2.Fejezet:Fekete bárány

2.Fejezet

Fekete bárány

Másnap reggel csörgött az ébresztőórám, kíméletlenül kiragadva engem a könnyed, gondtalan álmok rengetegéből. Nyögtem egyet és kikeltem az ágyból.

Olyan álomittas voltam, hogy úgy éreztem, hogyha nem veszek egy hidegzuhanyt, állva elalszok. Így hát a fürdő felé támolyogtam. Igen, a zuhany határozottan jó ötlet volt, felfrissültem tőle. Visszamentem a szobámba, és megálltam a szekrényem előtt. El kell ismernem, hogy lány létemre nem sok stílusérzék szorult belém. Sosem voltam oda a shoppingolástól, mert egyszerűen nem értettem mi a jó abban, hogy egy halom cuccot felpróbálsz, de végül jó, ha hármat megveszel, meg úgy egyáltalán minek annyi ruha…

Ebből az okból kifolyólag, most se gondolkodtam túl sokat, kikaptam a szekrényemből egy farmert és egy fekete pólót, és gyorsan magamra kapkodtam őket, majd, hogy azért mégse fagyjak meg, felvettem a kék kapucnis pulcsimat. Megfésülködtem, és mivel a hajam lehetetlenül állt, lófarokba kötöttem.

Míg készülődtem, a gyomrom tudtomra adta nemtetszését azzal kapcsolatban, hogy még nem reggeliztem, így lebattyogtam a konyhába egy kis müzliért. A bátyám már az asztalnál ült.

-’reggelt.-mondta kásás hangon, én pedig elnevettem magam.

-Hé, nem a kivégzésedre mész.-vihogtam.

-Ha-ha. Rendkívül humoros a kisasszony.-mondta cinikusan- ha éppen tudni akarod nem tudtam aludni, mert valaki hajnali egytől fél négyig azt hajtogatta, hogy hogyan kell elkészíteni a narancsos csirkét, és azon vitatkozott magával, hogy vegyen-e vajat.-vigyorgott most már ő is. Erre elpirultam. Persze tudtam, hogy álmomban be nem áll a szám, főleg mostanában, de ez még tőlem is sok volt.

-Hupsz. Bocsi.-nyögtem ki nagy nehezen.

-Ugyan, semmi baj.-nevetett.-Gyere inkább egyél.

Ledobtam magam a szemben levő székre, és enni kezdtem, a szokásos-már odakészített-müzlimet.

-Apu hol van?-kérdeztem miközben kanalaztam.

-Még korán reggel elment dolgozni. És van itt még valami, aminek nagyon fogsz örülni. Apa tudja, hogy mennyire utálod a motoromat,-amit egyébként máig sem értek miért-ezért, na, most kapaszkodj meg, kaptál egy saját kocsit.

Kiköptem a kaját a számból.

-Hogy mi van?-kérdeztem köhögve.

-Jól hallottad.-alig bírta visszafojtani a nevetését elképedt arcom láttán.

-Te jó ég. Milyen kocsit? És hogy…és uhmm. Ezt nem hiszem el.-dadogtam össze-vissza. Ez hihetetlen!

-Nyugodj meg. Igazából egy használt autó. Egy Quashquai.

-Nem tudom betéve az autósmagazint.

Csak nevetett.

-Gyere, és megmutatom.-és már húzott is a garázs felé.

Beléptünk az oldalsó ajtón, és megláttam az új kocsimat. Elállt a lélegzetem. Bár látszott rajta, hogy nem új, viszont elég masszívnak tűnt, ami engem ismerve nem hátrány. Cseresznyeszínű volt, és én azonnal beleszerettem.

(Ez May kocsija, csak kopottabb verzióban)

-Ez csodálatos!-ugrottam Will nyakába. Kicsit megtántorodott.

-Hé, hugi! Apának hálálkodj.-nevetett. Mikor végre elengedtem, folytatta.-Na sipirc, mert el fogsz késni.

-Igazad van-helyeseltem, és elkértem tőle a kocsikulcsot. Miközben a kezembe nyomta, még hozzátette:

-Azért, ne törd össze már az első napon, ha lehet.

Kiöltöttem rá a nyelvem. De ő már pattant is fel a motorjára, én pedig beszálltam az újdonsült autómba, és elindultam a suliba.

Ahhoz képest, hogy nyilvánvalóan nem volt egy mai darab, azonnal beindult, és bár nem igazán mertem gyorsan menni vele, volt egy olyan érzésem, hogy ha akarnék, se tudnék. A bátyám persze az első 5 percben lehagyott. Csak forgattam a szemem. Fel nem fogom, hogy nem fél azon az életveszélyes vackon. Én irtózom már a motorozás gondolatától is.

Míg ezen gondolkodtam, oda is értem a sulihoz. Nem volt nagy művészet megtalálni, ott volt a főutcában, és a gyengébbek kedvéért ki volt rakva egy hatalmas tábla St. Helen Gimnázium felirattal.

Befordultam a parkolóba, és megálltam az első szabad helyen. Alaposabban körülnéztem, és megint ledöbbentett, hogy milyen közel van az erdő. Gyakorlatilag a parkolóból az erdőbe lehetne sétálni. Se kerítés, se fehér hivatali jelleg. Ehelyett az iskola vörös téglákból épített épületegyüttes volt, pont úgy nézett ki, mint egy lakópark.

Szívesen maradtam volna még a meleg és legfőképpen száraz kocsiban, de már nem volt túl sok időm, ezért sietve megkerestem a tanulmányi irodát. Nem volt messze a parkolótól. Sietve beléptem a meleg helységbe, és a pulthoz sétáltam, ahol egy fekete hajú, szemüveges nő állt.

-Jó napot! May Campbell vagyok.

-Jó napot, Miss Campbell! Már vártuk. Itt az órarendje, és az iskola térképe.-rakott ki egy pár papírt a pultra.-és itt van az igazolása is. Ezt írassa alá minden tanárral, és hozza vissza a nap végén.-bólintottam, jelezve hogy megértettem.-Rendben, akkor meg is volnánk. Remélem, jól fogja itt magát érezni.- mosolygott rám barátságosan. Félénken visszamosolyogtam.

-Köszönöm. Viszlát!-és már mentem is.

Útközben megnéztem az órarendem. Az első órám irodalom, a kettes épületben. Időközben a diákok is elkezdtek szállingózni. Teljesen belemerültem a gondolataimba.

Észre sem vettem azt a szőke lányt, aki odalépett hozzám, csak amikor megszólított.

-Szia! Te vagy May Campbell, ugye?-nyújtott kezet, és közben melegen rám mosolygott. Felnéztem, és kezet ráztam vele.

-Igen, Szia.-mondtam kedvesen.

-Én Naomi Bennett vagyok.-mutatkozott be.-Na, és hogy tetszik St.Helen?

-Szép város.-mondtam, de nem teljesen így gondoltam, csak udvarias akartam lenni.

-Te honnan jöttél?-érdeklődött tovább, miközben a suli felé sétáltunk.

-Beverly Hillsből.-válaszoltam.

-Hű, te aztán jól lesétáltál a térképről.-jegyezte meg, miközben hátravetette hosszú, egyenes, szőkésbarna haját. Most, hogy jobban megnéztem, helyes lánynak tűnt. Nagy barna szemei voltak, és babaarca. Alacsony volt, még az én 167cm-hez képest is. Mikor nem reagáltam, tovább kérdezősködött.- Milyen órád lesz?

-Irodalom, a kettes épületben.

-Szuper, nekem is. Elkísérlek, jó?-ajánlotta fel.

-Köszi.-mosolyogtam rá.

Míg az óránkra sétáltunk, össze-vissza fecsegett. Ezzel megkönnyítette a dolgomat, mert elég félénk típus vagyok, kivéve, ha a bátyámmal beszélek, mert előtte elég nagy a szám, de az egy más tál tészta.

Idő közben odaértünk, és leültünk az egyik hátsó padba. Így telt a délelőtt nagy része. Minden órán volt egy bátrabb ember, aki meg mert szólítani, és megkérdezte, hogy tetszik St.Helen. Többnyire csak azt mondogattam, hogy nagyon tetszik, az már más kérdés, hogy mit gondoltam, de nem akartam bunkó lenni. Naomi mellett megismertem még egy fiút is, a neve Oliver. Kedves volt meg minden, de olyan furcsán nézett rám. Nem igazán értettem.

Aztán ebédnél, mikor Naomival kijöttünk matekről, ahhoz az asztalhoz terelt minket, ahol a barátaival ült, megvilágosodtam. Te jó ég, én tetszem neki. Ezt nem értem fel ésszel, hogy miért pont én, mikor vannak nálam sokkal szebb, és csinosabb lányok is, de nem mindegy? Úgyis csak barátok lehetünk. Anyu halála után, már igazán nem hiányzik egy tini dráma. Semmi szükségem erre.

Miközben ezen gondolkodtam, azon kaptam magam, hogy már az asztalnál ülök, és próbálom megjegyezni azt a sok nevet, amit felsoroltak nekem.

Ahogy a szemem bekalandozta az ebédlőt, megakadt egy asztalnál. Öten ültek ott. Három fiú, és két lány. Nem is tudom mi fogott meg, nem volt ott semmi különös, és mégis… Olyan mások voltak, mint a többiek… Mindegyik olyan szép volt, hogy a leghíresebb modellek megirigyelhetnék. Nagyon különböztek, de mégsem. Szélen egy nagyobb darab, fekete, felzselézett hajú srác ült, különleges kék szemekkel, aki mellett egy gyönyörű, magas, hullámos szőke hajú lány foglalt helyet, meleg mahagóni tekintettel. A szőke lánytól jobbra egy alacsonyabb, vörös hajú, de ugyanolyan gyönyörű, mosolygós lány ült, világos zöld szemekkel, melyekről a fenyő üde zöldje jutott az eszembe. A kisebb lány mellett, pedig, egy sötétbarna, göndör hajú, valamivel vékonyabb srác ült, szintén zöld szemekkel, melyek már szinte valószínűtlenül smaragdszínűek voltak. Valamivel odébb, pedig egy világosbarna, művészien összekuszált hajú, elképzelhetetlenül, embertelenül szép fiú ült mézszínű szemekkel. Csak két dolog volt közös bennük: a fehér bőrük, és a különleges szemük. Bár mindegyiknek más színű volt a szeme, de abban teljesen biztos voltam, hogy ilyen árnyalatokat szemszínekben, még életemben nem láttam.

Már egy ideje bámulhattam őket, mert Naomi megbökött a könyökével:

-May, te meg mit nézel annyira?

Erre a világosbarna hajú srác felkapta a fejét, és a mi asztalunk felé nézett. Egy pillanatra összeakadt a tekintetünk, de én gyorsan elkaptam a fejem, és Naomira néztem.

-Öhhm… Semmit.Kik azok ott a hátsó asztalnál?-kérdeztem bizonytalanul.

-Oh, azok ott a Nelsonék és a Tremblay testvérek. De igazából örökbe fogadták mindet. Szélen, az a fekete hajú srác, Martin Nelson, mellette pedig Diana Tremblay. Ők egy pár.- mondta megvetően, aztán folytatta a felsorolást.-Mellette Kathleen Nelson, és Nigel, és ők is együtt járnak. Fura egy banda… Mármint senkivel nem beszélnek, csak ha nagyon muszáj, és csak egymással vannak.

-És ő ki?-böktem finoman a fejemmel a mézszínű szempár tulajdonosa felé.

-Oh, az ő neve Lucas Nelson. Szívdöglesztő persze, de ne is pazarold rá az időd. Senki nem elég jó neki-rántotta meg a vállát Naomi, mintha nagyon nem érdekelné a dolog, de ezt nem igazán sikerült elhitetnie. Próbáltam elfojtani a mosolyom, ugyanakkor nem ránézni arra a bizonyos asztalra. Helyette a másik oldalamon ülő sráccal, Oliverrel kezdtem beszélgetni.

-És amúgy sportolsz valamit?-érdeklődött.

-Hát, tudok lovagolni, röplabdázni, és jégkorizni, de ezen kívül mást nem nagyon. Szörnyen kétballábas vagyok.- vallottam be, és elpirultam.

-Nem, nem hiszem, hogy olyan béna lennél. A röpihez és a korizáshoz is elég jó mozgáskoordináció kell.-nevetett.

-Ne ítélj elhamarkodottan. Óriási szerencséd van, ha nem ugyanakkor van a tesióránk.-figyelmeztettem vidáman.

-Miért?

-Mert ha én ott lennék, akkor nem tudnám garantálni, hogy túléled a tesit. Csak sajnálni tudom a tanárt is.-mondtam halálosan komoly képpel.

Csak nevetett. Nyilvánvalóan nem hitt nekem, pedig én nem vicceltem. Katasztrofális tudok lenni néha.

Néha? Mindig!

-Muti az órarended.-kérte, még mindig vigyorogva. Előkotortam a táskámból, és átnyújtottam neki.

-Úgy látom lesz időm felmérni a veszélyfaktorod. Mindkét tesink ugyanakkor van. Meg az angolunk is.-vigyorgott, és szemlátomást nagyon elégedett volt. Remélem, hogy csak egyszerűen szimpatikus vagyok neki, és semmi több, mert nem sok gyakorlatom van a fiúk lekoptatásában. Eddig nem igazán volt erre szükségem, nem értem hogy itt mit látnak bennem. Persze lehet, hogy csak egyszerűen egy jófej srác, és ezt az egészet csak beképzelem magamnak…

-Hát, szerintem köss egy nagyon jó életbiztosítást, és imádkozz.-nevettem rá, feledve az előbbi gondolatmenetem. Ő is velem nevetett, és csóválta a fejét. Biztos nem hitt nekem. Mindenesetre én figyelmeztettem. Tekintetem az órámra tévedt.

-Te jó ég! Mindjárt elkések.-és már pattantam is fel a székemről. Otthagytam Olivert, akinek most lyukasórája volt, és elsiettem a kémia-labor felé. Közben az eső is eleredt, de szerencsére abban az 5 percben nem áztam el. Épp csengetés előtt egy picivel estem be az osztályba, és magamban hálát adtam, amiért nem késtem el. Odaléptem a tanári asztalhoz, és átadtam az igazolásom a tanárnak.

-Á, May Elizabeth Campbell, ugye? Melyik nevét használja?-kérdezte Mr.Baker (legalábbis ez a név állt az asztalán).

-Az elsőt.-válaszoltam halkan, és átvettem a tankönyveimet.

-Ott van még egy szabad hely.-mutatott az egyik hátsó pad felé, és én majdnem frászt kaptam, mikor megláttam ki ül ott.

Ezt nem hiszem el. Lucas Nelson ült ott, és unottan babrált a tollával.

Oké, csak nyugi. Hisz még egy szót se beszéltünk. Csak semmi előítélet, hiszen honnan is tudhatnám, hogy milyen ember ő? Egészen lenyugtattam magam, bár voltaképpen azt sem tudtam, hogy mitől lettem ideges.

Elindultam a leendő helyemre, és leültem a padba. Közben megkezdődött az óra. Szerencsém volt, ezt az anyagrészt már tanultam az előző sulimban.

Félénken rápillantottam az új padtársamra. Ő is éppen engem nézett, és aranyszemeiben kíváncsiság égett. Gyorsan lenéztem az asztalon levő kezeimre, és kicsit elpirultam. Nem értettem, hogy mire olyan borzasztóan kíváncsi. Már ha tényleg jól láttam. Ugyanis csak egy futó pillanatra láttam a szemeit, mert ő is gyorsan félrenézett, mikor tekintetünk találkozott.

De ha jobban belegondolok, több volt ott, mint kívácsiság… Ingerültség, hitetlenkedés, és valami furcsa düh kavargott mély, szinte vesébe látó, karamella színű íriszeiben. Nem igazán értettem… Nem, ez biztos nem miattam van, hisz egy szót se beszéltünk. Meg ugyan mitől lenne ez a srác éppen rám kíváncsi? Hiszen jobban néz ki a legszívdöglesztőbb filmszárnál is. Valószínűleg lányok hada lohol utána.

És mégis szinte egész óra alatt magamon éreztem a pillantását, de nem mertem újra ránézni, mert attól féltem, hogy úgy rabul ejt az az igéző szempár, hogy utána nem is tudok majd másfelé nézni…

Na, állj! Stop!

Nem hagyhatom, hogy ekkora hatással legyen rám a jelenléte. Egyáltalán mi történik velem? Egy szót se szólt hozzám, még csak annyit se mondott, hogy „Szia”. És nem a külseje miatt futott ez végig rajtam, tudtam jól.

Sosem ítéltem csak külső alapján, és nem is ez volt az elsődleges szempont. De… De akkor miért gondolok ilyeneket?

Még a saját gondolataimat sem tudom megmagyarázni. Ez ijesztő. Nagyon. Nem tudom, mit tegyek…

Míg én tépelődtem, az óra a végéhez közeledett. Már csak öt perc volt hátra. A padtársam teste hirtelen megfeszült. Most meg mi baja van? Egyáltalán nem értettem a viselkedését. Mikor ideültem, nem is köszönt, most meg olyan az arckifejezése, mint egy háborgó tengeré. Kiakasztó ez a srác, komolyan. Lehet, hogy amiket Naomi mondott, azok nem puszta előítéletek voltak?

A csengő megszólalt, én pedig összerezzentem. Úristen, ez a frászt hozta rám. Mindenki mozgolódni kezdett, és én is elkezdtem összepakolni. Lucas is szedte a cókmókját, és már indult is.

Micsoda egy bunkó! Megértem, ha nem akar barátkozni, de egy kis udvariasságba nem halna bele!

Bosszankodás közben felkaptam a hátizsákom, és a kémiacuccom, de a tolltartóm kiborult. Hát, ez zseniális! Rögtön az első napon sikerült bemutatnom a specialitásom: szerencsétlenkedtem. Igen, ez nagyon ment.

Sóhajtottam egyet, és halkan átkozódva lehajoltam, hogy összeszedjem a kiszóródott tollaimat. Észre se vettem, hogy már más megtette helyettem.

Felegyenesedtem, és megint azzal a hipnotizáló arany szempárral találtam szembe magam.

Lucas mosolyogva adta át a tolltartómat.

-Ó, izé… Kösz.- végre sikerült egy értelmes választ kinyögnöm.

-Semmiség. Amúgy Lucas Nelson vagyok. Te vagy May, igaz?

- Ezt meg honnan tudod?-kérdeztem vissza, bár tudtam, hogy nem voltam valami kedves, de nem értettem. Honnan tudja a nevem?

-Oh, szerintem itt mindenki tudja, hogy ki vagy.-mondta nevetve.

Na, jó elismerem, hogy nem udvariatlan. Sőt. Viszont a válasza nem érintett a legjobban. Utálok a középpontban lenni.

-Öhhmm, nos, örvendek.-mondtam végül mosolyogva.

-Én is.- vigyorgott vissza, és aranyszemei, hirtelen nagyon melegek lettek.

Ettől nem kicsit jöttem zavarba.

Vörös fejjel próbáltam összehozni egy értelmes mondatot.

-Aa…Azt hiszem, jobb, ha…ha én most… megyek.-dadogtam és közben komplett idiótának éreztem magam.

-Igen, nekem is mennem kéne.-mondta, és együtt indultunk a parkoló felé.

A szívem jobban hasonlított egy szárazon felejtett hal vergődésére, mint egy egészségesen működő szervre.

-És, honnan jöttél?- kérdezte menet közben.

-Beverly Hillsből.- válaszoltam, és elfogott a honvágy. Valószínűleg kihallotta a válaszomból ezt, mert együttérző lett a hangja.

-Nem tűnsz túl feldobottnak. Miért költöztetek el?

-Áhh…Hosszú…-mondtam. Nem akartam előtte bőgni, márpedig, ha én ezt most elkezdem elmesélni, ez elkerülhetetlen.

-Nos, nekem van időm.-nógatott tovább, és volt egy olyan érzésem, hogy nem érti a célzást. Vagy, csak nem akarja megérteni. Okos srácnak tűnt, úgyhogy az utóbbira tippelek.

De, mivel úgy látszik, nem tudok ez alól kibújni, kénytelen leszek válaszolni…

Vonakodva neki kezdtem:

-Hát, tudod azért…mert,…3 hónappal ezelőtt…-és már remegett a hangom. Még sosem mondtam el ezt senkinek, és nehezebb volt, mint képzeltem. Mély levegőt vettem és folytattam.-meghalt az édesanyám.-fejeztem be megkezdett mondatomat, és a szemembe könnyek gyűltek, ezért gyorsan elfordultam, és letöröltem őket. Nem akartam, hogy Lucas sírni lásson. Gyorsan visszafordultam hozzá, és folytattam, mielőtt bármit is mondhatott volna.-Így apám úgy gondolta, hogy könnyebb lesz mindenkinek, ha elköltözünk.

-Sajnálom. Nem kellett volna erőltetnem, hogy elmondd…- mondta, és szemeiben bűnbánat, és együttérzés kavargott.

Megráztam a fejem, és erőtlenül rámosolyogtam.

-Nem, semmi baj. Nem tudhattad.

Visszamosolygott.

-De, minden rendben?-aggódott tovább.

-Persze. Semmi bajom.-mondtam sietve. Tényleg nem akartam, hogy gyengének lásson, bár lehet, hogy ezzel elkéstem.-Viszont most már tényleg mennem kell.Szia!-köszöntem el halvány mosollyal az ajkamon.

-Szia!-mondta, és elindult az autója felé. Már meg sem lepődtem azon, hogy milyen drága kocsija van. Egy igazi luxus sportkocsi. Sötétszürke és makulátlan.

Mosolyogva sétáltam az ütött-kopott Nissanomhoz.

Hát, az biztos, hogy jó nagyot tévedtem, amikor azt képzeltem, hogy Lucas Nelson egy bunkó. Igazából elég kedves fiúnak tűnik…Jó lenne, ha tudnánk még beszélgetni. Vajon holnap is odajön hozzám?

Jézusom, miken jár már megint az eszem??? Nem létezik, hogy egy ilyen srácot érdekeljek. Ha más nem is, ez az egy dolog halálbiztos. Tehát semmi okom rá, hogy várjam a holnapi kémiát.

Ahh, végre itthon vagyok.-gondoltam, miközben beparkoltam a garázsba. Legalább, most nem lesz időm Lucason jártatni az agyam. A Willel való kötözködés majd lefoglal valamennyire. És még ott a házi is. Hirtelen mindennél jobban örültem annak, hogy a bátyám is itthon van. Beálltam a motorja mellé, és a belső ajtón át a házba indultam.