28.Fejezet-Az utolsó...

28.Fejezet

Az utolsó…

Kérek szépen mindenkit, aki olvasott engem, hogy ezúttal írjon nekem, hisz vége az első könyvnek, és tudni szeretném, mi a véleményetek, mit szóltok az egész történethez...

Köszönöm!

Ezután majd kirakok egy ismertetőt arról, hogy miről fog szólni a 2.könyv.

Puszillak titeket!

mesi28

El kell hitetnünk mindenkivel, hogy meghaltam. Csak remélni tudom, hogy apu és Lucas könnyen túlteszi magát rajta.

Bár megszakad még a gondolattól is a szívem, hogy szerelmem mással legyen boldog, el kell őt engednem. Nem sodorhatom veszélybe. Nem lehetek önző. Ha miattam baja esne, sosem bocsátanám meg magamnak. Tudom, hogy nem nyugodna, ha tudná, életben vagyok, és szeretem őt, azonban képtelen vagyok azt a hazugságot a szemébe mondani, hogy nem szeretem. Maradt ez a megoldás.

De előtte, még egyszer, utoljára muszáj beszélnem vele. Nem tudnám csak így itt hagyni.

Anyu beleegyezett, így felhívtam őt.

-Halo.-szólt bele a telefonba lágy hangján.

-Lucas! May vagyok.-az én hangom szinte durvának tűnt az övé mellett.

-Ráérsz most? Ide tudnál jönni?-kérdeztem, és próbáltam hétköznapi hangot megütni, de a torkom azonban elszorult, és a szemem szúrni kezdett tudván, a mai nap az utolsó kettőnk számára.

-Persze, azonnal ott vagyok szerelmem.-mondta kedvesen, és letette a telefont.

Én odaléptem az ablakomhoz, és szélesre tártam. A következő pillanatban pedig már ott állt előttem teljes valójában életem szerelme.

Azonnal a nyakába vetettem magam, és szorosan megöleltem, amennyire erősen csak tudtam. Ő is szorosan tartott, és lágyan belepuszilt a hajamba. Az illata teljesen elkábított. Mélyen magamba szívtam, hogy mindig érezhessem az emlékeimben.

Közelsége áramütésként hatott testemre, és próbáltam elraktározni az érzést, hogy mindig emlékezzek rá. Megjegyezni arcának tökéletes vonásait, hogy bármikor magam elé tudjam idézni.

Nem bírtam tovább tartani magam, és hangtalanul zokogtam a melkasába, ő pedig vigasztalón, szerelmesen átölelt, és kedves szavakat suttogott a fülembe elbűvölő hangján.

-Nagyon szeretlek.-motyogtam a melkasába, mire ő szorosabbra fonta karjait körülöttem.

-Én is. Te vagy az életem, miattad létezem.-mondta halk, szenvedélyes hangon. Istenem, mihez kezdek nélküle? Annyira szürke és kietlen lesz nélküle minden.

-Figyelj-kezdtem mélyen a szemébe nézve.-Kérhetek tőled valamit?

-Persze, akármit.-mondta kedvesen, de a kíváncsiság már ott lángolt aranybarna íriszeiben.

-Ha én majd egyszer meghalok…

-Ilyet még csak ne is mondj!-kezdett hevesen tiltakozni.

-Egyszer úgyis bekövetkezik, kérlek, ne szakíts félbe.-mondtam neki lágyan és nyugodtan.

Ő csak beletörődően bólintott.

-Akkor nem csinálsz majd semmi butaságot, nem bánkódsz utánam, hanem túllépsz rajtam, és boldog leszel. Megígéred?-kellett az ígérete ahhoz, hogy a helyes utat tudjam választani.

-Ne kérj tőlem lehetetlent.-rázta a fejét.

-Kérlek! Nekem az a legfontosabb, hogy boldognak lássalak, bárhol is leszek majd.-simítottam meg az arcát.

-Én csak veled lehetek boldog.-csak úgy sütött a szerelem minden szavából.

-Akkor is, azt kérem, hogy amennyire csak lehetséges, találd meg a boldogságot, és keress majd magadnak valakit, akit tudsz szeretni, és ő is viszont szeret.-erősködtem.

-Rendben, megígérem neked.-sóhajtott lemondóan.-De miért lett ez hirtelen olyan fontos?-kérdezte.

-Nem tudhatja az ember, mikor jön el az ideje, és én nyugodt akartam lenni. Ennyi.-mosolyogtam rá, de most szívből, hiszen megígérte nekem, és nem érdekel, mi lesz velem, csak ő ne szenvedjen miattam.-Köszönöm.-suttogtam, de a szívem összeszorult, mert tudtam, itt az idő. Ez nem csak egy egyszerű köszönöm volt.

Megköszöntem a szerelmét, az együtt töltött időt, a kedvességét, a törődését, mindent. Mert én tudtam azt, amit ő még nem. Hogy itt a búcsú ideje. Közös utunk ketté válik, és soha többé nem találkozik.

„Könnyebb egy kősziklának lágy viasszá válni, mint két szerető szívnek egymástól elválni. Mert ahol a két szerető szív egymástól elválik, ott az édes méz is keserűvé válik.”

És hogy ez mennyire igaz. Tudom, érzem, sosem leszek már igazán boldog. Sosem fogok már szívből nevetni. Sosem fogom szívből mondani: szeretlek. Sosem leszek már teljes.

Mert a másik felem örökre el kell, hogy hagyjam.

„Sajnálom, hogy ilyen véget ért a szerelmünk, én nem így képzeltem el, sőt azt, hittem, hogy ez soha nem érhet véget...”

Ha szeretünk valakit, akkor az elválással magával visz egy darabot belőlünk. Én a szívemet hagyom itt nálad. Mert nélküled úgyis üres lenne.

Felemeltem a fejem, és megcsókoltam. De ez más volt, mint az eddigiek, tudtam, hogy ezt ő is érzi. Mindent, amit iránta éreztem, próbáltam egy hosszú pillanatba belesűríteni, tudván, ez az utolsó csókunk.

Az utolsó csók, az utolsó ölelés, az utolsó érintés, az utolsó együtt töltött pillanat, még ha ezt te nem is tudod. A tudatlanság néha boldoggá tesz.

-Szerelmem, el kell rendeznem a temetést, nem hiszem, hogy apa képes lenne rá, úgyhogy mennem kell.

-Segítsek?

-Nem, köszönöm, ezt magam oldom meg.-simítottam végig az arcán, mire elmosolyodott, és futó csókot nyomva a számra, kiugrott az ablakon, én pedig sírva rogytam az ágyamra.



Hát így ér véget a szerelmünk. Pedig még alig tudott kibontakozni. Itt a vége a tündérmesének, más lesz a szöveg, mások lesznek a főszereplők.

 Vége