11.fejezet-Keserédes öröm

11.Fejezet

Keserédes öröm

Bocsi, h ilyen későn, de így tudtam gép elé kerülni. Remélem tetszeni fog, nagyon örülnék a kommenteknek, hisz hamarosan vége a sztorinak, és egyre kevesebben írtok :(

puszi

mesi28

/Lucas szemszög/

May és a Denoire klán három legerősebb tagja feküdt a tisztáson eszméletlenül. Legalább is remélem, hogy eszméletlenül és nem holtan.

Azonnal Mayhez rohantam. Semmilyen életjelet nem adott, még levegőt sem vett. Igaz, ez nem jelent semmit, hisz nincs szükségünk rá, de mi van, ha tényleg meghalt?

Én… én azt nem bírnám elviselni. Kisimítottam a haját az arcából. Feje élettelenül bukott hátra.

-Kathleen, szólj a többieknek!-szóltam kétségbeesetten a húgomnak, aki lefagyottan állt a tisztás szélén. Mintha kábulatból ébredt volna fel, bólintott, de az aggodalom csak úgy sütött fenyőzöld tekintetéből.

Pár pillanat múlva már mindenki ott állt pontosan annyira lesokkoltan, mint a húgom.

-Kislányom!-szaladt oda Mayhez és hozzám Brenda. Mindenki körülállt minket, és meg sem bírtunk szólalni.

-Hagyjuk itt a Denoireokat, Mayt pedig vigyük haza.-adta ki az utasításokat Dean. Ő legalább hidegvérrel tudott gondolkodni. Én csak kétségbeesetten figyeltem Mayt, hátha megmozdul, hátha megrebben a pillája, vagy megrándul a szája, de semmi.

Biztos voltam benne, hogy ha ember lennék, már zokognék.

-És ha felébrednek? Itt lenne az alkalom, hogy leszámoljunk velük.-szólt közbe Ryan.

-Van egy elméletem, de ezt majd otthon.-zárta rövidre a témát Dean.

Óvatosan felemeltem őt, és elindultunk hazafelé. Nem futottam olyan gyorsan, hátha felébred közben. Sosem féltettem még ennyire senkit.

Ha ő nincs, én se vagyok.

A házhoz érve felvittem őt a szobájába, és finoman lefektettem az ágyra. Mindenki odagyűlt, Brenda a másik oldalra ült, és láttam rajta, hogy legalább annyira félti Mayt, mint én, ha nem jobban.

Máshogy néz rá.

Én úgy nézek rá, mint életem értelmére, ő úgy, mint magára az életre.

A többiek az ágy köré gyűltek.

Mindenki szemében ott csillogott az, amit én is éreztem, igaz bennem ez ezerszeresére dagadt. Az aggódás, az elvesztés fájdalma.

Dean tűnt csak nyugodtabbnak, mint a többiek.

-Figyeljetek, talán nincs akkora baj, mint gondoljuk.

-Hogy érted? Itt fekszik gyakorlatilag halottan! Lehetne ennél rosszabb?-fakadt ki Brenda.

Ana odament hozzá, és megölelte.

-Szerintem mindannyian kómába estek. Ahogy a nyomokból láttam, harc volt, gondolom Damien próbálta átvenni felette az irányítást, de mind ismerjük Mayt. Makacsabb, mint amit az ember kinézne belőle. Feltételezem nem sikerült, és verekedni kezdtek. Nadia veszélyesebb, mint a két vezető együtt véve. May valószínűleg megpróbálta használni a képességét, viszont ez úgy kimerítette, hogy a képessége visszacsapott rá, és önmagát is kómába ejtette. Kimerült lehetett, és biztos félt is. Az tudatalattija pedig megpróbálta felmenteni ez alól a túlzott terhelés alól, és a Denoire-okkal együtt saját magát is elaltatta.-magyarázta Dean.

-Akkor… örökre így marad?-kérdeztem fakó hangon csakis az ő arcát nézve.

-Nem tudom. De csakis ő tudja felébreszteni a Denoire klán tagjait. Talán percek kérdése, talán óráké, talán napoké… esetleg hónapoké, éveké… tényleg nem tudom. Minden tőle függ.-mondta Dean Mayre nézve, miközben Verát karolta át, aki hozzá bújt. Sose láttam még ennyire gyámoltalannak a nagy Veronica Fletchert.

Azt hiszem, ő is nagyon megszerette ezt az angyalt. De őt nem lehet nem szeretni.

Lassan mindenki elszállingózott, csak én és Brenda maradtunk, de aztán neki is mennie kellett, mert állatalakban körül kell néznie, jobb az elővigyázatosság, főleg a történtek után.

Simogattam az arcát, nyugtató szavakat suttogtam neki, habár tudtam, kevés az esély rá, hogy hallja. Lehajoltam, és időről időre megpusziltam a homlokát.

Teltek a napok, Brenda is nagyon sokat volt bent vele, de neki is kötelességei voltak.

Mindenki benézett hozzá legalább egyszer. Én nem mozdultam mellőle, egyre csak vártam, hogy felébredjen.

„Kicsit belehalok minden nap, hogy nem hallhatom a hangodat, kicsit belehalok minden nap, hogy nem ölelsz, és nem simogatsz.”

Jutott eszembe az egyik regényből egy részlet. Amikor ezt olvastam, csak nevettem egyet a szereplő naivitásán. Ma már teljesen együtt érzek vele.

Kínkeservvel múlnak az éjszakák. Szürkék és nyirkosak a nappalok, akár a pincekő. Mindenfelől fájdalmas feszültség kapdos felém.

És te nem ébredsz fel…

Meg sem mozdulsz…

Vajon hol jársz most? Az álomvilág kacér, valószínűtlen és mégis csodálatos útvesztőjében? A félelmeid legmélyebb legsötétebb rémisztő bugyraiban?

Vagy csak lebegsz az édes felejtésben, ahol nincs semmi, csak a megváltó nyugalom?

Ott akarok lenni veled. Bárhol is vagy, én is ott akarok lenni. Mert számomra csak melletted van létezés.

Csak addig volt könnyű nélküled az élet, míg nem tudtam, hogy létezel.

De nem bántam meg, hogy megismertelek, hogy beléd szerettem, mert akkor kezdtem el igazából élni, te keltettél életre engem.

Azt sem tudom, mit teszek, ha felébredsz. Féltem a pillanattól, de nem bírlak így látni téged.

Talán legszívesebb elmondanám. Elmondanám, hogy nem tudok másképp érezni és nem tudok felejteni. Őszinte lennék, nyílt kártyákkal játszanék, és nem félnék attól, mit mondasz. De igazából félek. Iszonyatosan félek, hogy megint elrontom.

/May szemszöge/

Semmit nem éreztem.

Nem ürességet, egyszerűen csak semmit. Se jót, se rosszat, se semmit, ami a kettő között van.

Nem sötétség volt körülöttem, nem is világosság, hanem szürkeség.

Nem éreztem azt, hogy el kéne innen mennem. Azt sem tudtam, ki vagyok, semmit sem tudtam, de nem zavart. Hisz hol lennék, ha nem itt?

Szerves része voltam ennek a masszának, az pedig az én részem volt. Nem éreztem, hogy lebegnék, azt sem, hogy valamin fekszem. Semmit. És nem bántam.

Aztán valami motoszkálni kezdett bennem. Mintha valami a felszínre akarna törni. Furcsa volt. Nem értettem, mi ez.

Majd hirtelen elárasztottak az emlékek. A Denoire klán, az erdő, a harc, Fletcherék, a Nelson család, és Ő. Most már szabadulni akartam innen. Nem tudtam, mennyi ideje lehetek itt, de vissza akartam menni.

Kétségbeesetten kerestem a kijáratot, nem tudtam, merre induljak. Két meleg érintést éreztem a vállamon, de nem láttam senkit.

Majd meghallottam egy édes lágy hangot. Ez az Ő hangja.-tudatosult bennem.

Nem tudtam, honnan jön, ösztönösen indultam a keresésére.

Aztán eltűnt a szürkeség, és feketeséget láttam magam előtt. Pár pillanattal később rájöttem, hogy a két csukott szemhéjam az.

Így kinyitottam a szemeimet…