1.fejezet:Új város, új élet

1.Fejezet

Új város, új élet

(a képen May látható)

Csak ültem a kocsiban, és bámultam kifelé az ablakon. Már legalább 3 órája úton voltunk,és az mp3-am is megadta magát. Ez elég nagy pech,mert így nincs mivel elterelnem a gondolataimat a fájdalmas emlékekről.Egyre csak bekúszik a fejembe az arca, a mosolya, és hiányzik hogy megöleljen, és azt mondja:”May, minden rendben.Nekem bármit elmondhatsz.” De már soha többé nem fogja ezt tenni. Anya már 3 hónapja meghalt egy autóbalesetben. Mindenkit villámcsapásként ért ez a tragédia. Apám összetört,de persze erősnek kellett maradnia, hogy fenntartsa a családot, és elintézze a temetést. A bátyám, Will pedig segített neki, holott őt is nagyon megrázta anyu halála. Mégis én viseltem a legnehezebben. Egy hétig ki se jöttem a szobámból, és folyamatosan csak sírtam. Ma már belátom, hogy nagyon önző voltam,de ez akkor a legkevésbé sem érdekelt,és csak később jöttem rá, hogy mekkora fájdalmat okozok ezzel apunak és Willnek is. Mikor erre rádöbbentem, úgy döntöttem,hogy ha már szenvedek,és képtelen vagyok feldolgozni ezt, akkor legalább ne lássák rajtam, és ne kelljen aggódniuk miattam, mert egyikőjük sem ezt érdemli. Összeszedtem magam, és újra elkezdtem iskolába járni, meg folytattam a lovaglást is. Természetesen átláttak rajtam. Nagyon ostoba voltam. Hogy is képzelhettem, hogy megtéveszthetem őket? Főleg a bátyámat. 1 hónapig játszottam a „most már minden rendben, túltettem magam rajta” színdarabot, aztán tudatták velem, hogy ahelyett, hogy olyasmit próbálok beadni nekik, amit én magam sem gondolok komolyan, inkább próbáljak meg tényleg továbblépni. Beláttam, hogy igazuk van, és nagyon elszégyelltem magam, amiért megpróbáltam átverni őket. További 2 hónap azzal telt el, hogy úgy nagyjából, egészéből földolgoztam édesanyám halálát, és megbékéltem vele. Ekkor döntött úgy apu, hogy elköltözünk Californiából, és új életet kezdünk, mert itt minden csak anyára emlékeztet, és így majd talán könnyebb lesz mindannyiunknak. Most pedig úton vagyunk az új életünk felé,messze az imádott, napfényes szülővárosomtól,Beverly Hillstől.

Most egy merőben más helyre tartunk. Egy olyan kisvárosba, ami szöges ellentéte Beverly Hillsnek. A neve St. Helen, és Oregon északi részében található. Ergo hideg van, és megállás nélkül szakad az eső. Lehangoló. De nem hagyhattam, hogy apu feladja az állását, csak mert olyan helyre helyezték át, ami nekem nem szimpatikus. Na, jó. Az, hogy nem szimpatikus elég enyhe kifejezés. Utálom a hideget és az esőt is. És most mégis egy olyan helyre tartok, ahol csak a legritkább esetben megy 20 fok fölé a hőmérséklet, és ahol többet esik egy hónapban, mint máshol 1 évben.

Gondolataim közül apu hangja ragadott ki:

-Hé, srácok! Nézzetek ki az ablakon. Megjöttünk.

Követtem az utasítását, és egy kisváros tipikus képe tárult a szemem elé. Minden szokásos volt, kivéve, hogy olyan közel volt az erdő, és olyan nagy volt. A kocsi befordult egy mellékutcába, és megállt a 64-es házszámnál. A ház nem volt túl nagy, de hármunknak épp elég. Szép, tengerkék színe volt, és egy rövid lépcső vitt fel a keskeny verandára, ami fehér szegélyes volt.

„Egész helyes”-gondoltam magamban. Persze elfogult voltam, hisz ha valami kék színű, akkor nálam nyert ügye van.

-Na, hogy tetszik?-kérdezte apám izgatottan.

-Szép a színe.-mondtam egyszerűen.

-Jaj, May te aztán hozod a formád.-cukkolt Will, míg apu csak csóválta a fejét.

-Most miért?-értetlenkedtem. Nem értem mi bajuk van.

-Hugi, idejövünk az ország másik végéből, és te azzal kezded, hogy kinyilvánítod mindenkinek a kék-mániádat.-piszkált tovább a bátyám. Erre csak a szemem forgattam.

-May, Will -szólt hátra apám figyelmeztetően-még lesz elég időtök egymás idegeire menni akkor is, ha már kipakoltunk, és berendezkedtünk. A bútorok már benn vannak a helyükön. Ahogy felmentek a lépcsőn, jobb oldalt van a te szobád-pillantott a bátyámra-a baloldali pedig a tied-nézett rám.

-Oké, apu.-pattant ki a kocsiból Will.-Gyere May, pakoljunk.

Én szó nélkül kimásztam a kocsiból, és kinyújtóztattam elgémberedett tagjaim. Mélyet szippantottam a párás levegőből, és hirtelen mindennél jobban vágytam a száraz, perzselő déli szélre. Hiányzott a régi otthonom, ezt le sem tagadhattam. Mindazonáltal a nosztalgiázás most várhat. A kocsi csomagtartójához mentem, és felkaptam szegényes poggyászomat, majd elindultam befelé. Nem volt túl sok cuccom. A californiai ruháim nagy részében itt halálra fagytam volna, és bár vettem pár új göncöt mielőtt elindultunk, így sem volt valami nagy eresztés.

Ahogy beléptem a pici előszobába, balra tőlem volt egy kis amerikai konyha előtte egy ebédlőasztallal és 4 székkel, jobbra pedig egy ajtó nyílt feltételezem a nappaliba. Egyenesen a lépcső felé vettem az irányt. Mikor felértem az emeletre, benyitottam a balra eső szobába. Nem volt túl nagy, de azonnal beleszerettem. Nem volt rá különösebb okom, de mégis otthon éreztem magam. A falakat egy szép zöld és khaki közti világos pasztell árnyalatra színezték, az ajtóval szemben volt egy ablak egészen halványzöld függönnyel, és a sarokban egy fenyőfából készült íróasztal volt elhelyezve, rögtön mellette egy komód és egy könyvespolc. Az ágyam a szobám közepén volt megtalálható. Leraktam a 2 bőröndöm és a hátizsákom az ágy mellé, és csak bámultam magam elé. Kábulatomból Will panaszos hangja ébresztett fel:

-A fenébe, May! Minek neked ennyi könyv?-bosszankodott, miközben becsörtetett a szobámba egy nagy és elég nehéznek tűnő kartondobozzal.

-Miért, te mire szoktad használni a könyveket?-somolyogtam.

-Nagyon vicces vagy. Inkább köszönd meg hogy felcipeltem ezeket a mázsás könyveket, és még ott a kedvenc babzsák foteled is.-nyüglődött tovább. Persze hálás voltam neki, amiért helyettem is cipekedett, de hangosan inkább csak ennyit mondtam:

-Nézd a jó oldalát bratyó! Nem kell kondiznod.

Még morgott valamit, amit nem értettem, és kifordult a szobámból. Én meg nekiláttam pakolni, mert holnap már suli. Erre a gondolatra összerándult a gyomrom. Egy kisvárosi iskolában mindenki ismer mindenkit, és én leszek majd az új lány. Szerintem akkor se lett volna rosszabb a helyzetem, ha a fejemre ragasztanak egy villogó neonreklámot. Kirázott a hideg.

Késődélutánra befejeztem a berendezkedést, és leballagtam a konyhába, hogy összeüssek valami vacsorát. Szerencsére apu volt a közeli szupermarketben, míg mi pakolásztunk a tesómmal, így volt kaja a hűtőben. Úgy döntöttem zöldséges csirkeragut készítek rizzsel. Kiszedtem a hozzávalókat a frigóból, és nekiláttam a főzéshez.

Még kellett 10 perc a csirkének, de Will már szaglászva jött le az emeletről.

-Hmmm. Remek illata van May!-mondta, és nekidőlt a konyhapultnak.

-Köszi.-vigyorogtam rá.

-Mi készül?

-Zöldséges csirkeragu.-válaszoltam mosolyogva. Barna szeme felcsillant. Az a kedvence, tudtam jól. Gondoltam kárpótolom a délutáni könyvcipelésért.-5 perc és készen van, úgyhogy kezdhetsz teríteni.-tettem hozzá.

-Rendben.-mondta, és már csinálta is. Mire a vacsi kész lett, apa is kijött a nappaliból, ahol most fejezte be a rámolást. Csöndben ettünk. Nekem és a bátyámnak kivételesen nem volt min összevesznünk, apu pedig nem igazán volt a szavak embere. Miután befejeztük, a fiúk bementek tv-zni, de engem nem különösebben hozott lázba a kosármeccs, úgyhogy elmosogattam, és felmentem a szobámba. Majd elmentem zuhanyozni, a pizsamám és a neszeszerem társaságában. Tiszta mázli hogy 2 fürdőszoba van a házban, így mint egyedüli lány, nekem sajátom van, míg apu és Will osztoznak a másikon.

Jól esett a forró zuhany, ellazított és megnyugodtam tőle. Igazából el is álmosodtam. Lementem a földszintre, és jó éjszakát kívántam a fiúknak, akik még mindig a kosármeccset nézték. Fölbotorkáltam a lépcsőn, és lefeküdtem,de annak ellenére hogy úgy éreztem fáradt vagyok, mégsem tudtam aludni. Ideges voltam amiatt, hogy vajon mi lesz holnap. Csak remélni tudom, hogy befogadnak majd. Ahogy ezen filóztam, akaratlanul is eszembe jutott az édesanyám, és összefacsarodott a szívem. Hirtelen olyan bőghetnékem támadt, amit már nem tudtam magamban tartani, de nem is akartam. Így hangtalanul zokogtam, és szép lassan álomba sírtam magam.