26.Fejezet
Lavina…avagy a baj csőstül jön
No, igen, mégegy függővég, de téll sajnálom, ez kihagyhatatlan volt!Ne lincseljetek meg pls!
Csak annyit mondtam volna: Várj még! Várj még! Tőlem nem búcsúztál el! Várj még! Várj még! Hééé! Nem hagyhatsz így el! Mindig a jók, mennek el hamar, tudom, látsz engem…
Nem tudtam, mit kéne csinálnom… Belülről üvöltöttem, és kétségbeesetten tomboltam.
LEHETETLEN!!!
Sikíthattam volna, de nem tettem. Harcolhattam volna, de nem tettem. Csak álltam, és hagytam, hogy megtörténjen, figyeltem a felettem lassan szürkébe váltó fehér, téli égboltot. És nem tehettem mást…
Sosem mondtam neked, mennyire szeretlek, sosem mondtam, hogy szükségem van rád.
Mindig azt bántjuk, aki közel áll hozzánk. Téged is csak bántani tudtalak mindig.
Nélküled összecsapnak felettem a hullámok. Nélküled elveszek a nagyvilág örvénylő tengerében.
Mindig te vigyáztál rám! Mindig te vigasztaltál meg, mindig ott voltál mögöttem, és én sosem köszöntem meg neked. Sosem mondtam neked, hogy jó, hogy itt vagy…
Hogy miért? Magam sem tudom…
Talán, mert nem gondoltam bele abba, hogy lesz olyan, mikor te nem leszel ott, hogy megvédj, hogy vigasztalj, hogy erőt adj a holnaphoz.
Mint ha az eső mosná szét, a homokba írt szót. Úgy hagytál el, nincs tovább, ennyi volt.
A kezem reszketve szorította a telefonom, és könnyeim záporoztak, miközben a fájdalom belülről emésztett fel.
Mintha csak egy burokban lennék, ahol minden csupa kín, szenvedés és fájdalom.
Az elvesztés fájdalma. Mert akkor jössz rá, mit birtokoltál, ha már elvesztetted.
Hallottam hangokat, amik hozzám beszéltek, de nem értettem, mit mondanak. Láttam homályos alakokat a könnyeim fátylán keresztül, de nem érdekeltek.
Három dolog soha nem tér vissza: a kilőtt nyíl, a kimondott szó, és az elmúlt nap... És most már te sem…
Miért, Will, miért hagytál itt? Azt hiszed, boldogulok az én lökött csupa szív bátyám nélkül, aki mindig elkapott, ha elbukni készültem, aki mindig segített felállni? Szerinted erős vagyok? Nagyon tévedsz!
Többet nem találkozunk, többet nem látlak már, egy gyenge szellő kellett, összedőlt a kártyavár.
Egy koppanás…a telefon kiesett a kezemből…
Én pedig kezembe temetve az arcom lerogytam a padlóra. Vagy mégsem?
Nem, mert nem volt esés. Lucas elkapott. Odabújtam hozzá, a melkasába temettem az arcom, és görcsösen szorítottam a kezét.
Én ezt egyedül nem bírom ki! Ha itt hagyna, darabjaimra hullanék szét.
Ő is magához szorított, és simogatta a zokogásomtól rázkódó vállam.
-Tudod… van aki némán ül, van aki megőrül.. Van, aki tűr, és van, aki elmenekül. De néha van, aki küzd, és néha van, aki nyer. Ha kell, belehalok, de nem hagylak el...-suttogta a fülembe.
Őt sem érdemlem meg! Willt sem érdemeltem meg, és az én csodálatos anyámat sem! Ezért veszi el tőlem a sors őket. Szörnyű ember vagyok, nem érdemlem meg azt sem, hogy most ő öleljen, és szeressen.
-Apu…apu már..tudja?-kérdeztem reszketeg, többször is elfúló hangon, miközben még mindig ömlöttek a könnyeim.
Will meghalt…
Nem bírtam felfogni ezen szavak jelentését.
-Hazaviszlek, jó?-suttogta lágyan Lucas a fülembe. Én csak bólintani tudtam. Megpróbáltam felállni, de nem ment. A lábaim akár a kocsonyák, remegtek, és én is, egész lényemben.
Kathy odajött hozzám, és megölelt, majd hagyta, hogy Lucas felkapjon, és levigyen a kocsihoz.
Ő is beült mellém, majd a gázra taposott. Még mindig csak ömlöttek a könnyeim, és nem akartak elapadni. De miért sírok? Változik attól valami? Jobb lesz?
Nem. Mindenkinek csak rosszabb lesz, mert látják, hogy szenvedek.
Nem tudom, hogyan, de abba hagytam a sírást, és pókerarcot erőltettem magamra, mert apa is biztos összeomlott. Először a felesége, most pedig a fia. Nem akarom, hogy még miattam is aggódnia kelljen. Ezt nem fogom hagyni!
Üres szemekkel néztem magam elé, de a kezem ökölbe szorult, belül pedig sikítottam, hisztiztem, toporzékoltam, zokogtam, csendben sírtam, átkozódtam, és könyörögtem.
De őt semmi nem hozza vissza, mert meghalt. Felrobbantak Ginával együtt,mikor motoroztak. Szegény lány is… Nem igazán ismertem, de kedvesnek tűnt. Még csak most találtak egymásra, és máris vége van. Csak reménykedem, hogy létezik mennyország, és ott most is együtt vannak…
Megérkeztünk a házunkhoz, és éreztem, hogy megint könnyek gyűlnek a szemembe, de nem hagytam őket kicsordulni. Nyeltem egy nagyot, és a kezem a kilincsre tettem, majd kiszálltam a kocsiból.
Lucas mellém lépett, de én elkaptam a kezét.
-Menj csak haza, innentől már boldugolok.-mondtam gyenge hangon, és még mindig azon erőlködtem, nehogy elsírjam magam.
-Nem hagylak itt. Vigyázni fogok rád, hallod? Nem kell egyedül szenvedned. Segítek, itt vagyok veled.-mondta és kezei közé temette az enyémeket.
-Köszönöm, de ezt most egyedül kell megoldanom.-suttogtam neki.-Nem tudom, apu hogy van, tudja-e már.
-Már tudja. Hallom a gondolatait.-előzött meg Lucas.
-Mennyire van kiborulva?-kérdeztem félve.
-Nagyon…-sóhajtotta Lucas.-Hívj, és én azonnal itt leszek.-adott csókot a homlokomra, és szorosan megölelt.
Tőlem csak egy erőtlen mosolyra futotta.
Eleresztett, és beszállt a kocsijába, majd elhajtott. Én pedig úgy indultam a bejárati ajtó felé, mintha mázsás súlyt cipelnék. A gyász és a bánat súlyát, ami ezután mindig nyomni fogja a vállam.
Beléptem rajta, és láttam, ahogy apa kijön elém. Fel sem ismertem őt. Fekete szemeiből eltűnt az a szeretet és melegség, csak bánat és keserűség csillant meg bennük, és vörösek voltak a sírástól. Görnyedten állt, mint egy öregember, életemben először láttam rajta, hogy eljárt felette az idő.
Szó nélkül odaszaladtam hozzá, és a nyakába borultam. Egyszerre kezdtünk zokogni. Tudtam, hogy ő is érzi amit én, tudtam, hogy ő is tudja, amit én, tudtuk, hogy itt vagyunk egymásnak.
-El kell intéznünk a…-elfúlt a hangja, de tudtam mit szeretne. Befejezni a mondatot viszont én sem voltam képes…mert…mert túl rémisztő és fájdalmas. El kell intézni a temetést… Még magamban kimondva is beleremegtem.
-Apa, majd én megcsinálom, ne aggódj. Mindent elintézek.-szorítottam őt magamhoz, és próbáltam erősnek tűnni. Nem gyengülhetek el. Nem szabad!
Úgy éreztem, mintha egy rémálom fogságába estem volna, egy olyanba, amelyben még akkor is kénytelen vagy futni, amikor tudod már, hogy véged, de a lábaid mégsem mozognak elég gyorsan.
De erősnek kell lennem, hisz az igazi fájdalmat azért kell mosolyogva elviselni, hogy a körülötted lévőknek ne legyen még rosszabb.
Mert apa még velem van.
Miatta meg kell tennem, hisz neki is ugyanúgy fáj. És sosem tudnék többet a szemébe nézni, ha most úgy viselkednék, mint anya halálakor.
Néha csak akkor látunk tisztán, mikor a szemünket már elmosták a könnyek. És itt az ideje, hogy ne begubózzak, és sajnáltassam magam, hanem csendben elviseljem, és segítsek apámnak, mert megérdemli. Leültettem a nappaliba, és vittem neki egy csésze teát.
Viszont most nekem is egyedüllétre van szükségem, mert érzem, porba hullik az álcám, nem bírom tovább. Felsiettem, de a saját szobám helyett az övébe mentem. Az ismerős falak…a kedvenc rögbi labdája…a könyvei…és a füzetei, amik úgy hevertek az asztalán megannyi papír közt, mintha még mindig velünk lenne, és bármelyik pillanatban kizavarhatna a szobájából. Felnevettem az emlékekre, de közben folytak a könnyeim.
Odaléptem az íróasztalához, és megnéztem a papírokat. Az ismerős girbe-gurba sorok, most a világ legszebb írásának tűntek.
Ahogy nézelődtem, egyszer csak megakadt a szemem egy fényképen.
Olyan 12 éves lehetett rajta, én pedig talán 11. Együtt ültünk a kertben apuékkal, és anyu átölelt minket, apa anyut, mi pedig Willel megint nem bírtunk magunkkal, és szamárfület mutattunk a másiknak. Megfordítottam, és egy üzenet volt rajta…
„Mivel ezt a képet csak turkálással találhattad, közlöm veled, hogy tűnés a szobámból, és ha elmondod valakinek, hogy mit őrzök, búcsút vehetsz a könyvgyűjteményedtől”
Megint csak sírva nevettem. Annyira hiányzik…
Még így is meg tud nevettetni. Egy igazi mókamester volt. Eltettem a fényképet, és visszamentem a szobámba, és lefeküdtem.
Sokáig nem tudtam elaludni, mert feltörtek bennem az emlékek. Lucas nem jött ma este, aminek örültem, mert nem akartam, hogy így lásson engem, bőven elég, hogy ott volt, amikor felhívtak a hírrel.
Nem tudom pontosan mikor, de álomba merültem, és csak délelőtt 10-kor ébredtem fel.
Felvettem egy fekete nadrágot és egy fekete pulcsit, majd lebotorkáltam a konyhába. A pulton egy cetli hevert.
„Elmentem dolgozni, nem kell iskolába menned. Pihenj, és vigyázz magadra.
Apa”
Iskola…hát ez aztán végképp nem jutott eszembe. Az eső megint szakadt, de most ezen sem volt erőm bosszankodni.
Elbambulhattam, mert arra eszméltem, hogy csengetnek. Ki lehet az ilyenkor? Nelsonéknak muszáj iskolába menniük, és ők különben is jobban szeretik az ablakon beugrálósdit.
Kíváncsian mentem ajtóhoz, de mikor kinyitottam, nem hittem a szememnek.
Biztos, hogy megőrültem!
