21.Fejezet-Lezárt múlt

21.Fejezet

Lezárt múlt

Ezt a fejit Szylunak ajánlom, amiért végighallgatta a marhaságaimat, elviselte a hangulat változásaimat, és lelket öntött belém!

Ezer hála neked Szylu!!!!

Már egy ideje együtt néztük amint a nap utolsó sugarai vörösre festik az eget. Elég ritka tünemény ez erre felé, hisz az eget az esetek többségében sűrű felhőréteg borítja.

-Kérdezhetek valamit?-suttogtam széles melkasába.

-Persze.-válaszolt ugyanolyan halkan.

-Miért vagy ilyen feszült?-néztem fel az arcára.

-Te mindent észreveszel.-húzta mosolyra a száját, de ebben semmi vidámság nem volt.

Még mindig kérdőn néztem rá, mire ő mélyen a szemembe nézett, és én mérhetetlen aggódás nyomait véltem felfedezni az aranyszínű íriszekben, de mégis rengeteg megkönnyebbülés volt bennük.

-Van fogalmad róla, hogy mennyire megijesztettél? Majdnem agyvérzést kaptam, hogy megjövök a vadászatból, és te nem vagy sehol, az illatod alapján már egy jó ideje elmentél itthonról, és a kocsid meg a ház előtt áll.-eresztett el, és elkezdett fel-alá járkálni az apró szobámban, miközben idegességében a hajába túrt.

Olyan volt, mint egy fújtató oroszlán, de én mégis elnevettem magam.

Hitetlenkedve rám nézett.

-Te meg min nevetsz?-még járkálni is elfelejtett, és úgy nézett rám, mintha megőrültem volna.

-Majd pont te fogsz agyvérzést kapni?-nevettem tovább.

Láttam, hogy majd szétveti az ideg, hogy nem veszem komolyan, de akkor is ez a mondata enyhén szólva ironikus volt.

-Képletesen értettem.-sziszegte.

Én csak tovább kuncogtam, nem értettem, hogy mit van úgy oda.

-Volnál szíves komolyan venni?-csattant fel.

Igazából elég ijesztően nézett ki, lehet, hogy most félnem kéne tőle, hisz karamella szeme szinte szikrákat szór, de az a fene nagy büszkeségem nem engedte ezt, meg egyébként se féltem tőle soha, nem most fogom elkezdeni.

-Már bocs, de nem tudom, hogy miért vagy úgy kiakadva, azt csinálok, amit akarok.-szegtem fel a fejem.

Na, itt nála megakadt a lemez. Valószínűleg ilyet se mondott még neki egy ember sem.

-Ne haragudj, igazad van.-mondta pár másodperc hallgatás után, és lehajtotta a fejét.

Nekem pedig összeszorult a szívem, úgy nézett ki, mint egy kisfiú, aki bevallja, hogy rossz fát tett a tűzre.

Lassan odamentem hozzá, és gyengéden felemeltem a fejét az állánál fogva. Megsimítottam az arcát, és ő megfogta a kezem, és gyengéden megszorította.

-De ha ennyire érdekel, hogy hol voltam, akkor elmondom. Csak elmentem sétálni az erdőbe.

Leesett az álla.

-Hogy hova mentél?-kérdezte halkan, de valószínűleg csak azért beszélt halkan, mert ha kiengedi a hangját, akkor összedőlt volna a ház.-Te mindenképpen ki akarod nyíratni magad, ugye?-megint elkezdett fel-alá járkálni.

-Nem, nem ez volt a célom, csak gondolkodni akartam egy kicsit.-válaszoltam teljes nyugalommal a hangomban. Türelmesnek kell lennem, az úgy sem segít, ha én is felhúzom magam.

-És nem tudnál valami kevésbé életveszélyes helyet keresni a gondolkodásra?

-Mivel itthon nem tudok, mert tekintve, hogy mindenki az ablakomon át közlekedik, nem sokat ér, ha magamra zárom az ajtóm, és egyedül akartam lenni, ezért mentem az erdőbe.

Erre csak morgott valamit, de túl gyorsan ahhoz, hogy megértsem.

-Várj, hogy érted azt, hogy mindenki az ablakodon keresztül közlekedik?-állt meg újra, és értetlenül nézett rám.

Hoppá! Lehet, hogy Dina nem akarta ezt közölni vele?

Ajjaj, olyan nagy a szám a francba is!

-Sehogy.-rántottam meg a vállam, és reméltem, hogy ha én nem tulajdonítok neki nagy jelentőséget, akkor majd ő sem fog.

-Mi történt May?-jött hozzám közelebb.

-Mondom, hogy semmi, össze-vissza beszélek, ne is figyelj rám.-legyintettem, és mielőtt megszólalhatott volna, elkezdtem terelni.-Te mikor jöttél meg?

Tudtam, hogy átlát rajtam, de azért válaszolt.

-Olyan 4 óra körül.-mondta.

-Miért akadtál úgy ki, hogy az erdőbe mentem?

-Nem emlékszel mi történt a legutóbbi alkalommal?-nézett rám komolyan, én pedig bólintottam.-Akkor most gondold át még egyszer, hogy szerinted miért voltam úgy kiakadva.

-Nincs valami más oka?-fürkésztem őt komolyan.

-Nem akarlak elveszíteni.-suttogta, de valamiért úgy éreztem, hogy több van e mögött, mint azt elsőre gondolnám.

Elhessegettem magamtól ezt a gondolatot, lassan tényleg paranoiás leszek, és akkor mehetek a diliházba kényszerszabadságra. Az hiányzik még nekem!

-Nem fogsz.-mondtam neki, majd alig hallhatón hozzátettem.-Legalább is egyelőre.

-Ezt hogy érted?-kérdezte, és hangjában kétségbeesés leledzett.

-Belegondoltál már abba, hogy én veled ellentétben nem élek örökké?

-Ha tudnád hányszor.-sóhajtotta fájdalmasan.

-És fiatal sem leszek örökké. Hacsak…-haraptam el a mondatot, amit elég meggondolatlanul kezdtem el, hisz azt sem tudhatom biztosra, hogy velem akar-e maradni huzamosabb ideig, és nem csak egy lány vagyok a sok közül.

Erre a gondolatra összeszorult a szívem.

-Hacsak?-kérdezett vissza, arra várva, hogy folytassam félbe hagyott mondatom, de én csak hallgattam.-May, ugye nem arra gondolsz, hogy…-szinte hallottam, ahogy a fejében a helyére kattannak a részek.-Meg vagy te húzatva?! Ezt nem gondolhatod komolyan!

-Miért nem?-kérdeztem dacosan.

-Ezernyi oka van! Sose láthatnád többet a családod, meg kéne küzdened saját magaddal, az ösztöneiddel, hogy ne ölj embert, nem vehetem el tőled az életed, a családom bármely tagja mindent oda adna, ha ember lehetne, és teljes életet élhetne, majd pedig egy szép, hosszú élet után örök nyugalomra lelhetne. Fogalmad sincs, mit vállalnál ezzel a léttel!-magyarázta nekem fájdalommal a hangjában.

-Vagy csak te nem akarod, hogy örökké veled legyek.-mondtam olyan halkan, hogy az sem biztos, hogy hallotta.

-Hanyagoljuk ezt a témát, rendben?-fogta két keze közé az arcom, én pedig bólintottam.

Semmi kedvem nem volt vitatkozni vele, mikor végre itt van mellettem.

Lágyan megcsókolt, és úgy éreztem, hogy így kerek a világ, megfeledkeztem a nézeteltérésünkről, még arról is, hogy mi a nevem.

Egy nevetős hang ragadott ki minket az idillünkből.

-Csak nem zavarok?-állt lazán az ajtófélfának dőlve Will, és úgy vigyorgott, mint a vadalma.

Gyorsan elszakadtam Lucastól, és visszakézből a bátyámhoz vágtam egy párnát.

-Szerepel a fogalomtáradban a kopogás szó?-dörrentem rá.

-Házisárkány-csóválta a fejét.-Mindig gyanúsak voltatok ti nekem. És hányszor hurrogtál le, hogy tiszta hülye vagyok?

Lucas mögöttem állt, én pedig szolidan próbáltam elmutogatni Willnek, hogy meg fogom ölni, néhány jelentőségteljes pillantás kíséretében.

De a bátyám rám se hederített

-Csá, Lucas!-intett a hátam mögé.

-Szevasz!-hallottam Luke hangját is, és éreztem rajta, hogy alig tudja vissza tartani a nevetését.

-Na, jól van, tűnés a szobámból!-kezdtem el kilökdösni az én nagy melák bátyámat a szobámból, és ő hagyta magát, de az ajtóban még megállt.

-Lucas, jól meggondoltad te ezt? Az én húgom hihetetlen tud lenni néha!-röhögött, én pedig egyetlen jól irányzott lökéssel kiraktam a szobámból, és a bezárt ajtónak dőltem, és nagyokat lélegeztem lehunyt szemmel, hogy megnyugodjak.

Halk kuncogást hallottam, mire kinyitottam a szemem.

Lucas lazán az ablakpárkányomnak dőlve állt, és a szeme vidáman csillogott, semmi nyoma nem volt benne az előbbi feszültségnek.

-Azt hiszem lebuktunk.-mondta vigyorogva.

-Helyes meglátás.-kuncogtam én is.

-Viszont most menned kell, mert Will furcsának fogja találni, ha nem jössz ki a szobámból.-bújtam hozzá, és nagyon nem akartam, hogy elmenjen, hiába mondtam azt.

-Igen, kéne.-mondta, és éreztem a hangján, hogy mosolyog, majd szorosabbra fonta körülöttem a karjait.

Hosszú percekig álltunk így, hogy őszinte legyek, nem is igazán akartam megmozdulni, annyira jó volt így.

Aztán kelletlenül bár, de elhúzódtam tőle.

-Hagyd nyitva az ablakod.-suttogta a fülembe, majd elindult az ajtóm felé, én pedig követtem.

A földszinten a bátyámba botlottunk, akinek a képén még mindig ott volt a letörölhetetlen vigyor.

-Tudtam én!-mondta vidáman, mire én csak a szemem forgattam, Lucas pedig kezet fogott vele, majd elbúcsúzott tőlem egy gyors csókkal, és pár pillanattal később hallottam, hogy a sportkocsi kilő, és elsöpör.

-Hugicám, mióta tart ez?-kérdezte Will huncut mosollyal a száján.

-Nem sok ideje.-adtam kitérő választ. Végül is a „nem sok” az egy relatív fogalom.

-Gondolom, azért már ma reggel is együtt voltatok.-nézett rám azzal a tipikus „mást nézz hülyének” pillantásával.

-Hát, igen…-kezdtem érteni, hogy mire akar kilyukadni. Azt akarja kideríteni, hogy mennyit hazudoztam neki.

Ajjaj! Ennek nem lesz jó vége.

-Akkor miért mondtad, hogy nem vagytok együtt?-szegezte nekem a kérdést. Na, tessék, így lenne ötösöm a lottón!

-Mert nem tudtam, hogy hányadán állunk, és amúgy sem veled fogom kitárgyalni a fiú ügyeimet. És te sem mondtál semmi Gináról.-tettem még hozzá.

-Oké, te nyertél, de akkor most apu előtt kölcsönösen mélyen hallgatunk.-kacsintott rám, és összepacsiztunk.

Ezért imádom a bátyám!

Na, én most neki állok főzni, neked meg megy a kedvenc sci-fi sorozatod a TV-ben.

-Mi lenne velem nélküled?-nyomott puszit az arcomra, és elhúzott a nappaliba.

-Lekésnéd a sorozatod.-kiáltottam utána nevetve.

Csak egy öblös nevetést hallottam, aztán már én is a dolgomra koncentráltam.



A vacsi hamar elkészült, és apa is befutott, úgyhogy hamar megterítettek a fiúk, és a vacsora is csendben telt.

Majd Willel közösen elmosogattunk, és komolyan fegyelmeznem kellett magam, hogy ne szökdécselve menjek fel a lépcsőn.

A szobámba érve felkaptam a pizsám, és bevonultam a fürdőbe, és jó sokáig folyattam magamra a vizet.

Gyorsan megtörölköztem, és felvettem a szürke toppom, és a kényelmes, fekete melegítőgatyát, majd kifésültem kócos tincseimet.

Furcsa volt a tükörbe néznem, mert határozottan megváltoztam, mióta ide költöztünk.

A világoskék szemeim élénken csillogtak, pont, mint mikor még teljes volt a család, és boldog életem volt.

Csak volt?

Nem.

Azt hiszem, hogy most tettem magam túl igazán anya halálán, és ebben Luca segített nekem. Azt hiszem, hogy kijelenthetem, hogy újra a régi vagyok!

Persze, megváltoztatott engem is, csak úgy, mint mindenkit, de azt hiszem, pozitív irányba.

-Köszönöm anya.-suttogtam, és végleg lezártam a gyász időszakát.