5.Fejezet-A buli

5.Fejezet

A buli

Beültünk a kocsiba. A többiek már nagyon felpörögtek, és izgatottan beszélgettek. Én még mindig nehezteltem egy kicsit, de ez fokozatosan elmúlt, és végre kezdtem jól érezni magam, bár egy kicsit feszengtem ebben a cuccban. Matt elég látványosan nézett végig rajtam, mikor Naomi kíséretében beszálltam Oliver autójába, és azóta is néhányszor rajtam felejtette a szemét. Nagyon kínos volt. Tudom, hogy ennek örülnöm kéne, de én inkább rosszul éreztem magam ettől.

Elég hamar megérkeztünk, csupán fél órás volt az út. Az egyik helyi kis hangulatos szórakozóhelyre mentünk, amit külön lezártak mára.

Igaza volt Olivernek, tényleg ott volt mindenki, pontosabban az egész évfolyam. Rebeca és Matt azonnal elmentek táncolni, mi pedig leültünk az egyik sarokban lévő asztalhoz.

Oliver kis idő múlva odafordult hozzám:

-Nincs kedved táncolni?-kérdezte kedvesen.

-Nem volt neked elég a tesióra?-kérdeztem vissza nevetve. A tánc nem tartozott az erősségeim közé, és akkor nagyon finoman fogalmaztam. És különben sem akartam, hogy félreértse. Nekem ő csak egy barát. Semmi több.

-Vállalom a kockázatot.-felelte. Nem veszi a lapot?!

-Figyu, ez tényleg nem túl jó ötlet, és amúgy sem szeretek táncolni.-próbáltam kedvesen visszautasítani.

-Kár.-szontyolodott el.

-Naomi, te?-fordult Nanához.

-Hát persze.-válaszolta lelkesen a barátnőm. Volt egy olyan érzésem, hogy ha Oliver azt mondaná Nanának, hogy ugorjon a kútba, akkor Naomi mosolyogva vetné bele magát. Elmosolyodtam, és megint eszembe jutott Lucas. Hirtelen semmi kedvem nem volt ezen a túlzsúfolt helyen ücsörögni egyedül, ezért felpattantam, és kimentem a hátsó teraszra, ami teljesen üres volt. Ráültem a korlátra, és figyeltem a csillagokat. Mindeközben a gondolataim egy aranyló szempárnál jártak.

Már megint teljesen kizártam a külvilágot, és az ütő is megállt bennem egy pillanatra, mikor meghallottam egy lágy, kellemes hangot.

-Szia. Csatlakozhatok?-sétált mellém, én pedig majdnem lefordultam a korlátról ijedtemben.

-Jézusom, de megijesztettél! Hogy kerülsz te ide?-magamban éppen a telepátia lehetőségén gondolkodtam. Na, igen. Emlegetett szamár.

-Ne haragudj.-mosolygott Lucas.-A buliba meg Kathleen, a húgom rángatott el. El nem tudod képzelni mennyit nyaggatott, de most már nem bánom.-ült fel mellém a korlátra.

-Hmmm. Azt hiszem, jobban el tudom képzelni, mint hinnéd.-morogtam. Erre felvonta tökéletes ívű szemöldökét.

-Engem Naomi ráncigált ki a házból, és Will, a bátyám, meg összeesküdött ellene. És akkor arról még nem is volt szó arról, hogy mit össze veszekedett velem, amíg rám imádkozta ezt a lehetetlen göncöt.-kuncogtam az emlék hatására.

Erre Lucas felnevetett.

-Akkor tényleg érted, hogy mire gondolok. De miért nem akartál bulizni menni?

-Ezt én is kérdezhetném tőled.-próbáltam terelni a témát.

-Igen, kérdezhetted volna, de nem tetted. Válaszolsz a kérdésemre?-sejthettem volna, hogy nem fog bedőlni, de egy próbát azért megért…

-Van választásom?-kérdeztem lemondóan.

-Hmmm…Hát mindenképpen kiszedném belőled. Kíváncsivá tettél.-vigyorgott önelégülten.

-Én? Mivel?-kérdeztem hitetlenkedve. Pont én tettem volna kíváncsivá? Egy szürke kisegér? Ez nekem magas.

-Igen te. Miért olyan hihetetlen ez?

-Nem lényeges.-ráztam a fejem. Nem sok kedvem volt ezt ecsetelni neki.

-Miért nem válaszolsz a kérdéseimre?-hirtelen elég bosszúsnak tűnt.

Összeszűkült a szemem.

-Senkinek nem tartozom elszámolással.-sziszegtem. Utáltam, ha faggatnak, ellenben nagyon kíváncsi voltam. Kicsit ellentmondásos elismerem, de ez van.

-Igazad van. Ne haragudj.-lehajtotta a fejét, és olyan bűntudatosan nézett ki, hogy már meg is bántam a viselkedésemet, és magyarázkodni kezdtem.

-Nem, semmi baj. Csak nem nagyon bírom, ha kérdezősködnek. Nem szeretek magamról beszélni.

-Miért?

Felnevettem.

-Már megint kérdezősködsz.-mutattam rá.

Ő is elmosolyodott.

-Akkor kössünk alkut. Te válaszolsz egy kérdésemre, és cserébe én is válaszolok a tiedre. Ez így fair.

-Honnan tudod, hogy vannak kérdéseim?-kérdeztem meglepődve. Hiszen nem is említettem neki, hogy mennyire kíváncsi vagyok.

-Nem tudom, csak sejtem. De neked mindig vannak kérdéseid.-kuncogott halkan.

Na, ebben igaza volt. A tanárok, és a szüleim is a falnak mentek tőlem, mikor kisebb voltam, mert mindig csak a „miért?”,”hogy?”, és megint csak „miért?”

-Ebben van valami.-suttogtam, és elpirultam.

-Akkor én kezdem. Miért nem akartál eljönni a buliba?

-Ahh, már megint itt tartunk?-nyögtem fel.

-Nem. Még mindig itt tartunk.-helyesbített somolyogva.-Szóval?-vált a hangja ismét érdeklődővé.

Vállat vontam.

-Nem igazán szeretek bulizni. Én csendesebb típus vagyok, és táncolni is utálok.-vallottam be.

Erre megint felvonta a szemöldökét, és engem fürkészett. Úgy éreztem, mintha egy röngten-sugár pásztázna végig. Megborzongtam. Próbáltam elnyomni, de észrevette.

-Fázol?

-Nem.-ráztam a fejem. Egy kicsit tényleg fáztam, de olyan jó volt itt vele, nem akartam bemenni.

Kibújt a kabátjából.

-Tessék, vedd ezt fel.-nyújtotta át nekem.

-Köszönöm.-mondtam neki, és elvettem a sötétkék dzsekit, amit odanyújtott nekem. Imádtam ezt a fajta kéket. Elmosolyodtam ezen.

-Mi az?-kérdezte, mikor a mosolyom szélesebb lett.

-Jaj, semmi. Csak olyan szép ez a szín.-böktem a kabátra. Meglepődve nézett rám.

-Hát, mindenre gondoltam volna, csak erre nem.-mondta elképedve, és úgy vettem észre, hogy ez a tudat nagyon zavarja.

-Honnan tudhatnád, hogy mi jár a fejemben?-kérdeztem vissza.

-Sehonnan.-mosolyodott el megint, de a mosolya nem volt őszinte, ezt tisztán láttam. De miért? Mi lehet az oka?



-Akkor most én kérdezek ugye?-vonakodva bólintott.- Hogyhogy nem voltál suliban 2 hétig?-kérdezősködtem. Úgy láttam, hogy nem örül a kérdésemnek, bár fogalmam sem volt, miért. De hát én a tetteinek a 90%-át nem értem!

-Beteg voltam.-mondta kifejezéstelen arccal. Nem tudom miért, de úgy éreztem nem mond igazat.

-Aha.-mondtam kétkedve, cinikusan.-Két teljes hétig?

-Egy kérdésről volt szó.-emlékeztetett kaján vigyorral az arcán, de volt valami e mögött, amit leplezni próbált.

Csúnyán néztem rá.

-Hé, kölcsön kenyér vissza jár.-mentegetőzött kuncogva, de nem úgy tűnt, mint aki nagyon félne. Mondjuk, nem sok kárt tehetnék benne. Én 160 cm vagyok, ő meg olyan 195 környékén van. Arról ne is beszéljünk, hogy amilyen izmos, simán arrébb rak. Persze a bátyámmal szoktunk bunyózni, de az is többnyire abból áll, hogy egy 600 oldalas könyvvel a kezemben kergetem körbe a házban azzal a feltett szándékkal, hogy lecsapom, mint egy taxiórát.

-Mi jár a fejedben?-suttogta nagyon halkan, inkább magának mondta, mint nekem.

Önkéntelenül közelebb hajolhattunk egymáshoz, mert amikor Oliver engem keresve jött ki az ajtón, gyorsan szétrebbentünk, és én a hirtelen mozdulattól majdnem leestem a korlátról. Lucas gyorsan utánam kapott, és megtartott. A keze még egy pillanatig ott időzött a karomon, mire én elpirultam, és ő is gyorsan elvette a kezét. Nagyon hideg volt, ezt még a kabáton keresztül is éreztem.

Nem mintha zavart volna. Ellenkezőleg. Olyan biztonságban éreztem magam, mikor hozzám ért… És mindeközben mégis mindig zavarba jöttem tőle.

-Á, May hát itt vagy! Már kerestelek.-mondta Oliver enyhe féltékeny éllel a hangjában, és egy szúrós pillantást vetett Lucas felé. Ezt valószínűleg ő is észrevette, mert a szemében vidámságot, és egy kis önelégültséget láttam.

-Miért kerestél?-kérdeztem tőle, hogy vége legyen a kínos szitunak.

-Öhhm, hát mi indulnánk, mert már eléggé későre jár. Jössz velünk, vagy…-a kérdést nyitva hagyta, gondolom nem véletlenül. Későre jár? Ránéztem a mobilom kijelzőjére.

Atyaisten!

Hajnali fél kettő van!

Így eltelt az idő?

Apa meg fog ölni.

-Jószagú málnabokor! Már ennyi az idő? Apa tuti megöl.-egy sajnálkozó pillantást vetettem Lucasra. Nagyon nem akartam itt hagyni, de már így is késni fogok otthonról, mert azt ígértem, hogy 1 órára, de legkésőbb negyed kettőre hazaérek.-Sajnálom, de mennem kell.-mondtam neki, és visszaadtam a kabátját. –Szia!-intettem oda neki zavartan mosolyogva.

-Sziasztok!-intett oda nekünk Lucas. Én még egyszer visszafordultam, és visszaintettem neki. Ő csak kedves félmosollyal válaszolt, mire elpirultam. Olyan szépen mosolygott…

Mindenkit sikeresen összetereltünk, és elindultunk. Először Rebit tettük ki, majd Naomi jött, és utána én. Elköszöntem a fiúktól, és besiettem a házba, mert így hajnaltájt még hidegebb volt, és már a vastag cicanadrág sem volt elég, így is vacogtam.

Beléptem a házba, és örömmel láttam, hogy apu nem várt meg ébren. Will horkolása a földszintig lehallatszott. Akkor ezt a leszúrást most megúsztam. Bár reggel már nem leszek ilyen szerencsés helyzetben.

Felsóhajtottam, és fevonszoltam magam a lépcsőn. Hirtelen elemi erővel csapott le rám az álmosság. Átöltöztem, és szó szerint bedőltem az ágyba.

Reggel a korgó hasamra ébredtem. Kómás fejjel ránéztem az éjjeliszekrényemen álló ébresztőórámra. Az reggel (vagyis jobban mondva délelőtt) fél tizenegyet mutatott.

Ilyen sokáig aludtam?!

Az igaz, hogy tegnap nagyon későn feküdtem le, de ez akkor sem jellemző rám. Mindig korán kelő típus voltam. Kissé még mindig kábán indultam a konyha felé, mert úgy éreztem, hogy mindjárt éhen halok. Apu is a konyhában volt, és az újságot olvasta.

-Szia.- köszöntem rekedtes hangon.

-Szia kicsim!-köszönt vissza. Én odaléptem a konyhapulthoz, és összeütöttem magamnak egy kis kaját, majd leültem apuval szemben az asztalhoz.

-Még most sem értem, hogy van neked gusztusod a fahéjas pirítóshoz…-csóválta a fejét apám. Én csak a szememet forgattam.

-Nem tudom mi bajod vele.-mondtam neki sértődötten. Most mit csináljak, ha egyszer olyan finom! Egy kicsit bizarr azt elismerem, de ha túllépsz a gondolaton, hogy te most éppen fahéjas pirítóst eszel, nagyon jó íze van.

-Jaj, de harapós kedvedben vagy ma.-kuncogott tovább.

Úgy döntöttem, inkább témát váltok.

-Figyelj, ne haragudj, hogy késtem tegnap este, csak egyszerűen elfeljtettem az órámra nézni.-kértem bocsánatot.

-Jól van, semmi baj. Örülök, hogy jól érezted magad, és hogy vannak barátaid. És amíg ez nem válik rendszeressé, addig egy alkalmat lenyelek.-mosolyodott el halványan. Nekem pedig fájdalom hasított a szívembe, mert pontosan tudtam, hogy miért van ez. Anyu halála után teljesen bezárkóztam, és bár azelőtt sem volt valami nagy szám a társasági életem, akkor egy barátom sem volt.

Most örül, hogy végre nem kell így látnia, amit valahol meg is értek, hiszen biztos nagyon fájt látnia, hogy a lányának egy barátja sincs, de nagyon rosszul éreztem magam amiatt, hogy aggódnia kellett értem.

-Will?-kérdeztem, újra más felé terelve a beszélgetést.

-Kettőt találhatsz!-morogta apu.

-Nos vagy a sci-fit nézi a TV-ben, vagy pedig a motorját bütyköli. De mivel nem hallok kiszűrődni a nappaliból semmilyen hangot, ezért az utóbbira tippelek.-vigyorogtam magabiztosan.

-Így lenne ötösöd a lottón.-kacsintott rám apa, én pedig felnevettem.

-Az biztos.-helyeseltem, és felugrottam, hogy elmosogassak, majd felmentem az emeletre, és bevonultam a fürdőszobámba. Jó hosszan folyattam magamra a forróvizet. Megnyugtatott és felfrissített. Erre volt most szükségem. A zuhany alatt igyekeztem semmire sem gondolni, mert abba is bele lehet fáradni, hogyha folyamatosan jártatod az agyad, és a gondolataid önálló életet élnek, nem tudsz nekik parancsolni. Márpedig mostanában egyre többször fordult elő ez velem.

Mikor elfogyott a melegvíz, én kénytelen-kelletlen kijöttem a fürdőből, és felvettem a kedvenc narancssárga melegítőmet, és lesétáltam a földszintre. Will biztos még azt az életveszélyes masinát bütyköli, úgyhogy a garázs felé indultam.