Sziasztok!
Végre volt időm, és begépeltem az eddig megírt verseimet is, szóval most szerintem fokozatosan fognak felkerülni. Kezdetnek ezt az elég szomorú verset hoztam, ezt akkor írtam, amikor már mindenből elegem volt, és nagyon egyedül éreztem magam. Pedig minden olyan volt, mint általában...:)
Egyedül a nagyvilágban
A forgalmas utcán sétálok,
S annyi ember siet, ténfereg, vánszorog.
A villamosra szállok,
Oly sokan vannak körülöttem.
Mégis, egyedül vagyok, érzem.
Hiába áll valaki mellettem.
Nézünk, de nem látunk,
Küzdünk, de nincs célunk.
Vagyunk, de nem élünk.
Hallunk, de nem értünk.
Minek a szív, ha nem érez?
Minek a szó, ha nem igaz?
Mire jó mindez?
Ha úgyse használjuk,
Szívből, őszintén, bizalommal?
Egyedül vagyok, te is egyedül vagy.
A csatát egyedül kell megvívnod majd.
Vagy kiállsz magadért, vagy beolvadsz.
A gyengék elbuknak.
Én az voltam.
