16.Fejezet-I love you

16.Fejezet

I love you

(ez azt a képet én csináltam, tom kicsit gagyi lett,de ez vanXD)

Megsimította az arcomat, amitől csak még jobban felforrósodott a levegő.

Majd az arcával lassan közelíteni kezdett felém.

A szívem a torkomban dobogott, és minden gondolat kiszállt a fejemből. Majd a szája végre elérte remegő ajkaimat. Bár az ajkai hűvösek voltak, én mégis úgy éreztem, hogy menten lángra lobbanok. Visszacsókoltam, és ő bátortalanul átölelte a derekamat.

Aztán túl hamar eresztett el.

Tekintete az enyémet kereste, és amint a szemébe néztem, megint elvesztem. Szinte magába szippantott ez a csodálatos mézszínű szempár.

-Én…ne haragudj.-mondta, és bűnbánóan nézett rám.

-Mi a baj?-suttogtam lágyan, és közben őt vizslattam.

-Hogy, csak így letámadtalak. Sajnálom, csak…nem tudom, mi van velem, de olyat érzek, amit eddig még soha. Nagyon fontos vagy nekem.-mosolyodott el halványan.

-Ezért ne kérj bocsánatot.-mosolyodtam el.

-Még sosem éreztem így senki iránt. Pont abba az emberbe szerettem bele, akitől a legtávolabb kéne lennem.-mosolyodott el, és az én szívem majd ki ugrott a helyéről, és el is pirultam, de ezen már meg sem lepődtem.

-Én se vagyok jobb. Én is pont abba szerettem bele, akitől történetesen sikítva kellene menekülnöm.-mosolyodtam el.

-Hmm…Akkor jól egymásba botlottunk.-kuncogott.

Idillünket a csengő hangja szakította félbe.

-El fogok késni.-vigyorogtam, de nem különösebben érdekelt.

-Én is.-mosolygott ő is szélesen.

Valahogy egyikünk sem akart órára menni.

-Nem hiszem, hogy a történelem tanár számára nélkülözhetetlen lennék.-mondtam tűnődve.

-Én sem, de nem szeretném, ha miattam kerülnél bajba.-simította meg az arcom.

-Tulajdonképpen már bajban vagyok, és kisebb bajba kerülök, ha nem megyek órára.-vontam vállat.

-Azért menj be, én is bemegyek.-adott csókot a homlokomra, és elsuhant a kihalt folyosón, én pedig sietősen a töri terem felé vettem az irányt.

-Elnézést tanár úr. Egészségügyi problémák.-mentem be a terembe. Mekkora mákom van, hogy pasi a tanárom!

-Rendben, Miss Campbell.

Én pedig helyre mentem.

Az óra csigalassúsággal vánszorgott, de szerencsére ez már az utolsó ma. Már azt hittem bedöglött a csengő, hogy nem bír megszólalni.

Ufff….Kiakasztó.

De végre véget ért az óra, és akkor jöttem rá, hogy tulajdonképpen még azt sem tudom, hogy melyik századról volt szó.

Pedig jegyzeteltem, de akkor sem emlékeztem rá. Ez azért teljesítmény, még tőlem is. Megráztam a fejem, és a kijárat felé vettem az irányt.

Gondolataimba merülve mentem a folyosón, mikor egyszer csak valaki a fülembe suttogott.

-Hol járnak a gondolataid?-hallottam azt a mély, bársonyos hangot, amitől a hideg futkosott a hátamon.

-Szeretnéd tudni, mi?-kérdeztem vigyorogva Lucastól, aki időközben mellém lépett.

-Jobban, mint hinnéd.-mondta egy kicsit bosszús hangon, én pedig felkuncogtam.-Van még órád?

-Nem, ez volt az utolsó. De ez is alig akart véget érni.-sóhajtottam.

-Nem szereted a történelmet?-kérdezte meglepett hangon.

-De. De akkor sem kötött le. Azt se tudom, melyik századról tanulunk.

-Miért, mi vonta el a figyelmedet?-nem néztem az arcára, de hallottam, hogy mosolyog.

-Nehogy azt hidd, hogy miattad van.-füllentettem, mert nem engedte a büszkeségem, hogy ezt tudja.

-Rosszul hinném?

-Igen.-füllentettem megint. Alapjáraton borzalmasan hazudok, de ez most egész jól ment. Bár vele kétszer olyan nehéz nem őszintének lenni, hiszen még a szívdobogásomat is hallja.

-Nagyon rosszul hazudsz.-suttogta a fülembe.

A francba is, ezt nem hiszem el! Miért kell neki mindenre rájönnie?!

-Ufff…-nyögtem fel.-Neked van még órád?-tereltem a témát.

-Nincs.-de hallottam, hogy remeg a hangja az elfojtott nevetéstől.

Ezek után szó nélkül mentünk a kocsijához. Már nem voltak a parkolóban, mert akinek még volt órája, az már bent ült a teremben, akinek meg csak hat órája volt, az meg már hazament.

Már nyitottam volna az ajtót, mikor egyszer csak eltűnt a kezem elől, és mire észbe kaptam, már Lucas fogta az ajtót mosolyogva.

Egy pillanatra megdermedtem, de aztán mosolyogva néztem rá.

-Köszönöm.-mondtam, és elpirultam egy kicsit, miközben beültem a kocsiba.

Ő csak visszamosolygott, és aranyszemében csillogott a boldogság. Így még jobban elbűvölt. Persze eddig sem volt világfájdalmas képe, de mindig láttam a pillantásában valahol mélyen a bánatot és a keserűséget. De most nem. Nem tudom mitől, vagy miért, de örültem ennek a változásnak.

-Kérdezősködhetek most már?-hallottam Lucas kíváncsi hangját. Észre se vettem, hogy már rég elindultunk.

-Mit akarsz még tudni rólam?-kérdeztem hitetlenkedve. Hisz már ismer. Kettőnk közül én vagyok az, aki kevesebbet tud a másikról.

-Hiszen alig tudok valamit rólad.-nézett rám csodálkozva.

-Én se tudok rólad sok mindent.-vágtam vissza.

-Szóval akkor kérdezhetek? Csak mert legutóbb kaptam a fejemre, amiért faggattalak.-kuncogott, és én elpirultam az emlék hatására. Azon a bulin beszélgettünk először hosszabban.

-Legyen.-egyeztem bele sóhajtva, és a megjegyzést elengedtem a fülem mellett.

-Rendben. Mi a kedvenc virágod?-kezdte, és én sejtettem, hogy ez csak az első kérdés a hosszú sorban.

-A fehér magnólia.-mondtam könnyedén. Közben figyeltem az arcát. Mintha meglepetés suhant volna át rajta. Miért lepődött meg?



Nem sokáig tartott a hatásszünet, mindössze pár másodpercig, de azért feltűnt.

-Mi a kedvenc színed?

-A sötétkék.

És így tovább. Mindenre rákérdezett, amire csak lehet, de elég sokszor meglepődöttséget vettem észre tökéletes vonásain. Például amikor közöltem vele, hogy még életemben egy lányregényt nem voltam hajlandó elolvasni, de a sci-fiket és a fantasykat imádom, egyenesen ledöbbent. De amikor megtudta, hogy a kedvenc drágakövem az ametiszt, csak csendesen mosolygott magában. Könyörtelenül kifaggatott a filmekről is, meg úgy egyáltalán mindenről. A végén már a fejem fogtam a sok kérdéstől, és már kezdtem igazán megbánni, hogy hagytam neki, hogy kérdezzen.

Meg nem is értettem, hogy mit érdekli őt, hogy milyen volt az előző házunkban a szobám?!

De azért válaszoltam neki.

Végre! Most van egy kis szünet. Először azóta, hogy nekikezdett.

-Mondd, hogy nincs több kérdésed!-néztem rá könyörgően.

-Ennyire zavarnak?-kérdezte elkomorulva.

-Nem, csak nem értem, hogy miért érdekel, meg amúgy sem szeretek magamról beszélni.-mondtam őszintén.

-Minden érdekel veled kapcsolatban.-hangsúlyozott minden szót és közben mélyen a szemembe nézett.

Erre csak mosolyogtam magamban.

Kinéztem az ablakon, és most vettem észre, hogy már rég a házunk előtt állunk. A szám is tátva maradt meglepetésemben. Igaz, hogy én már a parkolóban elvesztettem a fonalat…

Lucasra néztem, aki csendesen somolygott magában.

-Mennem kell.-mondtam kicsit szomorkás mosollyal a számon.

Bánatosan felsóhajtott.

-Rendben. Akkor szia.-lehelte, és közelebb hajolt hozzám, az orrunk majdnem összeért. Egy pillanatig a szemembe nézett, és aztán egy gyengéd csókot nyomva a számra, elhúzódott.

Én pedig kelletlenül bár, de elköszöntem tőle, és próbáltam kitisztítani a fejem, hogy a fiúknak ne tűnjön fel a változás.

Kiszálltam a kocsiból, és elég keményen kellett fegyelmeznem magam, hogy ne ugrándozva menjek az ajtóhoz. Hihetetlenül boldog voltam. Lucas szeret engem. ENGEM! Erről még álmodni sem mertem volna.

Fülig érő szájjal mentem be a házba, észre se vettem, hogy nem vagyok egyedül.

-Will.-állapítottam meg csodálkozva.

-Talált süllyedt.-vigyorgott a bátyám. Ránéztem az órámra, és meglepve láttam, hogy már fél öt van!

-Na, én megyek tanulni, a szobámban leszek.-mondtam annyira közömbösen, amennyire csak tudtam.

-Jó…-mondta a bátyám elgondolkozva. Mi van ma Willel?! Máskor mindig piszkál, meg viccelődik, most meg csak elrebeg három szót, és bambul…

Megrántottam a vállam, és felmenekültem a szobámba. Tanultam egy kicsit, megírtam a házikat, aztán megint elővettem a gitáromat. Imádok rajta játszani. Nem is tudom, hogy bírtam eddig nélküle…

Most csak játszadoztam az akkordokkal, semmi extra, de jó volt…Megnyugtatott…

Teljesen belemerültem a zenébe, így villámcsapásként ért, mikor valami hideg átkarolta a derekam, és befogta a számat.

Majdnem infarktust kaptam, de aztán rögtön megnyugodtam, mikor rájöttem ki az.

„Jól van, most már elengedhetsz”-akartam mondani, de nem tudtam, mert a keze még mindig a számon volt.

De mikor megérezte, hogy beszélni akarok, elengedett, így én meg tudtam fordulni.

-Úristen Lucas! A frászt hoztad rám.-dorgáltam meg, de le sem tudtam volna tagadni, hogy nagyon örülök, hogy itt van.

-Sajnálom, de már nem bírtam nélküled.-lehelte, és közel hajolt hozzám.

-Azért örülök, hogy itt vagy.-fontam a nyaka köré a karjaim mosolyogva, ő pedig a derekamat ölelte.

-Szeretlek.-suttogta lehunyt szemmel. Jól esett ezt hallani, most mondta ki szó szerint először.

-Én is.-súgtam vissza, és elmosolyodtam. Aztán elhúzódott, és félrefordította a fejét. Úgy tűnt, hogy valamire felfigyelt.

-Édesapád hazaért.-közölte néhány másodperc hallgatás után.

-Akkor én most tűzök vacsit főzni, mert a fiúk szörnyűek, hogyha éhesek.-mondtam, és kibújtam ölelő karjai közül.

Ő csak kuncogott és bólintott egyet.

Leszaladtam a lépcsőn és a pici konyha felé vettem az irányt.

-Szia apu!-kiálltottam ki a konyhából.

-Szia. Hol van a bátyád?-kérdezte gyanakodva.

-Fenn a szobájában.-válaszoltam, sürgölődés közben.

Fél óra múlva már az asztalnál ültünk. Egyikünk sem szólalt meg, és ami a leginkább meglepett, hogy Willnek olyan álmodozó volt a tekintete, hogy azt gyanítottam, hogy azt sem tudja megmondani, hogy mit eszik éppen.

Mikor mindenki befejezte, láttam, hogy a mindig bolondos bátyám nagyon nincs magánál, ezért felzavartam a szobájába, hogy pihenjen, és majd én mosogatok. Erre csak egy hálás mosolyt villantott felém, és felment a vackába. Nem tudom mi lehet vele.

Gyorsan elmostam a tányérokat, és szaladtam fel a szobámba, ahol Lucas várt rám.

Nagy lendülettel nyitottam be, de nem láttam sehol, pedig a szemem a szoba összes zugát bejárta.

Tettem befele pár lépést, mikor két erős kar fonódott a derekamra.

Elakadt a lélegzetem, a szívem pedig őrülten dobolni kezdett a melkasomban.

Csöndes kuncogást hallottam a hátam mögül.

-Ez nem vicces, majdnem infarktust kaptam. Az a legújabb hobbid, hogy a frászt hozd rám az ilyen atrakcióiddal?-fordultam meg a karjai között, de a keze még mindig a derekamon volt.

-Pedig most direkt hangosabb voltam.-mosolygott ártatlanul.

-Esetünket tekintve a hangos az egy elég relatív fogalom-néztem rá lesújtóan, és láttam, ahogy próbálja elfojtani a nevetését.

-És mikor fogod beváltani a nekem tett ígéreted?-kérdezte pár másodperc hallgatás után csibészes mosollyal az arcán, én pedig értetlenül néztem rá.

Milyen ígéret? Mit felejtettem el?

De akárhogy gondolkodtam nem bírtam rájönni, miről beszél.