6.Fejezet-A szálak összefutnak

6.Fejezet

A szálak összefutnak

Megszállt az ihlet, szóval már ma megkapjátok a részt, viszont elég rövid lett, ugyanis EGYESEK azt szajkózták msnen, hogy rakjam fel, és nem érdekli, h mennyire lett rövid, szóval, most ez van, de cserébe megpróbálom hamar hozni a következő részt.

ÉÉÉS indul a komis-játék is, szóval, írjátok meg vagy komiban vagy mailben a mail címeteket, és akkor írok nektek, és megbeszéljük, melyik részt szeretnétek!Ide is nyugodtan írhattok mindent :)

Bármilyen szemszög, bármelyik rész!

Szóval, komikra fel!!!

Xd

/Lucas szemszöge/

Másfél órás repülőút után végre leszálltunk New Yorkban. Hatalmas volt a reptér, és emberektől zajos. Hirtelen megfájdult a fejem a több száz gondolattól, amit meghallottam. Majd felfigyeltem valamire.

„Miért nincsenek még itt? Nelsonék gépe elméletileg nemrég szállt le. Remélem nem tévedtek el. Habár, az elég furcsa lenne halhatatlan létükre…”

Felvettem a gondolat fonalát, és elindultam a lány felé, aki sejtéseim szerint ezt gondolta.

-Gyertek, azt hiszem, megvan az „emberünk”.-mondtam teljesen érzelemmentes hangon. Mostanában csak így tudok beszélni… Minden jó kiveszett belőlem három évvel ezelőtt azon a borzalmas napon. Még most is fülemben csengenek utolsó beszélgetésünk szavai…

Éles fájdalom hasított a mellkasomba, én pedig megráztam a fejem, mintha ezzel eltüntethetném a fájó emléket, és folytattam az utamat.

Végre megláttam a lányt, akitől az előbbi gondolatok származtak. Sötétbarna, egyenes haja a derekát verdeste, látszott rajta, hogy kreol bőrű, de jelen volt a fajtánkat jellemző sápadtság is a bőrén. Szeme narancsos bronzszínben játszott. Egy egyszerű, fekete, v kivágású ujjatlan felsőt viselt farmerrel, de arcán kedves mosoly játszott.

Láttam rajta, hogy ő is felismert, szeme izgatottan felcsillant, és elénk sietett.

-Üdvözöllek titeket. Anabelle Holesmith Fletcher vagyok.-mutatkozott be, majd mindenkivel kezet fogott.

A gondolatai elég viccesek voltak, de ugyanakkor őszinték. Nem tűnt túl szívbajos típusnak, őszinte, és egyenes lány volt, bár attól rendesen zavarba jött, mikor eszébe jutott, hogy hallom a gondolatait.

„Bocsi, nem vagyok ehhez hozzászokva, de ha jót akarsz magadnak, nem sokat turkálsz a fejemben, mert még a végén olyat találsz, amit nem akarsz tudni.”-kacsintott rám, mire én hosszú idő után először majdnem mosolyogtam.

Csípem ezt a fruskát.

Kimentünk a parkolóhoz, ahol Anabelle azonnal egy méregdrága Porsche-nak támaszkodó halhatatlan felé vette az irányt.

Az ő gondolatai nyugodtak és kiegyensúlyozottak voltak, pont, mint Nigelé, azonban időről időre visszatért közéjük Veronica Fletcher arca, és számomra képtelenül szépnek látta.

Ő is bemutatkozott, majd Elaine, Terence és Dina az ő kocsijába szálltak, mi pedig odamentünk a közvetlenül mellette parkoló fehér Hondához, ami gyanítom, Anabelle autója volt, és beültünk.

Én ültem előre, a többiek pedig hátra. Elég nagy kocsi volt, kényelmesen elfértünk.

-Verseny?-kérdezte Anabelle halk, de kihívó hangon, miközben egyenesen előre nézett.

-Ennyire veszíteni akarsz?-hallottunk Dean hangját a Porschéből, ugyanilyen stílusban.

-Csak szeretnéd.-vágott vissza, majd hangosabban hozzátette.-Start!-azzal a gázra taposott, és padlógázzal száguldott át a nagyvároson.

A többiek döbbent arccal nyomódtak bele az ülésbe, de engem nem zavart a sebesség, én pont így szoktam közlekedni.

Bár a ház elég messze volt, az egyik külső negyedben, öt perc alatt odaértünk. Pontosan egyszerre fékeztek le a kocsik a narancsszínű, hangulatos villa előtt.

Kiszálltunk a kocsikból, és bevittük a csomagokat, de előtte még végighallgattuk Anabelle és Dean vitáját arról, hogy ki nyert, amit egy ismeretlen, kedves arcú nő zárt rövidre, mert kisietett a házból, és jól megdorgálta őket, hogy úgy viselkednek, mint az óvodások.

Majd elnézést kért tőlünk, és bemutatkozott. Olyan, mintha már láttam volna, szörnyen ismerős.

Főleg a szeme…

Bent Veronica fogadott minket. Vonásai nyugodtak voltak, tökéletes pókerarc, és a gondolatait is igyekezett fegyelmezni, de az már kevésbé sikerült neki.

Nem örült az ittlétünknek, azonban magában belátta, hogy más esélyük nincsen, habár ezt be nem vallotta volna senkinek. Egyenes tartással, felszegett fejjel állt a nappali közepén.

-Sziasztok.-köszönt ridegen, de nem jött oda hozzánk.

Mi csak biccentettünk.

Aztán minden olyan gyorsan történt.

Egyszer csak csapódott a bejárati ajtó, és egy jól ismert, mégis idegen hangot hallottam meg, pedig azt hittem, már sosem csendül majd fel…

-Hagyj békén!-üvöltötte zaklatottan, és beviharzott a szobába, azonban a torkára forrt a szó, és kikerekedett szemekkel bámult ránk.

Jézusom! Már képzelődöm is? Megőrültem?

De nem… Valóban itt állt előttem, bár sokat változott, mivel már ő is halhatatlan lett.

Gyönyörű szemeiből eltűnt a zöldes beütés, és immár tiszta azúrkéken csillogott, azonban az a plusz, ami annyira megfogott a csodás szempárban még mindig ott volt benne…

May…

A következő pillanatban elöntött az indulat.

Becsapott… Átvert… Hazudott nekem! Játszott velem, pedig én igazán szerettem.

A döbbenettől csak egy örökké tartó pillanat után tudtam kinyögni valamit. Úgy látszik a családom is így volt ezzel, ugyanis egyszerre szólaltunk meg:

-May?!

/May szemszöge/

-May?-kérdezték egyszerre.

Nem… ez csak egy rémálom! Nem lehetnek itt!

És mégis… Mégis itt látom magam előtt azt a hét döbbent tekintetet, ami egykor a világot jelentette nekem.

Csak tátogtam, mint a sült hal, egy hang sem jött ki a torkomon.

-Én…-elhaló hangon próbáltam valamit kipréselni magamból, de nem tudtam. Annyiszor eljátszottam a gondolattal, hogy milyen lenne, ha egyszer újra találkoznánk, de ez a variáció nem volt a lehetőségek között.

A szám elé kaptam a kezem, mintha csak félnék a saját hangomtól.

Ők se mozdultak, lemerevedve álltak a nappali közepén.

Csak akkor jutott el a tudatomig, hogy Ryan is itt van, mikor megköszörülte a torkát, hátha így megtörik a már percek óta tartó csend.

Aztán már csak azt éreztem, hogy alig bírom megtartani az egyensúlyom, a hirtelen nekem csapódó hurrikántól. Ugyanis Kathy ébredt először a kábulatból, és szó szerint a nyakamba vetette magát.