19.Fejezet-Éjszakai látogató

19.Fejezet

Éjszakai látogató

Ezt a fejit a Mikulás hozta, de nem lett túl hosszú, viszont annál tartalmasabb, szerintem.

És várom a véleményeket is!

Viszont csak akkor fogom felrakni az új fejit, mikor összegyűlik 20 komi.

És ebbe nem számítandóak bele a válaszaim, és ha vki többször ír.

Ezt a módszert Ivitől lestem el :P

Szval komikra fel!

Diana Tremblay, Lucas nővére ült az ágyamon, hosszú lábait lazán keresztbe vetve, arcán csak nyugalom tükröződött. Aranyszín haja lágy hullámokban omlott a vállára. Mahagóni tekintete engem fürkészett.

Én még mindig sokkos állapotban álltam az ajtóban, és mondani akartam valamit, de egy hang sem jött ki a számon.

Úgy nézhettem ki, mint egy idióta.

Valószínűleg a reakciómat várta, mert ő sem szólalt meg, de lehet, hogy csak nem akart megijeszteni.

Végre valamelyest összeszedtem magam, és mikor észre vettem, hogy a szám is nyitva van, gyorsan becsuktam.

-Szia.-mondtam, mert más nem jutott eszembe.

-Szia.-mosolyodott el, de most mintha feszült lett volna, legalább is a mosolya nem volt teljesen őszinte.

Lassan odasétáltam, és leültem az ágyra, vele szemben, de tisztes távolságban. Tudtam, hogy a lelkem valami oknál fogva (amit ugyan Luke megmagyarázott, de ezt én nem igazán hittem el), jobban csábítja őket.

Nem akartam, hogy nehéz legyen neki, mert gondolom nem udvariassági látogatásról volt szó, mert azt általában nappal, és az ajtót használva szokták megejteni.

-Ne haragudj, hogy csak így rád törtem, de négyszemközt szerettem volna beszélni veled.-kezdte Diana a szemembe nézve, és aztán elhallgatott egy kicsit.

-Ugyan-legyintettem mosolyogva.-lassan meg már meg sem lepődök, hogy mindig van valaki a szobámban.

Erre csilingelően felnevetett.

-De miről akartál velem beszélni, ami ennyire személyes?-fordítottam komolyra a szót.

-Igazából csak meg akartalak ismerni úgy, hogy közben nem turkásznak sem a fejemben, sem az érzelmeimben.-fintorodott el a mondat végére.-El sem tudod képzelni, mennyire szerencsés vagy, hogy a bátyám nem hallja a gondolataid.

-Ami azt illeti, én is nagyon örülök neki. Frusztráló lehet, hogy valaki a fejedbe lát, és nincsenek titkaid.-eszembe jutott, amikor Lucas elmondta az erdőben a képességét, majdnem infarktust kaptam. Azt hittem, hogy minden gondolatomat hallotta.

-Igen, az.-helyeselt.-De van valami, ami már régóta nem hagy nyugodni.-mondta elgondolkozva.-Miért nem félsz? Minden okod meglenne rá. Főleg Lukasra gondolok. Hisz elmondta, hogy milyen hatással van rá a lelked, vagy nem?

-De, igen elmondta. És ő is feltette ezt a kérdést többször is.-kezdtem lassan a kezeimet nézve, majd elszántan a tekintetébe fúrtam az enyémet.-Egyszerűen csak ismerem, és tudom, hogy nem lenne képes bántani engem. Bízom benne, érzem, hogy képtelen lenne megölni, és nekem nem számít mi ő. Nekem az számít, ki ő. A legjobb ember, akit ismerek.-mondtam őszintén. Direkt használtam az ember szót, hiszen én mindig így tekintettem rá.

Diana rám mosolygott, és szemében csodálkozást láttam átsuhanni.

-Tudod, igazán megleptél. Ha én lennék a te helyedben, azt hiszem, hogy már rég leléptem volna, vagy legalább is messzire elkerülném a fajtánkat. Most már kezdem kapizsgálni, hogy miért zúgott úgy beléd az én drága bátyám.-kuncogott, én pedig fülig vörösödtem, bár jó volt ezt hallani.

-Hány éves vagy igazából? Kérdeztem hirtelen.-Ne haragudj, csak kíváncsi vagyok, mert az, ahogy beszélsz…olyan időtlenséget érzek a szavaidban.-próbáltam elmagyarázni, miért kérdeztem rá pont erre.

-Semmi baj. 1915-ben születtem, és 1933-ban változtattak át.-mondta semmibe révedő tekintettel. Szemei előtt a múlt emlékképei pereghettek le, ahogy visszaemlékezett.

-Hogyan?-bukott ki belőlem a kérdés.

-Inkább kezdem az elején.-mosolyodott el finoman.-Abban az időben szinte csak a származás volt a fontos, és mindig minden érdekből történt.

Londonban éltem, és az apám az egyik legnagyobb londoni bank vezér igazgatója volt. Hatalom éhes ember. Az érdekházasság teljesen elfogadott és természetes dolog volt akkoriban, sejtettem, hogy rám is ez vár, bele is törődtem, de amikor megtudtam, hogy kihez akarnak hozzá adni, nagyon dühös lettem.

Egy másik bankigazgató fia volt, Adam Claytonnak hívták. Elviselhetetlen alak, szörnyen egoista, és lenézte a nőket. Csak egyszer-kétszer beszéltem vele, de az is épp elég volt. Amint megtudtam a hírt, kicsaptam a hisztit, és elrohantam. Nem bírtam otthon maradni.

Már sötét volt, de eszembe se jutott, hogy a park esetleg veszélyes lehet. Már egy ideje sétáltam, mikor egy halhatatlan megtámadt. Megragadott, és egy fához vágott.

Itt valószínűleg elveszthettem az eszméletemet, mert aztán már csak azt éreztem, hogy valaki letépi rólam, és aztán egy hatalmas reccsenés, majd éles, hasító fájdalom, és utána elnyelt a sötétség. Csak később tudtam meg, hogy Martin mentett meg, ő talált rám, és változtatott át.

Mikor felébredtem, semmire sem emlékeztem. Szörnyű időszak volt. Mindenkitől féltem, kiszolgáltatottnak éreztem magam, és senkiben sem bíztam. Alig beszéltem. Egész nap a szobámban ültem az ágyamon, és próbáltam kicsikarni magamból valamit. Bármit. Egy képet, egy hangot, egy kósza emlékfoszlányt, de nem ment. Semmi.

Egyre jobban kétségbe estem. Martin próbált beszélgetni velem. Nagy mókamester, de a szíve a helyén van, bár ez elég hülye megfogalmazás. Ő volt az első, aki Elainhoz és Terencehez csatlakozott, és ő hozott a családba másodiknak engem is.

Volt, hogy el akartam menni, de nem engedett. Nagyon megszerettem őt, de az emlékeimet még mindig nagyon hiányoltam. A nevemet is Martin mondta meg.

-És akkor honnan tudod, hogy ez történt veled?-kérdeztem, mert nem értettem, hogy akkor hogy tudta mindezt elmesélni nekem.

-Oh, hát van egy másik úgymond vega család, Fletcherék, és köztük van egy Dean nevű fiú, akinek az a képessége, hogy megmutatja az emberi emlékeinket. Ő segített nekem. És bár az a család most már az ellenségünk, én nagyon hálás vagyok neki. De ez már egy másik történet.

Nem igazán tudtam mit szólni. Nagyon meghatott a története, nagyon sokat szenvedhetett.

-Köszönöm, hogy ezt elmondtad nekem. Örülök, hogy megbízol bennem ennyire.-mosolyogtam rá hálásan.

-Tudod, én nehezen bízok meg bárkiben is, de te valamiért kivétel vagy. Nem tudom, miért.

-És nem félsz, hogy esetleg Lukas így is kihallgat? Már nem mintha rosszat feltételeznék róla, de tudom, hogy néha…túlságosan kíváncsi.-fintorogtam.

Dina felnevetett.

-Igen, ez találó megfogalmazás, és nem, mert Martin és Nigel elrángatta vadászni a hegyekbe. Viszont most már mennem kéne, mert már hajnali egy van, és neked aludni is kell.

-Jesszus, hogy elment az idő.-csodálkoztam el, és az órámra néztem, de tényleg hajnali egy volt.

-Akkor én megyek. Szia.-intett, aztán kiugrott az ablakon. Lassan már azt sem tudom, hogy minek a szobámra ajtó.

Hirtelen ólmos fáradtság vett erőt rajtam, és én megadóan zuhantam álomtalan álomba.



Reggel frissen ébredtem, annak ellenére, hogy keveset aludtam az este.

Feltűnően jó kedvem volt.

Odaszökdécseltem a szekrényemhez, és kikaptam egy barna toppot, egy drapp, kötött boleróval, és egy fehér csőfarmerral.

Beszaladtam a fürdőszobába, kifésültem a hajam, és rendbe szedtem magam, majd bementem a szobámba, és összepakoltam a cuccaimat, majd a hátizsákommal a vállamon siettem le a lépcsőn a konyhába.

Dudorászva csináltam meg a müzlimet, majd leültem reggelizni.

Már javában ettem, amikor őfelsége William herceg volt szíves lefáradni, és hát mit ne mondjak, elég kómás állapotban volt.

-Bratyó, mit csináltál te az este alvás helyett?-ugrattam kuncogva.

-Hugi, te tuti bepasiztál.-vigyorgott rám.

-Meg vagy te hülyülve?-néztem rá felháborodva.

-Lehet, de ismerlek.-mondta, és miközben elment mellettem, megbökte az oldalam, mert tudta, hogy ott vagyok a legcsikisebb, mire ugrottam egyet, és kecsesen leestem a székről.

-Ahh.-nyögtem.-A francba!-szitkozódtam a földön ülve.

Will hangosan felnevetett.

-Ha már kivihogtad magad, akkor akár segíthetnél is.-fújtattam a földön ülve.

Ő csak fejcsóválva odajött, és összekanalazott a hideg konyhapadlóról.

-Kösz.-poroltam le magam, nem mintha annyira koszos lenne a kő, de azért mégis.-Na, én léptem, mert a végén még a balesetin kötök ki.

-A pasid nem jön érted?-vigyorgott a bátyám.

-Nem tudom, hogy rágjam a szádba: Lukas nem a pasim!!!-mondtam neki szépen, lassan, tagoltan, hátha úgy leesik neki.

-Persze-persze.-legyintett, mire én bosszúsan felsóhajottam, és elindultam a kocsim felé, a garázsba, majd bepattantam a kocsimba, és egész úton magamban morogtam.