24.Fejezet-Nelsonéknál

24.Fejezet

Nelsonéknál

Na, ez most jó hosszúra, és azt hiszem, elég tartalmasra sikeredett, ez eddig az egyik leghosszabb fejim!

Viszont mivel ilyen hosszú lett, ezért úgy döntöttem, elragadtatom magam, és 40 komit kérek tőletek!

Tudom, hogy ez nagyon sok, ne haragudjatok, de mindenki véleménye érdekel, nem oldalas komikat kérek tőletek, csak annyit, hogy tetszett, vagy nem. Elég egy-két mondat is.

ÉS EZZEL A FEJIVEL KÍVÁNOM IVINEK, HOGY HAMAR GYÓGYULJON MEG!!!

puszilok mindenkit!

Elég hamar megérkeztünk, mondjuk nem is csoda, Lucas úgy vezet, mintha az ördög kergetné, de már kezdek hozzá szokni.

Most inkább azzal voltam elfoglalva, hogy ne felejtsek el levegőt venni, és ne szorítsam a kezem ökölbe olyan görcsösen. Próbáltam…de nem jártam túl sok sikerrel. Vicces, hogy tíz perccel ezelőtt még azon gondolkodtam, hogy lehetek-e még ennél is feszültebb…

A választ már akkor megkaptam, mikor elindultunk a kocsival. A kezeimet tördeltem, és kibámultam az ablakon, hogy megnyugodjak, de semmi nem használt.

Nem is tudom, hogy mitől vagyok ennyire ideges. Nem félek tőlük. Csak tartok attól, hogy hogyan fognak fogadni engem, hiszen egyáltalán nem biztos, hogy kedvelni fognak, és ha ez nem lenne elég, még ember is vagyok…

-May, megérkeztünk.-aggodalmas gondolataim közül Lucas lágy hangja ragadott ki. Odakaptam a fejem, és rámosolyogtam, de nem hiszem, hogy annyira meggyőzőre sikerült volna, mivel összevonta a szemöldökét, és engem fürkészett, majd felkuncogott.

-Mi olyan vicces?-kérdeztem tőle.

Erre ő közelebb hajolt hozzám, és halkan a fülembe suttogott úgy, hogy szuper hallás ide-oda, ezt a házban lévők se hallhatták meg.

-Kathy azt üzeni, hogy nyugodj meg, mert kiüldözöd őt a világból az idegességeddel.-suttogta nevetős hangon, és ahogy beszélt, a szája érintette a fülemet. Jóleső borzongás futott végig rajtam, és éreztem, hogy a feszültségem alább hagy. Hiába, Lucas az én külön bejáratú stressz oldóm.

Futó csókot nyomott a számra, majd kipattant a kocsiból, és a következő pillanatban már azt vettem észre, hogy az anyós ülés ajtaja nyitva van, és ő a kezét nyújtja.

Mosolyogva megcsóváltam a fejem, és hagytam, hogy kisegítsen a kocsiból. Végre szemügyre vehettem a házat. A lélegzetem is elakadt. Ez egy valóságos villa! Gyönyörű, háromemeletes, hatalmas ablakokkal. Meleg, sötétbarna faborítással és elefántcsontszínű fával kombinálva.

                                       (ez a Nelson villa, csak erdővel körülvéve képzeljétek el)

Lucas könnyedén kézen fogott, és elkezdett az ajtó felé húzni.

Jólesett, hogy fogja a kezem, szinte már teljesen megnyugodtam, csak egy kicsit (oké, nagyon) izgultam.

Ahogy beléptünk az ajtón, a nappaliban találtam magam, ahol az egész család ránk várt, így most nem kezdtem el bámészkodni.

Kathleen és Nigel álltak bal oldalt egymásba karolva, és a pöttöm, vörös hajú lány arcán egy ezer wattos mosoly virított. Mellettük gondolom Lucas szülei álltak, ők az egyetlenek, akiket látásból sem ismerek. Elaine kedves arcú, barna hullámos hajjal, és acélszürke szemekkel megáldott nő volt, majdnem olyan alacsony, mint én, szemei szeretet sugároztak, arcán meleg mosoly játszott. Terence egy magas, szőkés barna hajú férfi, világos, zöldes barna tekintettel, ő is kedvesen mosolygott. Mellettük Diana és Martin álltak. Dina is belekarolt Martinba, akinek az arcán akkora vigyor terült szét, hogy attól féltem, szétszakad a képe.

Hagytam, hogy Lucas odahúzzon a szüleihez.

-Terence, Elaine, hadd mutassam be Mayt.-mondta, és közben a kezével felém intett.

Elaine közelebb lépett hozzám.

-Elanie Nelson.-mutatkozott be, miközben kezet fogtunk. Csakúgy, mint mindenkié, az ő keze is jéghideg volt, de nem zavart, visszamosolyogtam rá-Nagyon örülök, hogy megismerhetlek, sokat hallottam már rólad.-nézett futólag a fiára, én pedig próbáltam leplezni a zavaromat.

-May Campbell. Én is nagyon örülök Mrs. Nelson.-mondtam, és csodálkoztam, hogy egyáltalán meg bírok szólalni.

-Ó, kérlek, nyugodtan tegezz.-mondta kedvesen.

-Rendben, Elaine.-és most már tényleg őszinte volt a mosolyom.

-Én Terence Nelson vagyok, és kérlek engem is tegezz.-lépett oda hozzám Lucas apja is, és vele is kezet fogtam.

-Rendben, köszönöm.-mosolyogtam vissza, és vele is kezet ráztam. Nem tudom, mikor mosolyogtam ennyit utoljára.

Éreztem, hogy Lucas mellettem megkönnyebbül.

Most, hogy megismertem Lucas szüleit, hirtelen csak arra lettem figyelmes, hogy egy mini tornádó a nyakamba ugrik, és majdnem ledönt a lábamról.

-Jaj, May, én úgy örülök, hogy eljöttél hozzánk, már annyira vártunk!-hadarta Kathy egy szuszra, miközben még mindig engem szorongatott.

-Én is örülök Kathy, de ha nem haragszol, szeretnék levegőt venni.-nyögtem elfúló hangon, mert már tényleg alig kaptam levegőt.

Erre gyorsan elengedett.-Ne haragudj!-kért bűnbánatos arccal.

-Rád képtelenség haragudni.-nevettem fel, erre megint megölelt, de sokkal finomabban. Én is visszaöleltem.

Ezek után Nigellel is kezet fogtunk, majd Dina is megölelt, közel sem olyan nagy hévvel, mint Kathleen, de Dianától ez furcsa is lett volna. Ő mindig visszafogott, egyedül akkor beszélt sokat, mikor elmondta a történetét, és sebezhetőnek is csak azzal az alkalommal láttam. Ettől függetlenül kedvelem őt, aranyos lány.

Majd Martin jött oda hozzám, és ő is kezet fogott velem, majd megjegyezte:

-Na, most már megvan az oka, hogy miért nem lehet veled mostanában beszélni, öcsi.-kuncogott, mire én Lucasra kaptam a tekintetem, de ő csak a szemeit forgatta.

Mintha csak a bátyámat hallanám, most már értem, miért kezelte Lucas olyan egyszerűen Will beszólásait. Ne adja az ég, hogy Martin és Will az életben találkozzanak, mert akkor egy természeti katasztrófa szabadulna az emberiségre, a dinamit duó.

-Megmutassam a házat?-kérdezte mosolyogva.

-Persze.-vágtam rá egyből. Erre ő kézen fogott, és elindultunk a hatalmas házban.

A nappali hatalmas volt, és gyönyörű szép. A falak fehérek voltak, és mézszínű parketta volt lerakva, amin puha fehér szőnyeg volt leterítve. Egy hatalmas fehér ülő garnitúra foglalta el középen a helyet, ami egy négy személyes és két kétszemélyes kanapét foglalt magába.

Volt ott még egy hatalmas plazma TV is, és egy üveg dohányzóasztal, amin sötétbarna és világos vajszín gyertyák és különböző apróságok voltak elhelyezve.

Hamar rájöttem, hogy itt minden helység hatalmas nagy. Az egész házban a világos színek domináltak.

Majd felmentünk az emeletre.

Egy kisebb folyosóra értünk, ahonnan gondolom a szobák nyíltak.

-Ezen az emeleten van a szüleim szobája, valamint Elaine műhelye, és Terence dolgozó szobája.-mondta Lucas.

-Elaine mivel foglalkozik?-kérdeztem kíváncsian.

-Ruhákat tervez, Portlandben van egy kis üzlete, és ott csak a saját maga által készített ruháit árulja, elég felkapott, mert nagyon ügyes.-magyarázta, és kihallottam a hangjából, hogy nagyon szereti Elainet.

-Biztos nagyon ügyes…én sosem tudtam valami jól rajzolni.-vallottam be, majd eszembe jutott a rajzom Lucasról, amit isten tudja, hogy csináltam, és még mindig a padlódeszka alatt van. Erre elmosolyodtam.

Lucasnak a szemében először kétkedést láttam, de ez gyorsan eltűnt, olyan gyorsan, hogy már abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán ott volt-e…

-Erre gyere.-fogott kézen, és a folyosó végéről visszasétáltunk az elejére, ahol a lépcső volt, majd felmentünk a harmadik emeletre.

Ott is egy folyosó volt, és lassan sétáltunk rajta végig, miközben sorolta a szobák tulajdonosait.

-Nigel és Kathy szobája…Diana és Martin szobája…ez a három itt vendégszoba…-mondta, ahogy elhaladtunk az ajtók előtt. Majd a folyosó legvégén volt egy ajtó, aminél megtorpantunk.

-Ez az én szobám.-mondta mosolyogva, majd benyitott, és előre engedett az ajtóban.

Én kíváncsian léptem be.

Nem volt túl nagy, legalább is a ház méreteihez képest, mert még így is legalább a kétszerese volt az én szobámnak. A fal fehér volt, a padlószőnyeg pedig elefántcsontszínű. Az ajtóval szemben egy hatalmas ablak volt, és a szoba nyugati oldalán szintén húzódott egy.

A falnál egy széles, szintén elefántcsontszínű, hasított bőr kanapé állt, mellette egy hatalmas könyvespolc, ami az egész további falat beterítette. Rengeteg könyv volt itt. Az ajtó mellett ált egy sötétkávé színű fából készült íróasztal, amin egy fekete laptop volt, és egy csomó papír meg bőrkötésű könyvek…nem is könyveknek néztek ki, inkább…régi naplóknak.

A fal másik oldalán egy modern hifi berendezés állt, és mellette egy hatalmas polcrendszeren rengeteg CD.

Még bakelitek is voltak az alsóbb polcokon. Amellett pedig egy ruhás szekrény állt ugyanabból a sötét fából, amiből az íróasztal készült. Igazából minden fa bútorról, ami a szobában volt az a sötét kávészín köszönt vissza.

A szemem újra a feltételezett naplókra tévedt.

Nem bírtam a kíváncsiságommal, és odaléptem, hogy közelebbről megnézzem őket.

-Szabad?-kérdeztem kezemmel a naplók felé bökve.

-Nem annyira érdekesek.-vont vállat Lucas.

-Ezek a te naplóid?-kérdeztem.

-Igen. Mikor átváltoztam, Terence mondta, hogy idővel el fogom felejteni az emberi emlékeimet, ezért, mivel akkor még mindenre emlékeztem, leírtam őket. Aztán, mivel nem volt jobb dolgom, és tovább írtam…-magyarázta, és én elgondolkodva hallgattam őt. Furcsa, még sosem mondta el a történetét…

Ő közben a kanapéhoz sétált, és leült rá. Én meg lassan körbesétáltam a szobájában, megnéztem a könyveit és a CD-it is.

Majd az ablaknál megtorpantam…a kilátás egyszerűen csodálatos volt… Az egész erdő felett el lehetett látni, a távolban pedig felsejlettek a kék, hófödte hegycsúcsok.

-Ez gyönyörű.-suttogtam, és az ujjaim hegyét az üvegre téve, megbűvölve bámultam a panorámát.

-Valóban az…de te szebb vagy.-halottam meg szerelmem kábító hangját, ahogy a fülembe suttogott, és hátulról átölelt. Én a fejem a melkasának döntöttem, és élveztem a közelségét. A lélegzetelállító táj már egy cseppet sem érdekelt, csakis Ő. Kezemet az övére tettem, és egyikünk sem szólalt meg. Olyan meghitt csend volt. De nem bírtam a kíváncsiságommal.

-Megkérhetlek valamire?-kérdeztem még mindig háttal neki.

-Persze, bármire.-mondta kedvesen.

-Mesélsz magadról? Hogy milyen volt az eddigi életed, hogyan változtál át?-kezdtem a kérdésáradatot, de amint észbe kaptam, gyorsan becsuktam a számat, és lenyeltem a további húsz kérdésem.

Ő megmerevedett, és maga felé fordított.

-May, az én életem…nem túl érdekes, és nem is túl szép.

-Engem minden érdekel veled kapcsolatban. Nem igazság, hogy te szinte mindent tudsz rólam, de én alig valamit rólad.-erre megadóan felsóhajtott, és én tudtam, hogy nyert ügyem van.

Odahúzott a kanapéhoz, és az ölbe ültetett. Én a kezeimet a nyaka köré fontam, míg ő a derekamat karolta át, és mesélni kezdett.

-Én 1890-ben születtem Detroitban, az eredeti családnevem Bert volt. Volt két húgom, és egy nagy polgári lakásban éltünk a családommal. Apám orvos volt, és amikor kitört a háború, besorozták őt is, mert kellettek a tapasztalt orvosok a sok sebesült katona miatt. Én ekkor tizenhét éves voltam, és anyámmal meg a két húgommal egyedül maradtunk. Nehezen éltünk meg, pedig apám minden hónapban hazaküldte a fizetését. Eldöntöttem, hogy elmegyek munkát keresni, hogy segíthessek a családomnak. Találtam is, egy városszéli vasáru boltban kisegítőt kerestek, és én elvállaltam. Nem kellett hozzá sem végzettség, sem tapasztalat, nekem pedig nagyon kellett a pénz, mert közben beköszöntött a tél, és így is szűkösen éltünk, hát még, ha majd a rezsit is fizetni kell majd. Délután ott dolgoztam, délelőtt pedig iskolába jártam. Télen egyébként is korán sötétedett, így amikor egyik nap bezártam az üzletet, már régen vaksötét volt az elhagyatott városrészen, a hold sem világított. Elindultam hazafelé, de úgy éreztem, mintha valaki figyelne. Azt hittem, üldözési mániám van, vagy ilyesmi, de azért megszaporáztam a lépteim. Egyszer csak előttem termett egy nő. De rögtön láttam, hogy nem mindennapi, mert különlegesen szép volt, fehér bőre, fekete, derékig érő haja és smaragdzöld szemei voltak.

Bemutatkozott, és azt mondta, hogy engem akar társának, ezért át fog változatni. Semmit sem értettem. Nem tudtam, miről beszél, ezért udvariasan elnézést kértem, és közöltem, hogy sietnem kell haza, majd kikerültem, és folytattam az utamat. Persze ő nem hagyta ennyiben…Mikor felébredtem, egy erdőben voltam, egy fa tövében, és Emilia mellettem ült. Elmondta nekem, hogy mi vagyok, mindent közölt, amit tudnom kellett, de én elborzadtam attól, hogy embereket kell ölnöm, hogy én élhessek. Aztán azt mondta, hogy nem muszáj, van más út is, mert van egy család, aki nem öl embereket, hanem állatokkal táplálkozik. Aztán egyszer csak elkezdtem hallani a gondolatait, amikben azon gondolkodott, hogy hogyan győzhetne meg arról, hogy maradjak vele, és ne menjek el. Mikor a gondolataira válaszoltam, és nem a szavaira, nem kicsit lepődött meg, de tudomásul vette, és elmagyarázta, hogyan működnek a képességek a magam fajtáknál.

Még egyszer megkért, hogy maradjak vele, de nem tágítottam, ezért megkérdeztem, hogy hol van az a család, amit említett. Sajnos, mivel állandóan költözünk, ezért nem tudta megmondani. Így hát csak nekiindultam a világnak, de nem mentem emberek közé, hiszen nem tudtam, mennyire vagyok képes kontrollálni magam. Erdőben és elhagyatott pusztákon haladtam, néha találkoztam nomádokkal, akiktől tudtam kérdezősködni, de konkrét választ ők sem tudtak adni. Sok felé jártam, az esőerdőktől kezdve Norvégiáig, de sehol nem találtam őket. Aztán végre találkoztam egy nomáddal, aki meg tudta mondani, hogy hol lakik a család, akit keresek. Így hát elindultam, mert akkor éppen Liverpoolban laktak. Megtaláltam őket, és azóta velük élek, de tudnod kell, hogy nekem is voltak botlásaim…én öltem már embert…-hajtotta le a fejét, és abbahagyta az eddigi megszakítás nélküli mesélését. Nagyon érdekelt az élete, és egyáltalán nem vetettem meg, hiszen nem tudhattam, miféle ösztönnel kell megküzdenie minden pillanatban.

-Köszönöm, hogy elmondtad.-bújtam hozzá szorosan.

-Nem félsz tőlem? May, én…öltem már embert. Nem is egyet.-mondta, és láttam rajta, hogy szenved.

-Figyelj rám.-fogtam két kezem közé az arcát.-Nem félek, és nem ítéllek el. Nem tudhatom, milyen erős ösztönökkel kell megküzdened.

-Nem tudom, mivel érdemeltem ki egy ilyen angyalt, mint te.-mosolyodott el megkönnyebbülten.

-És hogyan lőttek meg?-kérdeztem, mert ez azóta nem hagy nyugodni, mióta megemlítette nekem.

-Amikor egyszer egy sikátorban mentem este, kijött a kocsmából egy csapat részeges ember, és az egyiküknél volt pisztoly. Megpróbáltak lelőni, igazából fogalmam sincs, miért. Aztán halottnak kellett tetetnem magam, mert nem pattanhatok csak úgy fel egy lövés után. Amikor elmentek, akkor keltem fel, és tovább mentem. Ennyi volt.

-Jó, hogy nem lett semmi bajod.-bújtam hozzá szorosan.

Erre ő csak felnevetett, és megint átkarolt.

-És mi történt a többiekkel? Kathyvel, Nigellel, Martinnal, a szüleiddel…

-Martin csatlakozott Terencehez és Elainehoz először. Ők már emberi korukban is együtt voltak, őket direkt változtatták át, mert az egyik lélekszívó azt akarta, hogy csatlakozzanak a klánjához, ugyanis Elaine már emberként sem volt mindennapi, néha a tárgyak csak úgy megmozdultak körülötte, ha valamilyen erős érzelmi impulzus érte. Szóval ez a bizonyos Mark átváltoztatta őket, és egy ideig vele éltek, úgy érezte, hogy a terve teljesült, de egyszer találkoztak a másik, és egyben az egyetlen vegetáriánus családdal, és ekkor rájöttek, hogy így is lehet élni. Leváltak Mark csapatától, és amíg átszoktak az állatokra, addig azzal a családdal éltek, Majd eljöttek onnan, mert egyedül akartak boldogulni. Nem sokkal később csatlakozott hozzájuk Martin, aki csak át akart utazni a területükön, de náluk ragadt, mert megtetszett neki ez az életforma, és Elainék is megkedvelték. Aztán jöttem én, majd Dina. Végül Kathleen, aki hozta magával Nigelt. Kathyék már halhatatlanként találkoztak egymással, Kathleen minket keresett, mert nem bírta elviselni az emberek rettegését és fájdalmát, Nigel pedig első látásra beleszeretett, és a világ végére is követte volna őt. Ennyi a történet.

Én végig érdeklődve hallgattam. Feltűnt, hogy Dina történetén átugrott. Vajon azért, mert tudja, hogy elmondott nekem mindent, vagy mert valami miatt nem akarta velem megosztani?

Nem tudom… Beszélnem kell Dinával…