20.Fejezet-Hiányzol

20.Fejezet

Hiányzol

A suliba érve szabad hely után kutattam a szememmel, és volt is egy, egy hihetetlenül feltűnő, pink metál luxuskocsi mellett.

Ezt az autót még nem láttam, ebben biztos voltam, mert ezt tuti kiböktem volna.

Beálltam mellé, és pont akkor szállt ki belőle Dina és Kathleen. Akkor ezért nem rémlett ez a kocsi!

Biztos Dináé. Mondjuk illik hozzá, az biztos.

-Szia, May!-köszönt Diana kedves mosollyal az arcán.

-Sziasztok!-köszöntem nekik, de Kat totál lefagyott, fenyőzöld szeme kettőnk között cikázott, és tátogott, mint a sült hal.-Kathleen, minden oké?-kérdeztem óvatosan.

Hirtelen, mintha kábulatból ébredt volna, megrázta a fejét, vöröses tincsei csak úgy röpködtek a levegőben.

-Persze.-mondta, de még egy gyanakvó pillantást vetett Dinára, és rám, amit mi egy-egy ártatlan tekintettel viszonoztunk.

Úgy éreztem, mintha Dinával már évek óta barátnők lennénk.

-El fogunk késni.-mondta Diana, és az órájára nézett.

-Igen, menjünk.-helyeseltem én is, és elindultunk a főépület felé.-A fiúk még mindig vadászni vannak?-kérdeztem, bár a választ sejtettem. Csak már nagyon hiányzott nekem Lucas. Nélküle semmi sem volt ugyanaz.

-Igen, majd csak holnapra érnek haza, messzire mentek.-mondta Kathy, és az ő hangjából is kihallottam azt, amit én is éreztem. Hiányérzetet. Nem mutatta, de én éreztem a hangjából.

-Lányok! Csak nem fogunk elkenődni, mert nincsenek itthon a srácok! Ugyan már! Inkább élvezzük ezt a napot! May gyere át hozzánk délután, és bulizzunk egy kicsit.-rázott fel minket Dina.

-Diana, ez remek ötlet!-lelkesedett Kathy is, és máris fülig ért a szája. Olyan volt, mint egy apró energiabomba.

-Akkor majd találkozunk.-intettem nekik mosolyogva, majd beléptem a fizika laborba, és leültem az egyik hátsó padba.

Meglepett, de egész jól oda tudtam figyelni. Mindenesetre elterelésnek jó volt.

Így ment az egész délelőtt.

Próbáltam koncentrálni, és kizárni a Lucas körül forgó gondolataimat, csak éppen nem igazán sikerült.

Épp a menzára igyekeztem, mikor Oliver elkapott.

-Hé, szevasz May!-karolta át a vállamat, és egy kicsit kényelmetlenül éreztem magam.

-Hello.-köszöntem neki, bár a legkevésbé se volt kedvem vele cseverészni, mert mindig bepróbálkozik, és jelen hangulatomban nem hiszem, hogy képes lennék vele udvariasan beszélni, hogy meg ne bántsam.

-Mizu veled? Olyan régen beszéltünk már.-érdeklődött, miközben lassan sétáltunk a menza épülete felé.

-Semmi különös. Viszont nekem most mennem kell. Szia!-vettem le a kezét a vállamról, és elhúztam az ebédlő felé.

Mikor beléptem, már hatalmas sor állt a pult előtt. Beálltam a végére, és mikor rám került a sor, vettem egy szendvicset.

Kathy és Diana már a szokásos asztaluknál ültek, és mikor megláttak engem, integetni kezdtek, hogy menjek oda, így hát elindultam feléjük.

-Sziasztok!-köszöntem annyira vidáman, amennyire csak tőlem tellett. Bár az nem segített, hogy nem kicsit húztam magam fel Oliver miatt, pedig tudtam, hogy igazából nincs miért kiakadnom, de elég hisztis hangulatomban voltam így is, és sikerült rátennie még egy lapáttal.

-Szia!-köszönt Kat, de ahogy láttam feltűnt neki a hangulatváltozásom.-Már ne is haragudj, de ki húzott fel ennyire?-kérdezte tőlem homlokráncolva.

-Áhh, hosszú.-legyintettem mérgesen.

-Mi történt?-kuncogott Dina, de hallottam a hangjából a kíváncsiságot.

-Csak Oliver…-húztam el a számat.-Kiakaszt ez a srác.

A két lány egyszerre nevetett fel.

-Ha ezt a bátyám tudná…-gonoszkodott Kathleen.

-Akkor sem történne semmi, biztos nyugodt maradna, és jót nevetne rajta.-fejeztem be a mondatát, amit elharapott.

Ugyan mit csinálna Lucas?

Az ég egy adta világon semmit!

Nem olyan típus…Vagy mégis?

Diana úgy nézett rám, mintha azt jelentettem volna ki, hogy a macskának öt szeme van.

-Amióta ismerlek ekkora baromságot még nem mondtál May.-csóválta a fejét Kathy is.

Én csak értetlenül néztem őket.

-Emlékszel, mikor Lucas egy jó ideig nagy ívben elkerült?-kezdte Dina.

Én csak bólintottam. Hogy is ne emlékeznék?

-És arra is, hogy mikortól?-folytatta a kérdezősködést kat, és én ismét bólintottam.

Most meg mire akarnak kilyukadni? Nem értettem egy kukkot sem.

-Nos, aznap a bátyád hozott suliba.-magyarázta tovább Dina, és éreztem a hangjából, hogy azt várja, hogy mikor esik le a húsz filléres, de én még mindig csak gyagyán bámultam rájuk.

-Luke ezért meg fog ölni.-sóhajtotta Kathy, de aztán tovább mondta.-Szóval ő akkor még nem tudta, hogy ő a bátyád, és…-jelentőségteljesen elhallgatott, én pedig megvilágosodtam.

Szentséges Atyaúristen!!!

Lucas féltékeny volt a bátyámra.

Ezt nem tudom elhinni!

Hangos nevetésben törtem ki.

-Ez most komoly?-néztem rájuk, és ők ketten vigyorogva bólintottak.

-Az öcsém néha nagyon fafejű tud lenni.-jegyezte meg fejcsóválva Diana, és Kat pedig bólogatott.

-Néha vannak ötletei az biztos.-kuncogtam még mindig.-Akkor ezért nézett olyan nagyot, mikor az erdőben közöltem vele, hogy a bátyám hozott aznap suliba! A mai napig emlékszem arra a meglepett arckifejezésre.

-És ezek után azt gondolod, hogy nem kerítene nagy feneket az ügynek?!-hitetlenkedett Kat.Szerintem Martinnak és Nigelnek kéne lefognia, hogy ne morzsolja McCartneyt apró pici darabokra.-fűzte még hozzá.

-Azért ne túlozz.-forgattam a szemem.

-Fogalmad sincs, mennyit jelentesz a bátyámnak. Nem is sejted mennyit változott, mióta veled találkozott. Bár az érzések kimutatása sose volt az erőssége, mindig csak magába zárkózott.-mondta Dina most már teljesen komolyan.

Jól estek ezek a szavak, de jócskán zavarba jöttem tőlük.

-Lassan mennünk kéne.-jegyezte meg Kathy.

Mi csak bólintottunk, és gyorsan elbúcsúztunk egymástól, majd mindenki elment a saját órájára.

Jaj, ne!

Most egyedül kell végigszenvednem a kémiát!

Lemondóan sóhajtva bementem a laborba, és letelepedtem a Lucasszal közös padunkba, majd, csak hogy csináljak is valamit, előszedtem a tankönyvem, és csengetésig átnéztem az anyagot.

Jól tettem, ugyanis a tanár engem hívott ki felelni.

Aztán az óra nagyjából eseménytelenül telt, és azon kaptam magam, hogy a gondolataim folyamatosan elkalandoznak, nem tudok odafigyelni, pedig ma már egész sok minden megragadt a fejemben.

Na, ez most kivétel volt! Az óra végén azt sem tudtam, hogy mi volt a téma, pedig a jegyzeteim ott voltak előttem.

Feltápászkodtam, és elindultam a parkolóba a kocsimhoz.

Kat és Dina már a saját luxusautójuknak dőlve vártak engem.

-Szia!-csiripelte Kathleen, amint meglátott, Diana pedig csak mosolyogva biccentett.

-Hellóztok!-vigyorogtam rájuk. Nem voltam éppen virágos kedvemben, de nem akarom ezt rájuk is átragasztani.

-Lucasnak igaza volt.-mosolygott Kathleen mindentudóan.

Felvontam a szemöldököm.

-Tényleg nem vagy jó színésznő.-magyarázta és a mosolya vigyorba szélesedett ki.

Erre elpirultam.

Én is jókat akarok átverni!

Tökéletes látás, remek megfigyelőkészség, és mindezek mellett Kathynek még ott a különleges képessége is.

-Én inkább megyek haza.-váltottam témát, mert erre nem tudtam mit mondani.

-Rendben, vigyázz magadra!-ölelt meg Kathleen.

-Persze, mert ha nem, még a végén lenyel egy zöld viziló.-fintorogtam.

Erre mindketten felnevettek, majd Diana is megölelt, és aztán engedtek elmenni.

Egész hamar hazaértem, és megcsináltam a házijaimat, bár mivel péntek volt, nem volt igazán sürgős.

De aztán már tényleg nem tudtam mit kezdeni magammal, és a fenekemen sem tudtam megülni, szóval úgy döntöttem, hogy elmegyek sétálni.

Megint arra indultam, mint legutóbb, mert csak az az egy ösvény volt, és nyugalomra vágytam.

Most nem mentem annyira mélyre az erdőben, mert még élénken élt bennem a legutóbbi kalandom emléke, bár akkor szerencsém volt.

Leültem egy kidőlt fatörzsre, és mélyen magamba szívtam a párás, esőillatú levegőt.

Jó volt egy kicsit egyedül, át kellet gondolnom a dolgokat. Persze hiányzott Lucas nagyon, de mióta tudom ezt az egészet, és együtt vagyunk, nem volt nyugtom, és ez a magány most kifejezetten jól esett.

Nem mintha zavarna, hogy nem ember. Mindig is ilyen típus voltam, kellettek ezek a nyugodt pillanatok, hogy rendezni tudjam magam körül a dolgokat.

És volt itt még valami.

Lucas halhatatlan, örökre fiatal marad, míg én nem. Nem tudom, mi lesz így velünk. Hisz én egyszer meg fogok halni, de mire oda jutok, már ráncos, öreg vén szatyor leszek, kizárt, hogy tetszeni fogok neki.

Bár én már most sem értem, hogy miért épp velem van.

Amíg ezen rágódtam, teljesen megfeledkeztem a külvilágról, és azon kaptam magam, hogy már kezd lemenni a nap.

Gyorsan felálltam, bár ez nem ment olyan könnyen, mert a lábaim teljesen elgémberedtek.

Reméltem, hogy apu még nincs otthon, mert akkor majd magyarázkodhatok neki. Willt még így is le kell pattintanom valahogy.

Egész hamar hazaértem, de legnagyobb meglepetésemre senkit nem találtam otthon.

A pulton egy cetli hevert.


Elmentem Ginával randizni,


kérlek falazz nekem apánál!


(de úgy, hogy el is higgyje :P)


Will

Fejcsóválva a zsebembe süllyesztettem a papírt, és felmentem a szobámba.

Benyitottam, és nagyon meglepődtem, de aztán széles mosolyra húztam a számat.

Lucas állt az ablakomnál, és kifelé bámult a naplementébe.

Miért nem fordul meg?

Nem azért jött ide, hogy lásson?

Baj történt esetleg?

Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok cikáztak keresztül a fejemen.

A mosolyom lehervadt, és odaléptem hozzá.

Még mindig nem reagált, ezért megérintettem a vállánál.

-Baj van?-kérdeztem alig hallhatóan.

Ő finoman megremegett az érintésemre, és szó nélkül magához húzott, és szorosan a karjaiba zárt.

Már nagyon hiányzott az ölelése, sőt minden, ami vele kapcsolatos.

Az illata, a szemei, a tudat, hogy itt van velem, és szeret.

Csak álltunk az ablaknál, és öleltük egymást, de éreztem, hogy van valami baja, és elhatároztam, hogy ha törik, ha szakad, kiszedem belőle, hogy mi az.