23.Fejezet-Idegenek

23.Fejezet

Idegenek

Az a nagy helyzet, hogy hamarabb is fel tudtam volna tenni, de bénáztam egy sort, és rosszul mentettem el, vagyis hát sehogy se mentettem el, és ezért 2 oldal elveszett, amit újra kellett írnom, remélem, azért nem lett annyira rossz így sem :)

Oda akartam menni hozzá, de nem tudtam, hogy mennyire van megsértődve, ezért néhány tétova lépés után megálltam.

Az arca merev volt, de a szemeiben aggódást láttam, és valahol mélyen…

Félelmet.

Végül nem bírtam tovább a távolságot kettőnk közt, és odaszaladtam hozzá, és szorosan megöleltem.

Ő is erősen szorított magához, de ettől nem hogy megnyugodtam volna, inkább még idegesebb lettem, mert éreztem, hogy valami baj van.

Úgy szorított magához, mintha ezt soha többet nem tehetné meg, mintha bármelyik pillanatban elszakíthatna minket egymástól a kegyetlen sors.

Kicsit elhúzódtam tőle, hogy szemébe nézhessek. Kezeimmel közre fogtam arcát.

-Valami baj van?-kérdeztem halkan.

-Nem tudom.-válasza halk volt, de éreztem belőle a kétségeket.

-Ezt hogy érted?-nem tudtam, mire akar kilyukadni.

-Ahogy mondtam. Nézd, éjféltájban jött Nigel a hírrel, hogy idegen illatot éreztek a környéken…

-És ez az illat…nem egy emberé, ugye?-suttogtam.

-Nem bizony.-felelte komoran.-Nem tudom, hogy egyedül van-e, vagy esetleg csoportban, azt sem tudom, hogy milyen szándékkal jött vagy jöttek, de téged nagyon féltelek, nem tudhatjuk, milyen az életvitele, bár én a gyakoribbra tippelek.

-Akkor ezért mentél el korábban?-jött a felismerés részemről.

-Igen. Miért, mit gondoltál?-nézett rám kérdően.

-Hát…azt hittem, hogy…megbántottalak, és ezért mentél el.-sóhajtottam nagyot, és lesütöttem a szemeimet.

Halkan felkuncogott, mire én elpirultam.

Olyan ostoba voltam!

De mégis mit hihettem volna?

-Nem tudok rád haragudni.-mondta kedvesen, és felemelte a fejem az államnál fogva.

-Ezt jó tudni.-mondtam, majd lábujjhegyre álltam, és megcsókoltam.

A kezei a derekamra csúsztak, és közelebb húzott magához. Ajkai szorosan tapadtak az enyémekre, én átöleltem a nyakánál, és a hajába túrtam, az sem érdekelt, hogy csupa víz mindenhol.

Zihálva váltunk szét én a fejemet a nyakába temettem, és próbáltam egyenletesen lélegezni. Nem ment valami könnyen.

-Tudom, hogy ez így elsőre félelmetesen hangzik, de lehet, hogy csak átutazóban vannak, vagy csak erre tévedtek.-mondta nyugatólag, és a hátam simogatta, majd elhallgatott pár másodpercre, és úgy folytatta-Azért eljössz ma hozzánk?-nézett rám reménykedve.-Még csak délután 3 óra van.

-Persze.-villantottam felé széles mosolyt. Egy pillanatig csak nézett rám, mintha megállt volna az idő, még levegőt sem vett, bár neki szüksége sincs rá.

Eszembe jutott a legutóbbi eset, amikor így mosolyogtam rá, akkor ugyanez történt, bár akkor még nem voltunk együtt.

Elégedetten könyveltem el magamban, hogy milyen hatással vagyok rá.

-Viszont, nekem is be kéne mutatni téged apának.-mondtam neki az ajkamat rágcsálva. Nagyon féltem ettől a bemutatkozástól, mert apu nagyon régimódi, ami a fiúkat illeti, ez nem lesz piskóta.

-Ezt úgy mondod, mintha a harmadik világháborúba kéne mennünk.-nevetett fel.

-Hát nem jársz messze az igazságtól. Ugye golyóálló vagy?-néztem rá félve, de erre ő csak még jobban nevetett.

-Igen, tesztelve van.-kacsintott rám.

Erre a mondatra megmerevedtem.

-Hogy micsoda?-kérdeztem vissza egy oktávval magasabb hangon.-Téged megpróbáltak már lelőni?

-Igen.-válaszolta, és vállat vont.

-Atyaisten, de…hogy és miért?-teljesen kiakadtam. Tudom, hogy szinte sebezhetetlen, na de akkor is!

-Nyugi, ez egy hosszú történet, egyszer majd elmesélem.-csókolt homlokon, és valamelyest sikerült megnyugodnom.

-Rendben.-mosolyodtam el.-Azt hiszem, fel kell készítenem apát erre, majd egy fél óra múlva gyere értem, jó?-néztem rá.

-Fél óra múlva itt vagyok érted.-mosolyodott el újra, majd el is tűnt, csak a nyitott ablak maradt utána.

Bezártam az ablakot, és nagyot sóhajtva elkezdtem a szekrényemben turkálni valami ruha után, mert ez már csupa víz volt, és különben is jó benyomást szeretnék kelteni a szüleinél.

Végül egy fekete csatos felsőre esett a választásom, és egy sötétkék csőfarmerre.

Felvettem a kiválasztott ruhadarabokat, és mély levegőt véve, lementem a földszintre, hogy beszéljek apuval.

A nappaliból hallottam hangokat kiszűrődni, ezért arra fele vettem az irányt.

Apu éppen bokszmeccset nézett egy sörrel a kezében. Fel nem fogom, hogy mi a jó abban, hogy két izom pacsirta laposra veri egymást, de azt hiszem soha nem is fogom megérteni.

Leültem apu mellé a kanapéra, szerencsére pár pillanat múlva már reklám ment, így belekezdtem.

-Apu, beszélhetnénk?-néztem rá félve.

-Persze.-mondta, és felém fordult.

Nagy levegőt vettem, és nekiugrottam a dolognak.

-Tudod, Lucas Nelson elhívott randira, és nem sokára itt lesz értem, szeretne megismerni téged.-hadartam el egy szuszra, és vártam a halálos ítéletemet.

Egy ideig meg sem bírt szólalni, csak tátogott, mint a sült hal.

-Hogy micsoda?!-na, megtalálta a hangját, és még jól fel is emelte, régen kiabált már velem, el voltam szokva tőle. A feje egy érett paradicsomra emlékeztetett.

-Apu, az isten szerelmére nem vagyok már kislány, miért kell ezen annyira kiakadni?

-De…de…hát…de-csak dadogott, és én már kezdtem aggódni, hogy mentőt kell hívni, mert infarktust fog kapni, ha így folytatja…vagy agyvérzést, de az sem jobb.-Túl idős hozzád.-végre kinyögött egy értelmes mondatot…ha tudná mennyire igaza van…

-Az osztálytársam.-vontam vállat, bár azt nem tudom, honnan vette ezt, hiszen még nem is látta.

-Várj csak…Nelson?-nézett rám megerősítésre várva.

Én csak bólintottam.

-Terence Nelson tanítja a bátyádat. Az ennek a Lucasnak az apja lenne?

-Igen, ő az.-mondtam, de nem tudtam mit akar ebből kihozni.-Apu, kérlek, csak adj neki egy esélyt, ő nagyon fontos nekem.-fogtam a dolgot könyörgőre.

-Rendben.-sóhajtott fel.

-És, ha megoldható, ne nyeld le őt keresztbe.-és ezt komolyan gondoltam, mert tudom, hogy milyen.

Ő csak a szemeit forgatta.

Éppen akkor csöngettek, és az én szívem úgy döntött, hogy akkor most kiugrik a helyéről.

Felpattantam apu mellől, és az ajtóhoz mentem, apa mögöttem jött.

Most vagy soha.-gondoltam magamban, és kinyitottam az ajtót.

Lucas mosolyogva állt az ajtóban, és annyira jól nézett ki, hogy azt már büntetni kéne.

Megfogtam a kezét, és behúztam a küszöbről.

-Szia.-suttogtam.

-Szia.-köszönt vissza, és megszorította egy kicsit a kezem, gondolom érezte, hogy mennyire ideges vagyok, legszívesebben kiszaladnék a világból.

-Örvendek Mr. Campbell, én Lucas Nelson vagyok.-nyújtott kezet apám felé, aki morogva ugyan, de elfogadta.

-Szerbusz, Lucas.-mondta apa, és közben gyanakvóan méregette szerelmemet.

-Hová is akarod vinni a lányomat?-kérdezte, vagy inkább morogta apu, én pedig majd elsüllyedtem szégyenemben. Lehet ez még ennél is égőbb?

És én lehetek még ennél is idegesebb?

-Hozzánk. Be szeretném mutatni a szüleimnek.-válaszolt Lucas udvariasan.

-Értem.-még mindig fenntartásai voltak, ahogy kivettem a hanghordozásából, de nem akadékoskodott, itt az alkalom, lelépni.-gondoltam.

-Szerintem mennünk kéne.-néztem fel szerelmemre, mire ő bólintott.

-Rendben. Örülök, hogy megismerhettem Mr. Campbell.-biccentett apám felé, aki kissé vonakodva, de viszonozta.

Kézen fogtam Lucast, és az ajtó felé húztam, de apu még utánunk szólt, sejthettem volna, hogy nem ússzuk meg ennyivel.

-May, ne maradj el sokáig, te pedig vigyázz a lányomra!-kiabált ki nekünk, mire Lucas biccentett egyet, én meg csak a szemem forgattam.

Lehet ez még ennél kínosabb?

És lehetek még ennél is idegesebb?

A válasz mindkettőre igen, mert nemhogy megkönnyebbültem volna, de most még jobban parázok, hogy mi lesz Nelsonéknál, és hát, ha az én ökör bátyám ott lett volna, biztos cikisebb lett volna a helyzet.

Remélem, hogy Lucas családjánál könnyebb dolgunk lesz, és nem lesz ilyen feszült a légkör, mert itt szinte tapintani lehetett ezt.

Bár, ha Kathleen ott lesz, akkor nem aggódok ilyesmi miatt, figyelembe véve a képességét.

De attól még nagyon izgulok, ilyen ideges talán még soha nem voltam.