22.Fejezet-Árny

22.Fejezet

Árny

Vidáman, mosolyogva mentem be a szobámba, úgy éreztem, mintha egy mázsás kő gördült volna le a szívemről.

Lucas már az ágyamon feküdt, és csillogó szemekkel figyelt engem, ahogy odamentem, és befészkeltem magam erős karjai közé.

-Mitől lett hirtelen ilyen jókedved?-kérdezte mosolyogva.

Én csak vállat vontam, ebbe nem akartam most belemenni.

-Csak úgy. Mitől ne lenne?-kérdeztem vissza.

Felnevetett.

-Rendben.-mormolta a hajamba.-Aludnod kéne.-sóhajtotta.

-Nem vagyok álmos.-dacoskodtam, nem volt kedvem aludni, bár azt már nem állítanám, hogy álmos sem vagyok.

-Figyelj…-kezdett bele, de éreztem, hogy ez most komolyabb dolog.-Nem lenne kedved…

-Igen?-nógattam, mert nagyon érdekelt, hogy mit akar kérdezni.

-Megismerkedni a családommal?-fejezte be a kérdését.

Hát, sok mindenre számítottam, de erre nem. A gondolatra a gyomrom görcsbe rándult az izgatottságtól.

Elakadt a lélegzetem is.

Persze, hogy meg akartam ismerni a családját, de én csak egy átlagos halandó vagyok.

-Szívesen, de…-itt elakadtam. Hogy folytassam a mondatot?

-Félsz? Ne aggódj, nem fognak bántani, ott leszek melletted végig.-simította meg a karom.

-Te meg miről beszélsz?-fordultam vele szembe. Nem értettem, mire akar kilyukadni. Hiszen azon, hogy csak egy egyszerű, átlagos ember vagyok, míg ők mind csodálatosak és erősek, nem segít az, ha ott van mellettem. Attól még nem fognak jobban elfogadni.

-Miről beszélnék? Arról, hogy nem fogom hagyni, hogy bajod essen.-most már az ő szeme is értetlenséget tükrözött.

Most esett le a húsz filléres!

Tényleg azt hitte, hogy én tőlük félek?

Erre felnevettem.

-Te félreértettél engem.-simítottam meg az arcát.

-Hogyhogy?-vonta össze a szemöldökét, és kíváncsian fürkészett.

-Én nem félek tőlük. Sosem féltem, nem most fogom elkezdeni.

-Akkor mitől félsz?-nógatott, én pedig lesütöttem a szemem. Most hogy magyarázzam ezt el neki?

Beharaptam az alsó ajkamat, és törtem a fejem valami épkézláb kibúvón.

Miért mindig ilyenkor fagy le az agyam?

Bezzeg Willel könnyebb dolgom van, neki mindig vissza tudok szólni, bár azért ez a két dolog merőben más, de akkor is…

-Tudod mit, mégis álmos vagyok. Jóéjt!-adtam puszit az arcára, majd az arcomat belefúrtam a melkasába, és nagyon koncentráltam az alvásra.

Igyekeztem, de az agyam folyamatosan zakatolt, és kétségek gyötörtek.

Ő csak felsóhajtott, de éreztem, hogy nem esett jól neki, hogy nem mondtam el neki, mi bánt.

De úgyse tudna segíteni, az is lehet, hogy csak nevetne az egészen.

A további események már összefolytak a fejemben, azt hiszem szó szerint álomba gondolkoztam magam.



Reggel úgy éreztem, mintha a fejem ólomból lenne. Nyugtalanul aludtam, képek, összefüggéstelen hangok és mondatok sorozata kínzott egész éjjel, azon sem csodálkoznék, ha sikítoztam volna, vagy telebeszéltem volna szegény Lucas fejét álmomban.

Egy pillanat…

Hol van Lucas?

Hisz mindig megvárja, amíg felébredek. Vagy, ha nem, akkor szól este, hogy el kell mennie.

Körül néztem a szobámban, de sehol nem volt.

Aztán eszembe jutott, mi történt az este.

Csodálkozom, hogy elment? Biztos megbántottam.

Felsóhajtottam, és felvettem egy farmert, meg egy fekete felsőt.

Majd bevonultam a fürdőbe, és rendbe szedtem magam, a hajam kifésültem, és laza copfba összefogtam.

Lebattyogtam a konyhába reggelizni.

Apu már az asztalnál ült, és a kávéját itta az újság társaságában.

-’Reggelt.-morogtam nyúzottan.-Will még alszik?-néztem apára.

-Neked is, és igen. Miután egész éjjel be nem állt a szád, most aludt el, szóval szerintem délig ne zargasd.

-Ó…-hát ez ciki! Miért nem tudok csöndben aludni?-Te tudtál aludni?

-Én alszom, és nem hallgatózok, nem úgy, mint a bátyád. És édesanyád is folyamatosan beszélt álmában, már hozzá szoktam.

-Tudom, hogy tőle örököltem.-bólintottam enyhe mosollyal a számon, majd bementem a konyhába.

Csináltam magamnak fahéjas pirítóst, és leültem apu mellé az asztalhoz.

Sanda pillnatást vetett a reggelimre, majd megcsóválta a fejét.

-Meg ne szólalj!-figyelmeztettem. Ezt már annyiszor kitárgyaltuk, bizarr az ízlésem, és kész. Ez van.

Ő erre csak kuncogott, és visszatért az újságjához.

Megreggeliztem, majd nem tudtam mit kezdeni magammal.

Megint eszembe jutott Lucas.

Meg kéne nyugodnom.

És szerintem annyira megbántottam, hogy hétfőig felém se néz, meg amúgy is van neki jobb dolga is gondolom én.

-Elmegyek sétálni, jó? Majd jövök.-szóltam apának.

-Persze, menj csak, de ha lehet, ne keveredj bajba.-Nézett ki a napilap felett. Én csak a szemem forgattam.

Nem vagyok hímes tojás, tudok magamra vigyázni.

Felkaptam a dzsekim, meg az edzőcipőm, és elindultam.

Az eget, mint általában, most is sűrű felhőréteg borította. Elindultam a már jól ismert erdei ösvényen.

Azonnal elöntött a nyugalom, azonban valami motoszkált bennem…

Mintha nem lennék egyedül…

Gyorsan megfordultam, és mintha egy szempár villant volna fel a bozótban…

Vagy csak képzelődök?

Igen, biztos, hogy az éjjeli rémképek nem hagynak nyugodni.

Csak ez lehet a magyarázat.

Neszt hallottam a hátam mögül, megint megpördültem a tengelyem körül, és rémülten kerestem a zaj forrását.

Valami mozgott ott…

Láttam, most már biztos, hogy nem képzelődök.

Egy kis emelkedő vitt a bozótosba.

Úgy gondoltam most, vagy soha.

Elindultam gyors léptekkel, majd szinte már futottam a sűrű erdőben.

Mi lehetett az?

Semmit nem láttam. Vajon csak bebeszéltem magamnak, hogy van ott valami?

És ha mégis ott volt, akkor mi volt az?

Vad nem lehetett, mert az vagy elszaladt volna, vagy pedig rám támad, de tuti, hogy nem szórakozik velem. Merthogy ez a valami (már ha tényleg létezik) ezt tette.

Úgy döntöttem, haza megyek, mert most már valóban kezdtem félni, azt sem tudom, hogy volt bátorságom követni azt a valamit…

A kíváncsiság hajtott, azt hiszem.

Nem figyeltem a vészcsengőre a fejemben, csak meg akartam tudni az igazat.

Szerencsére időben észbe kaptam, így vissza találtam az ösvényre, azonban ahelyett, hogy megnyugodtam volna, csak még idegesebb lettem.

Elegem van, miért nincs nekem nyugodt és hétköznapi életem?!

Olyan nagy kérés???

Nem hiszem…

Most már nem féltem, sokkal inkább dühös voltam.

Mindenre és mindenkire.

Lehet, hogy önző és igazságtalan vagyok, de sajnálom, nem születtem szentnek.

Hazatrappoltam, és felvágtattam a szobámba.

Előkotortam az mp3am, és teljes hangerőre tekertem a Linkin Parkot.

Felültem a kiszélesített ablakpárkányomra, és lábaimat felhúzva, az ablaknak döntöttem a fejem.

Csak bámultam a szakadó esőt, ami idő közben rákezdett, hallgattam a fülsüketítően hangos rockot, és próbáltam kizárni a zavaró gondolatokat.

Nem tudom, meddig ülhettem ott, mert a Linkin Park mappámban kb. 7 CD volt belesűrítve, szóval még erről sem tudtam megállapítani semmit.

Az eső még mindig ömlött, mintha sose akarna már elállni.

Arra eszméltem, hogy a mobilom rezegni kezd a zsebemben.

A kijelzőn Lucas neve villogott.

Kikaptam a fülemből a fülhallgatót, és felkaptam a telefont.

-Haló!-szóltam bele.

-Szia May, én vagyok az.-hallottam meg a világ leggyönyörűbb hangját.

-Szia-suttogtam, de tudtam, hogy úgyis meghallja.

-Beszélnünk kellene, kinyitnád az ablakot?-kérdezte egy kis félsszel a hangjában. Mintha tartana valamitől…

De mitől? Hisz én bántottam meg őt, nem pedig fordítva.

-Persze.-mondtam még mindig halkan.

-Köszönöm, fél perc, és ott vagyok.-mondta búcsúzólag, és megszakította a vonalat.

Kinyitottam az ablakot, és vártam.

Nem kellett sokáig, mert tényleg csak fél perc kellett neki.

Csak egy elmosódott foltot láttam, olyan gyorsan mozgott.

Épp csak hogy felfedeztem, már előttem állt, kusza haja tiszta víz volt, angyali sápadt arcáról is csöpögött az esővíz, az ablak már zárva volt.