25.Fejezet-Telefonhívás

25.Fejezet

Telefonhívás

Tudom, hogy ez most nagyon rövid, de ezt a függővéget nem hagyhattam ki, főleg hogy megígértem egy pár embernek *gonosz vigyor*Akiknek ígérgettem, azok úgyis tudják...

De ha kapok kellő mennyiségű kommentet, akkor talán még ma felteszem a folytatását!

Szval komikra fel emberek!;)

 

Csendben ültünk Lucas szobájában, és nagyon nem akaródzott megmozdulnom. Olyan idilli volt így minden. Mintha az a rengeteg dolog, ami közénk áll, nem is lenne. Olyan könnyű és tökéletes volt minden, hogy nem esett nehezemre megfeledkezni a dolgokról.

Ő pedig csak szorosan átölelt, és a hajam simogatta, miközben lábaimat felhúzva ültem az ölében. Meghitt csend telepedett ránk, nem éreztük szükségét a szavaknak, mert minden, amit el akartunk mondani a másiknak, ment szavak nélkül is… Szükségem van rád…Jó, hogy vagy…És a legfontosabb: szeretlek…

Hirtelen kivágódott az ajtó, és Martin jött be a szobába. Ennyit a romantikus hangulatról…

-Ugye nem zavarok fiatalok?-kérdezte fülig érő szájjal.

-Martin Nelson, most azonnal gyere ide, és hagyd békén őket.-hallottam egy lágy, de annál határozottabb hangot az ajtóból, és Dina is megjelent bocsánatkérő mosollyal az arcán.

-De szívem…-kezdte rá Martin pont úgy, mint egy öt éves, aki kérleli a mamáját, mert meg akarja kapni a legújabb játékot.

-A szíved azt mondta, hogy hagyd őket.-fonta karba kezeit Diana, és várakozóan megállt.

-Jó.-mondta lemondó sóhajjal, és megindult az ajtó felé.-Akkor itt hagylak titeket, mert nem akarjátok, hogy maradjak.-mondta drámaian.-Már mindjárt kint vagyok…A kezem mindjárt megfogja a kilincset, és nem lesz vissza út…Már el is értem…Lenyomom a kilincset…-nézett ránk hátra, mi pedig várakozóan néztünk rá vigyorral az arcunkon. Dina csak a szemét forgatva várta, hogy távozhassanak a szobából, de a mosolyát ő sem tudta elrejteni.

-Ennyit arról a régi teóriáról, hogy a férfi hordja a nadrágot a háznál.-kuncogtam halkan.

Erre Lucas és Dina egyszerre nevetett fel, Martin pedig durcásan nézett rám.

-Téged se kell félteni.-morogta.

-Mit vártál? Van egy bátyám.-vontam vállat nevetve.

-Na, azt tényleg látni kéne.-röhögött Lucas, mire én oldalba böktem.

-Mit kéne látni?-kérdezte Martin csillogó szemekkel.

-Egyszer tanúja voltam egy veszekedésüknek. Életemben nem szórakoztam még olyan jól.-nevetett Lucas az emlék hatására, én pedig felvontam a szemöldököm.

-Szóval jól szórakoztál?-tettem karba a kezeimet.

-Tudod, nehéz elfelejteni, amikor az 190 magas bátyádat kergeted egy világatlasszal.-mondta nevetős hangon, mire én elvörösödtem.

Martin felröhögött, de Dina is kuncogott.

-De kár, hogy nem láttam.-fogta a hasát Lucas nagy melák bátyja.

-Téged is szívesen végigkergetnélek a házon, ha nem tudnám, hogy hiper szuper képességeid vannak.-intéztem a szavaim Martinhoz.

-Ilyen az élet, kislány.-tárta szét a karjait.

-Téged és a bátyámat tilos egy légtérbe engedni.-morogtam az orrom alatt, de természetesen ők így is tisztán hallották.

-Látod, ebben egyetértek.-nyomott puszit Lucas a fejem búbjára.

-Na persze, esküdjetek csak össze ellenem.-vágta be a műdurcit Martin.

-Ezt akartuk, de most, hogy rájöttél, már nem olyan vicces.-vigyorogtam rá.

-Te aztán nem vagy félős típus.-röhögött Martin. Erre én csak vállat vontam. Csak edzésben vagyok.

Nagyon jó volt a hangulat, és igazán jól éreztem magam Nelsonéknál. Nem is tudom, miért voltam ilyen ideges.

Hirtelen megcsörrent a telefonom, és a Green Daytől az American idiot hangjai csendültek fel. Vagyis a bátyám hív.

-Emlegetett szamár. Ez Will lesz.-mondtam, miközben elővakartam a mobilom.

-Haló!-vettem fel, de a másik oldalról nem a bátyám jól ismert mély hangja köszöntött, és nekem összeszorult a gyomrom.

NEM!!! LEHETETLEN!!! EZ NEM TÖRTÉNHET MEG!!!