyottnak magam. Hiányzott…őrülten hiányzott nekem Lucas. De nem! Nem gondolhatok erre! Olyan hülye vagyok, megint rajta jár az eszem! Az emberi emlékeim egyáltalán nem homályosultak el, ahogy azt nekem Ő mesélte. Mindenre hajszálpontosan emlékszem.

Néha azt kívánom, bár ne lenne így. De talán az lenne a legjobb, ha Will helyett én haltam volna meg. Istenem, ő is annyira hiányzik nekem! Az én lökött bátyám…-elmosolyodtam a gondolatra, és szemem a fésülködő asztalomon lévő képre siklott.

Arra a képre, amit még Will íróasztaláról vittem el a halála után. Bár a szobára sötétség borult, én így is tökéletesen láttam. A kiszélesített ablakpárkányon ültem, fejem az ablaküvegnek támasztottam, és bámultam az alvó várost.

Mivel elég jó az önuralmam, ezért megtehettük, hogy a belvárosba költözünk, hogy megnehezítsük a Denoire-ok dolgát.

Hisz így ők sem tudnak csak úgy ide masírozni, nagyot is néznének az emberek, hogyha kábé 20 méregzöld köpenyes elképesztően gyönyörű „ember” megállna a házunk előtt, és minden teketória nélkül nekünk támadnának.

Nem tudjuk, hogyan oldhatnánk meg ezt a dolgot. hiszen túlerőben vannak, ráadásul nagyon képzett harcosok, erős képességekkel.

Nekem is van, de még sokat kell gyakorolnom, mert elég erős. Ha rákoncentrálok valakire, akkor mesterséges kómába tudom juttatni, és csak én ébreszthetem fel. Azonban volt már olyan, hogy kicsit nem figyeltem oda, és egyszerre négy családtagomat „ütöttem ki”. Harcban ezt nem használhatom, hisz ha kicsit is megingok, ki tudja, hogy nem-e közülünk ejtek valakit kómába?

Hála istennek a bénaságom teljesen eltűnt, és Dean segítségével már egész jól tudok harcolni is.

Nagyon jóba lettem az új családommal, mind nagyon kedvesek.

Anyuval is sikerült rendbe hoznunk a dolgokat, és bár az a szakadék mindig ott lesz, azért jó a kapcsolatunk. Anabelle a legjobb barátnőm lett, mindent elmondhatok neki, és ő rángatott ki Veronica segítségével a depressziómból is. Mindig hálás leszek ezért nekik.

Dean is jó fej, nyugodt, és megfontolt, de ettől függetlenül kedves srác. Veronicával nagyon egymásra találtak az utóbbi időben, és ennek nagyon örültem, jól néznek ki együtt.

Ryan is kedves, vele csak az a bajom, hogy nem barátként tekint rám, és hiába utasítottam már vissza kedvesen, nem ért a szóból, szóval őt igyekszem elkerülni mostanában, mert már lassan az idegeimre megy.

Hirtelen furcsa érzés fogott el, majd egy pillanattal később elmosolyodtam.

-Mond, mit szeretnél Vera.-néztem szét vigyorogva a szobában. Egy lemondó sóhaj kíséretében egyszer csak megjelent Veronica alakja.

-Mire jó a láthatatlanság, ha mindig rájössz, hogyha itt vagyok?-mondta tetetett sértődöttséggel, mire én csak vállat vontam.

-Nem mindenki olyan defektes, mint én.-válaszoltam, mire megforgatta a szemét, és leült velem szembe a párkányra.

-Csak nem rajta merengsz már megint? May, én mondom, egyszer meg fogsz őrülni ettől a sok gondolkodástól, ez nem normális.

-A normális elég relatív fogalom, ha rólam van szó.-fintorogtam.

-Mielőtt olyan mélyre merülsz az önutálatban, hogy már daruval sem lehet kiemelni, hagyd ezt abba.-mondta ellentmondást nem tűrően. Be kell látnom, hogy igaza van. Ez már tényleg beteges.-Olyan vagy, mint egy zombi.-fűzte hozzá.

-Kvázi az is vagyok. Illetve, inkább élőhalott, de ez már édes mindegy.-mondtam irónikusan.

-Ne húzz fel, te csaj!-figyelmeztetett Veronica, majd megragadta a kezem, és elkezdett kihúzni a szobámból.

-Hova megyünk?-nyafogtam.

-Vásárolni.-csillant fel acélszürke szeme.

-Éljen.-sóhajtottam minden lelkesedés nélkül, és hagytam, hogy levonszoljon a földszintre.

Anabelle a nappaliban ült, és olvasott. Mikor meglátta az arcomat, elvigyorodott.

-Csak nem vásárolni mentek?-kérdezte, de már tudta a választ.

-De, igen! Nem tartasz te is velünk?-kérdezte Vera. Ha vásárlásról volt szó, Veronica lekörözhetetlen volt.

-Nem, köszi, megvagyok nélküle, de érezzétek jól magatokat.-válaszolta Ana, majd figyelme visszaterelődött a könyvére, mi pedig elindultunk. Még magunkra kaptunk egy-egy kabátot a látszat kedvéért, és felvettem a kedvenc sportcipőmet, míg Veronica belebújt a magas sarkú fekete csizmájába.

-May, neked is kéne vennünk valami szép cipőt. Nem járhatsz ebben.-mondta, miközben a ház előtt parkoló luxus porsche-jához mentünk.

-Miért?-kérdeztem durcásan.

-Ezt a kérdést meg sem hallottam.-jelentette ki, majd bepattant a kocsiba, és én is beszálltam mellé. Semmi értelme nem volt vitatkozni.

Percek alatt odaértünk, és Veronica már vonszolt is a vesztőhelyem felé…



-Vera, menjünk már haza!-kérleltem, mert már nem is tudom hányadik boltból jöttünk ki. Húsz után elvesztettem a fonalat.

-De hisz csak most jöttünk, ugyan már, ne légy ünneprontó.-legyintett.

-Jah, alig öt órája.-mondtam szarkasztikusan.-És különben sem fog beférni a cucc a kocsiba.-közelítettem meg másfelől a dolgot.

-Na, jól van. Nyertél.-adta meg magát, mire én magamban elrebegtem egy hálát az istennek.

A sok cuccot bepakoltuk a kocsiba, és elindultunk hazafelé.

-Tényleg, és mi van veled és Deannel?-kérdeztem, mert elegem lett a divat témából.

-Nagyon jól megvagyunk.-mondta, és szeme úgy csillogott, mint még soha.

Egykor nekem is így csillogott. Emlékszem, a bátyám még szóvá is tette.

Ajjaj, a gondolataim már megint ingoványos talajra léptek, én pedig nem akarok belesüllyedni újra a depresszió mocsarába, ahogy három éve tettem.

Nem tehetem ezt sem a családommal, sem magammal, és különben is csakis én tehetek a kialakult helyzetről.

Ő már biztos tovább lépett, ahogy ígérte, egy szép emlék vagyok a számára semmi több, és biztos boldog egy hozzá való lánnyal.

Mert lássuk be, én nem voltam az.

-May! Figyelsz te rám egyáltalán?-csattant fel Veronica, ezzel kirántva engem gondolataim tengeréből.

-Öhmm. Ja, persze, igen.-nyögtem. Basszus, halhatatlan létemre, hogy tudok így elbambulni?

-Hát persze.-morogta Vera sértetten.

-Kérlek, ne haragudj, csak…-elharaptam a mondatot, és megráztam a fejem.

-Csak?-kérdezett vissza.

-Csak…éppen három éve. És többet gondolok rá, mint kéne.

-May, ezzel csak magadnak ártasz.-mondta, majd beparkolt a házunk elé.

-Tudom, és hidd el, nem direkt csinálom.-morogtam bosszúsan, és én is kiszálltam a kocsiból.

Dean megjelent az ajtóban és Vera csak úgy röpült a karjaiba. Ryan is ott volt mögötte. Ajjaj… Kezdődik…

-Szia May! Látom túlélted a kínzást.-dőlt a kocsi hátuljának, miközben a csomagtartóban matattam.

-Igen. Bár nem tudom hányszor kéne még meghalnom.-morogtam. Tudom, nem vagyok túl kedves, de a legfinomabban szólva sem talált jókedvemben.

-Ebben igazad van.-nevetett kényszeredetten. Ne már, miért pont ő zúgott belém, annyi más lehetősége lett volna, mint egy lelketlen zombi, aki ráadásul sose tudja majd viszonozni az érzéseit.-Segítsek?-pattant azonnal, amikor látta, hogy szedegetem össze a szatyrokat.

-Nem kell, köszi.-hoztam össze egy gyenge mosolyt, és őt kikerülve elindultam befelé a saját cuccaimmal. Veronicáék még mindig egymással voltak elfoglalva, gondoltam hagyom őket.

Felmentem a szobámba, és elkezdtem berakni a ruhákat a gardróbomba. Igazából ki sem akartam dugni az orrom a nap további részében. És ha rajtam múlik, máskor sem.

De nem, nem leszek újra depis, nem, nem és nem.-hajtogattam magamban, miközben pakoltam azt a csomó ruhát, amit vettünk.

Emberi tempóban csináltam, legalább úgy tovább tart.

Végül három óra után meguntam, és rendes sebességre kapcsoltam. Így fél perc alatt kész lettem.

El kéne mennem vadászni, már régen voltam, és még nincs olyan erős önuralmam, hogy feszegessem a határaimat, senkit sem akarok megtámadni.

-Anabelle!-szóltam normál hangnemben. Tudtam, hogy úgyis meghallja.

-Tessék.-termett mellettem a következő pillanatban.

-Elmegyünk vadászni?-kérdeztem tőle.

-Persze, már úgyis régen voltam.-mosolygott rám, mire én csak bólintottam.

-Akkor találkozzunk a nappaliban öt perc múlva.-javasoltam, mire bólintott, és már ott sem volt.

Gyorsan magamra kaptam egy farmert, meg egy toppot, hisz úgyse kell most a látszatra figyelni, és már lenn is voltam a nappaliban.

Anabelle is hamar megjelent hasonló szerelésben, mint én.

Hangtalanul suhantunk az erdőben, én épp megéreztem egy szarvas auráját, és már el is fordultam keletnek.

Hirtelen megtorpantam. Ez…nem lehet… Figyelnek minket… Közelebb járnak, mint hittük!

Sparkle moon II.-New life

Sparkle moon II.

New life

Az első és a második rész között 3 év telt el. May elment anyjával New Yorkba, és mindenkivel elhitették, hogy May meghalt, mert kiesett az erkélyen, és kitörte a nyakát. Tekintettel a veszélyre, amit a párizsi Denoire klán jelentett, Mayt átváltoztatták, így most már ő is halhatatlan, és Fletcherékkel él. Kimászott a depresszióból, amibe akkor süllyedt, mikor Lucast elhagyta, de nem boldog.

Aztán hírt kapnak, hogy a Denoire klán támadásra készül. Egyedül a vereségük biztos, hiszen a párizsiak túlerőben vannak.

Csak Nelsonék tudnának segíteni, mert ők elegen vannak, de félre tudják tenni a régi gyűlölködéseket?

Mi lesz, ha Lucas és May újra találkozik?

A két család rendezni tudja a régi ellentéteket?

Sikerül legyőzni a Denoire-okat?

Remélem, tetszeni fog nektek a folytatás, elég éles kanyart vesz a történet, egy kicsit elment a hatalmi játszmák világába…

Holnap biztos fenn lesz az első fejezet, de ha jól haladok, akkor akár ma is elképzelhető.

Puszillak titeket

mesi28

28.Fejezet-Az utolsó...

28.Fejezet

Az utolsó…

Kérek szépen mindenkit, aki olvasott engem, hogy ezúttal írjon nekem, hisz vége az első könyvnek, és tudni szeretném, mi a véleményetek, mit szóltok az egész történethez...

Köszönöm!

Ezután majd kirakok egy ismertetőt arról, hogy miről fog szólni a 2.könyv.

Puszillak titeket!

mesi28

El kell hitetnünk mindenkivel, hogy meghaltam. Csak remélni tudom, hogy apu és Lucas könnyen túlteszi magát rajta.

Bár megszakad még a gondolattól is a szívem, hogy szerelmem mással legyen boldog, el kell őt engednem. Nem sodorhatom veszélybe. Nem lehetek önző. Ha miattam baja esne, sosem bocsátanám meg magamnak. Tudom, hogy nem nyugodna, ha tudná, életben vagyok, és szeretem őt, azonban képtelen vagyok azt a hazugságot a szemébe mondani, hogy nem szeretem. Maradt ez a megoldás.

De előtte, még egyszer, utoljára muszáj beszélnem vele. Nem tudnám csak így itt hagyni.

Anyu beleegyezett, így felhívtam őt.

-Halo.-szólt bele a telefonba lágy hangján.

-Lucas! May vagyok.-az én hangom szinte durvának tűnt az övé mellett.

-Ráérsz most? Ide tudnál jönni?-kérdeztem, és próbáltam hétköznapi hangot megütni, de a torkom azonban elszorult, és a szemem szúrni kezdett tudván, a mai nap az utolsó kettőnk számára.

-Persze, azonnal ott vagyok szerelmem.-mondta kedvesen, és letette a telefont.

Én odaléptem az ablakomhoz, és szélesre tártam. A következő pillanatban pedig már ott állt előttem teljes valójában életem szerelme.

Azonnal a nyakába vetettem magam, és szorosan megöleltem, amennyire erősen csak tudtam. Ő is szorosan tartott, és lágyan belepuszilt a hajamba. Az illata teljesen elkábított. Mélyen magamba szívtam, hogy mindig érezhessem az emlékeimben.

Közelsége áramütésként hatott testemre, és próbáltam elraktározni az érzést, hogy mindig emlékezzek rá. Megjegyezni arcának tökéletes vonásait, hogy bármikor magam elé tudjam idézni.

Nem bírtam tovább tartani magam, és hangtalanul zokogtam a melkasába, ő pedig vigasztalón, szerelmesen átölelt, és kedves szavakat suttogott a fülembe elbűvölő hangján.

-Nagyon szeretlek.-motyogtam a melkasába, mire ő szorosabbra fonta karjait körülöttem.

-Én is. Te vagy az életem, miattad létezem.-mondta halk, szenvedélyes hangon. Istenem, mihez kezdek nélküle? Annyira szürke és kietlen lesz nélküle minden.

-Figyelj-kezdtem mélyen a szemébe nézve.-Kérhetek tőled valamit?

-Persze, akármit.-mondta kedvesen, de a kíváncsiság már ott lángolt aranybarna íriszeiben.

-Ha én majd egyszer meghalok…

-Ilyet még csak ne is mondj!-kezdett hevesen tiltakozni.

-Egyszer úgyis bekövetkezik, kérlek, ne szakíts félbe.-mondtam neki lágyan és nyugodtan.

Ő csak beletörődően bólintott.

-Akkor nem csinálsz majd semmi butaságot, nem bánkódsz utánam, hanem túllépsz rajtam, és boldog leszel. Megígéred?-kellett az ígérete ahhoz, hogy a helyes utat tudjam választani.

-Ne kérj tőlem lehetetlent.-rázta a fejét.

-Kérlek! Nekem az a legfontosabb, hogy boldognak lássalak, bárhol is leszek majd.-simítottam meg az arcát.

-Én csak veled lehetek boldog.-csak úgy sütött a szerelem minden szavából.

-Akkor is, azt kérem, hogy amennyire csak lehetséges, találd meg a boldogságot, és keress majd magadnak valakit, akit tudsz szeretni, és ő is viszont szeret.-erősködtem.

-Rendben, megígérem neked.-sóhajtott lemondóan.-De miért lett ez hirtelen olyan fontos?-kérdezte.

-Nem tudhatja az ember, mikor jön el az ideje, és én nyugodt akartam lenni. Ennyi.-mosolyogtam rá, de most szívből, hiszen megígérte nekem, és nem érdekel, mi lesz velem, csak ő ne szenvedjen miattam.-Köszönöm.-suttogtam, de a szívem összeszorult, mert tudtam, itt az idő. Ez nem csak egy egyszerű köszönöm volt.

Megköszöntem a szerelmét, az együtt töltött időt, a kedvességét, a törődését, mindent. Mert én tudtam azt, amit ő még nem. Hogy itt a búcsú ideje. Közös utunk ketté válik, és soha többé nem találkozik.

„Könnyebb egy kősziklának lágy viasszá válni, mint két szerető szívnek egymástól elválni. Mert ahol a két szerető szív egymástól elválik, ott az édes méz is keserűvé válik.”

És hogy ez mennyire igaz. Tudom, érzem, sosem leszek már igazán boldog. Sosem fogok már szívből nevetni. Sosem fogom szívből mondani: szeretlek. Sosem leszek már teljes.

Mert a másik felem örökre el kell, hogy hagyjam.

„Sajnálom, hogy ilyen véget ért a szerelmünk, én nem így képzeltem el, sőt azt, hittem, hogy ez soha nem érhet véget...”

Ha szeretünk valakit, akkor az elválással magával visz egy darabot belőlünk. Én a szívemet hagyom itt nálad. Mert nélküled úgyis üres lenne.

Felemeltem a fejem, és megcsókoltam. De ez más volt, mint az eddigiek, tudtam, hogy ezt ő is érzi. Mindent, amit iránta éreztem, próbáltam egy hosszú pillanatba belesűríteni, tudván, ez az utolsó csókunk.

Az utolsó csók, az utolsó ölelés, az utolsó érintés, az utolsó együtt töltött pillanat, még ha ezt te nem is tudod. A tudatlanság néha boldoggá tesz.

-Szerelmem, el kell rendeznem a temetést, nem hiszem, hogy apa képes lenne rá, úgyhogy mennem kell.

-Segítsek?

-Nem, köszönöm, ezt magam oldom meg.-simítottam végig az arcán, mire elmosolyodott, és futó csókot nyomva a számra, kiugrott az ablakon, én pedig sírva rogytam az ágyamra.



Hát így ér véget a szerelmünk. Pedig még alig tudott kibontakozni. Itt a vége a tündérmesének, más lesz a szöveg, mások lesznek a főszereplők.

 Vége

Képek :D

Képek!!!

                                                      

Így Képzelem Liliant!

Így képzelem Anabelle-t!

Így képzelem Aaront!

Így képzelem Jimet!

Már megint nem bírtam a fenekemen maradni, kész is van a kövi feji, majd fel fogom rakni a nap folyamán. Addig is hoztam pár képet :D

Remélem tetszik!

puszka

Mesi28

Díj!!!

Kreatív blogger

1.:Megköszönöm Beninek, Nettynek, Phoenixnek, Mitchienek,Ivinek,Sweety13nak, Fanny9.6nak, Lanának, Lanának még egyszer és Rellának, aki gondolt rám, és elküldte

2.:Kiteszem a logót az oldalra

3.:Belinkelem, akitől kaptam

4.:Írnom kell 7 dolgot magamról

5.:Tovább adom ezt 7 blogtársamnak

6.:Belinkelem ide az oldijukat

7.:Megjegyzést hagyok náluk, hogy tudjanak a díjról

Kedves Benina!

Köszönöm, hogy eszedbe jutottam, alaposan megleptél, de nagyon örültem neki!:)

Szerintem már a többség olvasta, de aki nem, az nem tudja, mit hagy ki!!!

Beni története (az egyik a sok közül XD)

Kedves Rella!

Neked is ezer hálám, ez igazán jól esik, nagyon meghatottál te is!

Rella oldija
Kedves Netty!
Nem számítottam rá, de nagyon köszi!
http://twilightficek.blogspot.com/
Kedves Mitchie!
Nem annyira ismerlek még, nem tudom, mivel érdemeltem ki, de nagyon köszönöm!:)
http://www.vampirmesek.blogspot.com/
Kedves Phoenix!
Imádlak!Nagyon kedves tőled!És köszi, h mindig írsz nekem komit :D
Könnyeim
Kedves Ivi!
Nagyon kedves tőled, hogy elküldted nekem, és ahogy kérted, a tied kinn van a másikon oldalt, de azért ide is kiírom, hogy nagyon nagyon imádlak!!!
http://www.feketeangyalsaga.blogspot.com/
Kedves Sweety!
Megleptél, de nagyon jól esik, köszönöm szépen, igazán.:)
Sweety13 törije
Kedves Fanny9.6!!!
Te a kezdetektől itt voltál, és segítettél, ha kellett, nagyon köszönöm, hogy eszedbe jutottam!
http://cullen-black.blogspot.com/
Kedves Lana!!!
Így megkésve, neked is nagyon köszönöm, hogy gondoltál rám, irtóra jólesik, és és és basszus elbőgtem magam XD dehát ismersz, nem?
Imádlak, puszka neked!
http://edandbellstw4.blogspot.com/
És köszike még egyszer neked Lana, mer a másik oldidról is küldtél nekem egyet!
http://blackeyedropstwilightstory.blogspot.com/

7 dolog rólam:

1.Totál lökött vagyok

2.Túl nagy a fantáziám XD

3.Krónikus íráskényszerem van, viszont nagyon fontosak számomra az olvasói vélemények

4.Zene függő vagyok

5.Szélsőséges hangulaingadozásaim vannak

6.Imádok olvasni és rajzolni

7.Hihetetlenül szétszórt vagyok

Akiknek tovább küldtem ezt a díjat:

Ivi története: Fekete angyal
Phoenix története:Könnyeim

Szylu története:Vérvörös alkonyat

Anyíta blogja:főblog

Bella1213 blogja:főblog

Linsy története:Alina története
Anita története:Twilight fanfic

Mindegyik blog hihetetlenül jó, mindenkinek ajánlom!!!

Még egyszer köszönöm, hogy rám gondoltál Beni!:)

Puszi

mesi28

27.Fejezet-Minden kiderül, és minden széthullik...

27.fejezet

Minden kiderül, és minden széthullik…

Ezt a fejit Ivinek és Rose23-nak ajánlom, akik sokat segítettek nekem!

Köszi csajok!

Kíváncsian mentem ajtóhoz, de mikor kinyitottam, nem hittem a szememnek.

Biztos, hogy megőrültem!

Az ajtóban az az ember állt, akit már ide s tova egy éve nem láttam. Hogy lehet ez?

Lesokkolva álltam, azt hiszem, még a szám is nyitva maradt.

Majd, mintha villám csapott volna belém, feltört bennem a felismerés.

-Anya…-suttogtam a szám elé kapva a kezem, és könnyeim kicsordultak.-Anya! Te vagy az? Én…nem…hiszen…de…hogy? Miért?-dadogtam össze-vissza, egy értelmes mondatot képtelen voltam kinyögni, és továbbra is folytak a könnyeim.

Ugyanis az ajtóban nem más állt, mint Brenda Creps Campbell…az édesanyám. Aki meghalt már egy éve! De most itt van! Mindvégig életben volt! Miért csapott be mindenkit? Miért vágta át a családját? Annyi kérdés zsong a fejemben.

Ő szeretettel a szemében nézett rám, pont úgy, mint régen, de én nem tudtam mit kezdeni a helyzettel. Dühös voltam, úgy éreztem, átvertek, de mindeközben határtalanul boldog is, hisz újra láthatom az anyámat, akiről mindeddig azt hittem, halott.

-Drágám, ígérem, mindent elmondok, de sietnünk kell, mert nincs sok időnk. Bármelyik pillanatban ránk találhatnak, és akkor hiába volt minden.-mondta anyu félelemmel teli hangon, és mivel látta, hogy képtelen vagyok megmozdulni, bejött, és engem is behúzott a küszöbről, majd becsukta az ajtót, és a nappaliba mentünk.

Anyu megállított, és megfogta a kezem, majd hirtelen megölelt. Úgy szorított magához, mint kiskoromban, de képtelen voltam visszaölelni.

Nem csak a sokk miatt.

Dühös voltam. Nem értettem semmit. Egyszer tuti beleőrülök abba, hogy senki nem mond semmit nekem, és mindent utolsóként kell megtudnom.

Talán csak védeni akarnak, de ez már túlzás. Nem vagyok ennyire gyenge, és nem érdekel, mennyire fájdalmas, vagy rossz, tudni akarom az igazat.

Mert a bizonytalanságnál nincs rosszabb. Ezt biztosan tudom, ha mást nem is.

Mikor anya elengedett szemeiben fájdalom és szomorúság hullámzott végig. Sajnáltam őt, de mégis mire számított? Csak úgy becsönget egy év után, és én kérdés nélkül megölelem, mintha egy üzleti útból jött volna haza?

Az isten szerelmére, egy évig halottnak hittem! Gyászoltam, elsirattam. És nem csak én, hanem az egész család, a barátaink. Miért?

Ahh, már megint a kérdések!

-Miért anyu?-kérdeztem remegő hangon.-Mire volt jó ez az egész?-nem bírtam visszatartani a könnyeimet, alattomosan kicsordultak.

-Rengeteg mindent szeretnék mondani neked, de per pillanat nem igazán alkalmas, ezért dióhéjban kell mindent elmesélnem.-sóhajtott fel, majd leült mellém a kanapéra.

-Miért, mikor lenne alkalmas, ha nem most?-csattantam fel. Egy éven keresztül nem volt alkalmas? Ez most komoly? De akkor most mi lesz? Hisz anyu szemmel láthatóan nem ember. Ő is halhatatlan. De hogyan? Tudja, hogy én tudom? Teljesen össze vagyok zavarodva.

-Hatalmas veszélyben vagyok. És te is.-nézett rám komolyan. De milyen veszély? Miről beszél?

-Semmit sem értek.-ráztam a fejem.

-Mindent elmondok egyszerre, de ne vágj közbe. Majd a végén kérdezhetsz, amennyire az időnk engedi.-mondta. Hogy érti azt, hogy az időnk engedi? Már nyitottam volna a szám, hogy megkérdezzem, de időben észbe kaptam, és csöndben maradtam.-Tudod, fiatal koromban, mikor annyi voltam, mint te, volt egy szerelmem, még apád előtt. Aaronnak hívták. Teljesen oda voltam érte, de tudtam, hogy titkol valamit. Próbáltam kérdezgetni, de mindig kitért a válaszok elől. Aztán egy nap követtem őt.-anyu megremegett az emlék hatására.-És megláttam, ahogy egy kislány…egy öt éves kislánynak szívta a lelkét. Nem akartam elhinni, amit láttam. Észrevett engem, és akkor, ott kitálalt. Elmondta, hogy ő nem közönséges ember. Sőt, nem is ember. Én teljesen kiborultam. Kiabáltam vele, és sírtam. Sőt hisztiztem. Mindent a fejéhez vágtam. Hogy nem is szeretett, hogy mindvégig becsapott. Persze, ő elkezdte mondani, hogy csak engem akart védeni, de nem hittem egy szavát sem. Megmondtam neki, hogy soha többé nem akarom látni, hogy tűnjön el az életemből. Ő elfogadta a döntésem, de azt mondta, hogy mivel most már tudok a létezésükről, veszélyben vagyok, hogy meg fognak ölni. Nem törődtem vele. Nevet változtattam, és elköltöztem az államból, hogy új életet kezdjek. Sikerült is, találkoztam apáddal, beleszerettem, utána ismered a történetet, egészen a baleset napjáig… Az nem baleset volt. Meg akartak ölni. Mert Aaron állítólag miattam lett öngyilkos. És Lilian, aki nem tudta elfogadni, hogy Aaron nem őt szerette, és még meg is ölte magát egy ember miatt, bosszút akart. Éveken át engem keresett, és végül megtalált. Megbütykölte a kocsimat, hogy az egész balesetnek tűnjön, majd megpróbált megölni, de szerencsére egy másik lélekszívó arra járt, és megmentett. Megölte Liliant, aki szinte már beleőrült Aaron elvesztésébe, és mivel én is meghaltam volna, átváltoztatott. Nem szólhattam nektek, főleg, hogy még ennek ellenére is veszélyben voltam. Ugyanis Lilian egy híresen hatalmas és erős klán egyik vezetője volt Párizsban. De Anabelle, aki megtalált engem, elvitt a saját családjához, akik befogadtak maguk közé. Nem szólhattam nektek, hogy élek. Azzal ti is veszélybe kerültetek volna. Így hát elmentem Anabelle-el New Yorkba, ugyanis ők jelenleg ott élnek. Persze, nem gondolhattuk, hogy majd a Párizsi Deonire klán annyiban hagyja a dolgot, de nem támadtak, amit furcsálltunk. Aztán jöttem rá arra, hogyha engem megtaláltak, akkor titeket is. Így azonnal Beverly Hills-be utaztam, hogy vigyázhassak rátok, de már nem voltatok ott. Időbe telt megtalálnom titeket, hisz ott sokan ismertek, és nekem még nem volt annyira nagy az önuralmam, nem mehettem emberek közé, mert félő volt, hogy bántanám őket. Anabelle-ék a másik család, akik csakis állatokat ölnek, de egy ősi viszály miatt nincsenek jóban Nelsonékkal. Én még nem találkoztam velük, bár ahogy láttam, te elég jól ismered őket.-vetett rám anyám egy jelentőségteljes pillantást.

-Igen.-bólintottam. Most mit tagadjam? És amúgy sem tudok hirtelen mit kezdeni ezzel a rengeteg információval, de úgy látszik, minden összefügg. A kirakós darabjai lassan a helyükre kerültek.

-Végül sikerült megtalálnom benneteket, és figyeltelek, használva a képességem. Még találkoztunk is, csak te nem ismertél fel.-mondta sejtelmesen. Találkoztunk? Jézus, a saját anyám nem ismerem fel? Miféle képessége lehet?

-Mi a képességed?-kérdeztem tőle.

-Bármilyen állat alakját fel tudom venni. Én voltam az a puma az erdőben. Sajnálom, hogy rád morogtam, de megéreztem, hogy valaki van a közelben, és úgy kellett viselkednem, mint egy normális puma, nehogy lebukjak.-nézett rám bocsánatkérően anya. Nekem még a szám is tátva maradt. Ha így folytatom, egyszer kiakad az állkapcsom.

Éreztem, hogy van valami különös abban az állatban. Az az értelem, ami a szeméből sugárzott. Bár féltem tőle rettenetesen, de éreztem, hogy több ez egy egyszerű ragadozónál.

Megráztam a fejem. Annyira képtelenség ez az egész. Mekkora hatalmak szálai keveredtek össze a fejem felett? Mi féle hatalmi játszmának lettem akaratlanul is részese?

-Folytasd.-néztem rá. Most már mindent tudni akarok! Így is, úgy is hatalmas slamasztikában vagyok, felesleges titkolózni.

-Aztán láttam, hogy az egyik Nelson és te összejöttetek. Ahogy egymásra néztetek… Emlékeztetett magamra a helyzet. Aggódtam érted, borzalmasan féltem, hogy úgy végzed, ahogy én anno. De nem. Az a fiú elmondott neked mindent, te pedig egész jól fogadtad. Aztán kezdtek bonyolódni a dolgok. Megérkeztek a Denoire küldöttei. Nelsonék észlelték, hogy van valaki a területükön, és keresték az illetőt, de Jim a bujkálás mestere, heten sem találták meg, de ő megtalált titeket. Éreztem az auráját, és nem lehetett más, csakis ő. És bármennyire próbáltalak megvédeni, megtörtént a baj. Will meghalt. Az sem egyszerű baleset volt, ebben biztos vagyok. Megszakadt a szívem, de tudtam, ha nem teszek valamit, te leszel a következő. Apádat nem bántják, mert sikerült azt beadnom nekik, hogy miután én meghaltam, és ti árván maradtatok, ő csak örökbe fogadott titeket, semmi közöm hozzá. De kettőtöket nem tudtam kivágni a bajból, főleg, mert mindketten, főleg te, hasonlítotok rám.-láttam a szemén, hogyha tudna, már rég sírna, a hangja is elvékonyodott, ahogy megsimította az arcom.-El kell, hogy vigyelek innen, hogy biztonságban légy. Mert különben sem Nelsonék, sem én nem tudunk téged megóvni. El kell mindenkivel hitetnünk, hogy meghaltál. Sajnálom, kicsim.

-Várj, amikor azt mondtad mindenkivel…-kezdtem a mondatot, de magamtól is rájöttem a folytatásra. Búcsút kell vennem a szerelmemtől és a családtól, ahova tartozni akartam. És apától is.

Erre a gondolatra ismét könnyek szöktek a szemembe. Hihetetlen, hogy milyen hamar kicsúszik a kezünkből a boldogság. Én két röpke nap alatt mindent elvesztettem.