8.Fejezet-Rossz álom

8.Fejezet

Rossz álom

Sötétség. Semmi más, csak az ijesztő feketeség. Kezdtem pánikba esni. Olyan elhagyatottnak éreztem magam, mint még soha. Aztán egyszer csak ott termett előttem. Nagyon megkönnyebbültem, és már elindultam volna felé, mikor felemelte a kezét:


-Ne gyere közelebb!-lágy hangja most fájdalmasan csengett, és én úgy éreztem magam, mint akit gyomorszájon vágtak.


-Lucas…-kezdtem, de ő közbe vágott.


-May, menj innen!-mondta határozottan. A szeme szinte könyörgött nekem. Bármit megtettem volna neki, de otthagyni nem bírtam.


-Miért?-suttogtam.


-Mert nem biztonságos, May! Menekülj már!-szinte már esdekelt, de nem mozdultam. Ha ott helyben leszúrnak se tudtam volna elmenni. Hiszen látszott, hogy ő is fél, csak engem akar megvédeni, bár azt nem tudtam mitől.


A következő pillanatban szétrepedt a talaj, és elválasztott minket egy mély szakadék. Majd egy sötét, ködszerű árnyék keletkezett, és elnyelte őt.


-NE!!!-kiáltottam.

Kinyitottam a szemem. Még mindig ziháltam, és folytak a könnyeim. Arról nem is beszélve, hogy gyakorlatilag fürödtem az izzadtságban. Kis időbe telt, míg felfogtam, hogy az ágyamban vagyok, és ez csak egy szörnyű rémálom volt.

Az éjjeliszekrényemen álló ébresztőórám hajnali kettőt mutatott.

De hisz amikor ledőltem, csak délelőtt fél 10 volt! Ennyit aludtam?!

Úgy döntöttem, hogy lezuhanyozok. A hűs víz jót tett. Felfrissültem tőle.

Ahogy visszamentem a szobámba, éreztem, hogy a vállam szörnyen sajog. Felkaptam egy farmert, egy fenyőzöld felsővel, és lementem a földszintre, hogy a gyógyszeres dobozban keressek valami fájdalom csillapítót.

Próbáltam halkan matatni, nehogy fölébresszem a fiúkat. Szerencsére hamar megtaláltam, amit kerestem, és a konyhába sétáltam, hogy be tudjam venni egy kis vízzel.

Elmostam a poharat, és már mentem volna vissza a szobámba, de megakadt a szemem a konyhapulton, amire egy kis cetli volt letéve.

Odaléptem, és elolvastam. Naomy írása volt. Megadta a házit, és gyógyulást kívánt.

Legalább a leckét meg tudom írni. Felcaplattam a szobámba, és nekiláttam, mert ennyi alvás után nem voltam álmos.

Viszonylag hamar végeztem vele, nem volt túl sok.

Úgy döntöttem, hogy inkább hallgatok egy kis zenét.

Előkotortam az mp3 lejátszómat, és beraktam a fülhallgatót, majd elkezdtem keresgélni a különböző mappák között, mert ötletem sem volt, milyen zenét szeretnék…

Végül Avril Lavigne-ra esett a választásom.

Az mp3-at a zsebembe raktam, és hirtelen ötlettől vezérelve addig kotorásztam, amíg találtam az íróasztalomon egy rajzlapot, és egy ceruzát, majd elkezdtem firkálgatni. Nem is figyeltem oda arra, amit csinálok, csak rajzoltam, és dúdoltam a kedvenc számomat Avriltől, közben pedig gondolkodtam.

A bátyám szerint túl sokat filózok, és tök fölöslegesen (hogy az ő szavaival fejezzem ki magam), de ha nem gondolnám magamban végig a dolgokat, egyszerűen felrobbannék. Ilyen szempontból szöges ellentéte vagyok Willnek. Ő nem fárasztja magát azzal, hogy tipródik magában, nemes egyszerűséggel nyíltan rákérdez, ha érdekli valami. Egyszóval nem egy bonyolult lélek. Pontosan ezért nehéz előtte titkolózni. Mert ő olyan őszinte, nem kertel, megmondja a véleményét, és azt is pontosan jól látja, ha valamit nem mondok el neki.

Na, nem mintha olyan sokat titkolóznék a bátyám előtt. Abszolút megbízom benne, és tűzbe tenném érte a kezem.

De hát a szerelmi életemet csak nem teregetem ki előtte. Igaz, hogy nem is igazán lett volna mit kiteregetni. Még nem voltam szerelmes, és anélkül meg nem láttam értelmét az egésznek. Nem mintha annyira jöttek volna utánam a pasik…

Meg is lepett rendesen, hogy Oliver bepróbálkozott. Naomyt pedig nagyon sajnáltam, hiszen a barátnőm, és szemmel láthatóan fülig belezúgott Oliverbe.

A fiúk néha annyira vakok tudnak lenni… Nem értem, hogy nem vette még észre, pedig hát elég nyilvánvaló a helyzet. Ez így senkinek se jó. Nana szenved, Oliver olyan vonat után fut, ami úgyse veszi fel, én meg halál kínosan érzem magam emiatt az egész szituáció miatt. De mégis a barátnőm szomorkodását a legrosszabb látni.

Az igaz, hogy néha nehezére esik lakatot tennie a szájára, de alapjában véve egy kedves lány.

Hirtelen összerezzentem, mert egy pörgősebb szám jött, és „felébresztett”.

Lenéztem a rajzlapra, és leesett az állam.

Mióta tudok én így rajzolni???

A képen Lucas volt (mily meglepő), és egy fán ülve bámulta a tájat elgondolkozva.

Ilyet még akkor sem tudok rajzolni, ha éppenséggel odafigyelek, akkor meg ezt most hogy hoztam össze?

Még mindig a képet néztem, és közben attól féltem, hogy kiakad az állkapcsom, ha még nagyobbra tátom a szám.

Nyílt az ajtó, és Will jött be. Gyorsan, amennyire tudtam, összeszedtem magam (ez alatt azt értem, hogy már nem tátogtam, mint egy fuldokló hal), és a rajzot a hátam mögé dugva fordultam a bátyám felé, akiből úgy látszik az udvariasság szikrája is kiveszett-nem mintha ez eddig olyan sokszor megmutatkozott volna.

-Nem mondták még neked, hogy illik kopogni?-kérdeztem csípősen.

-Mintha már említették volna…-vakarta az állát elgondolkozva, de a szeme huncutul csillogott.-Amúgy neked is jó reggelt.-tette hozzá vigyorogva.

Erre se szó, se beszéd, hozzávágtam a matekfüzetemet.

-Hékás! Ha már az illemnél tartunk, dobálózni sem illik. Ha már ennyire okos kislány vagy, igazán példát mutathatnál nekem.-cukkolt tovább.

-Adok én neked példamutatást.-most már igazán begurultam. Lekaptam a könyvespolcról a teljes Gyűrűk urát, és megindultam a legalább másfél fejjel magasabb bátyám felé, akinek még mindig ott virított az arcán az öntelt vigyor.

-Úgyse mered.-incselkedett velem, én pedig elkezdtem csapkodni.

-Igen?-kérdeztem kihívóan. Erre gyorsan mögém került, és felkapott. Így nem tudtam tovább ütni.

-És had soroljam tovább: kicsi, makacs, nagyszájú és agresszív.-utalt a legutóbbi csete-paténkra, amikor nem voltam hajlandó bocsánatot kérni tőle.

-És most ez a bizonyos kicsi, makacs, nagyszájú és agresszív most kirak téged a szobájából.-mondtam, azzal kibújtam a szorításából, és a Tolkien kötettel a kezemben szó szerint kisöpörtem a szobámból, majd pedig bevágtam az orra előtt az ajtót.

Nagyot sóhajtva visszatettem a könyvemet a helyére, és mivel Will előszeretettel járkál engedély nélkül a szobámban, ezért a rajzomat bedugtam az egyik meglazult parkettadarab alá.

Megint az órára esett a pillantásom, és nagyot néztem, aznap reggel már másodszor.

Késésben voltam.

Gyorsan bevágtattam a fürdőbe, és rendbe szedtem magam, majd leszaladtam a sulitáskámmal együtt a konyhába reggelizni. Csodálkoztam, mert apu még az asztalnál ült.

-’Reggelt. Hogyhogy te még itthon vagy?-kérdeztem, miközben gyorsan előkaptam egy müzliszeletet, mert már rendesen enni nem volt időm.

-Később kell bemennem, és látni szerettem volna, hogy vagy. Hallottam, hogy máris bajba kerültél.

Csak forgattam a szemem.

-És honnan tudod?

-May, ugyan már ez egy kisváros.-nevetett, és keserűen adtam neki igazat. Itt nincsenek titkok, mindenki mindent tud. Csodás!

Igaz.-sóhajtottam.-De minden rendben, csak nem figyeltem oda, és a vállam bánta. Nem komoly.

-Én akkor is azt szeretném, hogy ma a bátyád vigyen suliba, hogy ne erőltesd meg magad.-nézett rám komolyan, és tekintetében láttam az apai szigort.

Az ereimben meghűlt a vér.

-Nem. Kizárt dolog, hogy én felüljek arra a vacakra, ne kérj tőlem ilyet!

-Ki kérem magamnak! Még hogy vacak! Csak hogy tudd hugi, ez egy remek motor, és biztonságos is.-hallottam Will sértődött hangját a lépcső felől.

Megpördültem a tengelyem körül.

-Tőlem akár csúcskategóriás is lehet, én akkor sem vagyok hajlandó felülni rá.-jelentettem ki határozottan.

-Fejezzétek be!-szólt ránk apa erélyesen.-Nyugodjatok meg. May, nem kell motoroznod, majd a bátyád bevisz és elhoz a te kocsiddal. Így rendben lesz?-nézett ránk.

-Legyen, de akkor sem bírom felfogni, mi bajod a mocimmal.-morogta a bátyám.

-Tőlem…-egyeztem bele kelletlenül. Nagyon nem volt ínyemre, hogy Will fuvarozzon. Ez olyan ciki! Végre van saját kocsim, erre a bratyóm visz a suliba.-nyavalyogtam magamban.

Kocsidudálás hallatszott a garázsból.

-Hugiíííí!!! Addig várjak, amíg kitör a 3. Világháború, vagy méltóztatsz kisétálni, és becsücsülni a csotrogányodba?-kiabált Will türelmetlenül.

Én csak égnek emeltem a szemeim, és odaköszönve apunak elindultam a garázsba.

Beültem a kocsiba.

-Na, végre!-sóhajtotta Will, és indított.

-Valaki itt nagyon türelmetlen.-somolyogtam.

Ezt csak egy sötét pillantással jutalmazta.

-Szörnyen gyerekes vagy.-néztem rá.

-Ez nem igaz!-dacoskodott, és most még inkább úgy nézett ki, mint egy durcás három éves.

-Dehogynem.-nevettem rá.

-Ne kekeckedj velem, törpilla!-figyelmeztetett viccesen.

-Mert különben?-néztem rá kihívóan.

-És még én vagyok gyerekes…-motyogta.

-Naná.-vágtam rá.

Idő közben a sulihoz értünk, és Will kipattant a kocsiból, és kinyitotta nekem az ajtót.

Ezzel meg mi történt??? Az állam a földet verdeste, annyira meglepődtem.

-Csukd be a szád.-vigyorgott a bátyám.

Erre észbe kaptam, és kikászálódtam az autóból.

-Kösz, hogy elhoztál.-mondtam, és megöleltem.

Kicsit meglepődött, mert nem szokott hozzá az ilyesfajta érzelemkitöréseimhez, de visszaölelt. Így álltunk pár pillanatig, aztán ő beszállt a kocsimba, és elhajtott, hogy még ő is beérjen, én pedig elindultam az irodalom órámra.

Ahogy mentem, megláttam Lucast. Tőlem olyan kétszáz méterre állt a járdán, és engem nézett. Rámosolyogtam, de a mosoly azonnal az arcomra fagyott, ahogy megláttam milyen képet vág.

Az arca hideg volt, és érzelemmentes, a szemében pedig mintha csalódottságot láttam volna csillanni, de biztos nem lehettem benne, mert elkapta a tekintetét, és a kezét ökölbe szorította. Én is lesütöttem a szemem, és teljesen összezavarodva mentem tovább az órámra.

Néha olyan furcsán viselkedik. Az biztos, hogy más, mint a többiek. Olyan, mintha a többiek félnének tőle, és a családjától. De miért? Én még csak feszélyezettnek sem érzem magam, ha beszélünk. Csupán izgatott vagyok, de Kathynél még ez sincs.

Már csak arra eszméltem fel, hogy a padban ülök Naomy mellett, és elkezdődött az óra.

Shakespeare-ről volt szó, annyiszor végighallgattam már az életét, hogy nem tudott lekötni. Főleg így nem, hogy Lucas ismét adott nekem gondolkodni valót.

Az én hangulatom is elég könnyen billen, de Lucas még az én hangulatingadozásaimon is túltesz.

Vagy valamit nem tudok?

Nos, ez elég valószínű. Nem nehéz rájönni, hogy valamit titkol. Mert biztos, hogy azért nem érintkeznek másokkal, mert ők akarják így.

Egész délelőtt ezen töprengtem, de nem jutottam semmire.

Az utolsó órám pedig kémia. Összeszorult a gyomrom, ahogy a labor felé mentem a szitáló esőben. Viszont megint nem néztem a lábam elé, és majdnem hasra estem az egyik járdarepedésben, de szerencsére visszanyertem az egyensúlyom még időben.

Belépve a kémia-laborba a szemem azonnal a mi padunkra vándorolt, és láttam, hogy ő már ott ül.

Kifelé bámult az ablakon, és még akkor sem nézett oda, mikor leültem mellé.

-Szia.-köszöntem félénken.

Egy picit felém fordult, de nem nézett a szemembe.

-Hello-motyogta alig érthetően.

Az arcán ugyanaz a hideg maszk ült, mint reggel a parkolóban. Mi baja van? Miért viselkedik így? Megbántottam valamivel? Egyáltalán velem van problémája?

-Valami baj van?-kérdeztem óvatosan.

-Nem nincs, és szeretnék az órára figyelni.-vetette oda keményen. Kicsit visszahőköltem. Mit csináltam, amivel magamra haragítottam? Elfordultam tőle, és a tanárra szegeztem a tekintetem, de az agyam zsongott a megválaszolatlan kérdésektől.

Amint megszólalt a csengő, ő már nem is volt a teremben, én pedig hitetlenkedve bámultam utána.