10.Fejezet-Kiderülnek a titkok (2.rész)

10.Fejezet

Kiderülnek a titkok

(2.rész)

-Mit takar ez az egész halhatatlanság? És miért mondtad, hogy félnem kéne tőled? És akkor az egész családod…?-itt elakadtam, mert levegőt kellett vennem, de mondtam volna tovább, ha nem vág közbe.

-Állj, egyszerre csak egy kérdést.

-Bocs.-suttogtam.

-Tehát amint te is észrevetted, van pár jellegzetes tulajdonságunk, mint az erő, a gyorsaság, a kemény és hideg bőr.-kezdte megfontoltan, de aztán elhallgatott.

-Kihagytad a különleges szemszínt.-néztem rá.

Elkerekedtek a szemei.

Úgy éreztem meg kell magyaráznom.

-Mindannyiótoknak olyan különleges szemszíne van. Sose láttam még ilyet. Kathleennek fenyőzöld, Diananak szinte mahagóni, Martinnak azúrkék, Nigelnek gyakorlatilag méregzöld, a tied pedig mézszínű.-néztem rá, miközben bizonytalanul elhallgattam.

-Te mindent észreveszel.-suttogta, és mintha egy kis csodálatot hallottam volna ki a szavaiból. Pár pillanat után folytatta.-Igazad van, a szemszínünk is ide sorolható. És azért nem láttál minket sosem enni, mert mi nem eszünk emberi ételt. Visszataszító a számunkra. Mi…-vett egy nagy levegőt.-lelkekkel táplálkozunk.

Most én tátottam el a számat.

-Emberi lelkekkel? Vagyis embereket öltök?-kérdeztem alig hallhatóan.

-Nem, a mi családunk nem. A fajtánk nagy része valóban az emberek lelkét szívja ki, de mi csakis az állatokét. Persze ezt a kettőt elég nehéz összehasonlítani. Az emberek sokkal tudatosabbak, tele érzelmekkel és jó illetve rossz tulajdonságokkal, míg az állatok ösztönösek, és nem igazán van jellemük, hanem a genetikai kódolásukra hallgatnak. De mi megtanultuk uralni önmagunkat, és nem ölünk embereket. Sokszor ez…nehéz.-az utolsó szót nagyon halkan mondta.

-Most is?-kérdeztem aggódva. És még csodálkoztam, hogy utál a közelemben lenni. Hiszen ki tudja, milyen kínokat kell kiállnia miattam.

Bólintott.

-Sajnálom.-suttogtam.

-De hát mit? Hisz semmiről sem tehetsz.-nézett rám értetlenül.

-Azt, hogy miattam kell szenvedned.-vallottam be lehajtott fejjel.

-Ne legyen bűntudatod. Az évek során sokat erősödött az önuralmam. Nem foglak bántani.-ígérte.

Én biztatóan rámosolyogtam, jelezve, hogy megértettem.

-Mit kell még tudnom?

-Némely halhatatlannak van…különleges képessége.

-Képessége?-kérdeztem vissza.

-Tudom, egy kicsit meredeken hangzik, de így van.-húzódott a szája féloldalas mosolyra.

-Hogy kell ezeket elképzelni?-érdeklődtem.

-Példának okáért ott van Kathleen. Ő érzi a te érzéseid, és irányítani tudja őket. Vagyis ez rossz példa volt, mert ez rád éppen nem igaz.-vágott egy grimaszt. Én viszont lefagytam.

Mi van?!

Mindenki érzéseit érzi és manipulálni tudja, csak az enyémet nem?

Valami baj van velem?

-Állj! Rajtam nem fog a képessége?-meresztettem rá hatalmas szemeket.

-Nem, vagyis csak részlegesen. Érzi, hogy mit érzel, de nem tudja az érzelmeidet manipulálni.

-Ó.-nem valami értelmes, de ennyit tudtam kinyögni.-És a többiek?

-Elaine, a fogadott anyám a gondolataival tud tárgyakat mozgatni. Martinnak pedig különösen nagy a fizikai ereje. Nigel, nos az ő képessége nagyon érdekes. Ő látja, ha valakinek hátsó szándéka van. Nagyon titokzatos és elég ritka képesség…-mondta elmerengve.

-Ezt nem teljesen értem. Hogy lehet azt látni?-ráncoltam a homlokom, mert ez így elég furcsán hangzott.

-Ez elég összetett. Lehet, hogy rosszul fogalmaztam. Mondjuk, ha valaki azért viselkedik kedvesen egy másik emberrel, mert például ő egy fontos ember, és akkor előléptetik, ha összehaverkodik vele, akkor Nigel ezt érzékeli. De ugyanígy, ha mondjuk felteszel egy kérdést, de nem arra vagy kíváncsi, csak így próbálod kihúzni a választ a másikból, akkor ő ezt pontosan látja.-magyarázta nekem türelmesen, és én kezdtem kapizsgálni a dolgot.

-Neked is van?-néztem a szemébe.

-Igen. Hallom a gondolatokat, és akivel akarok, azzal tudok gondolatban beszélni.-nézett vissza rám teljesen nyugodtan, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Én teljesen megrökönyödtem.

Nem, ez nem lehet! Minden gondolatomat hallotta? Ha jobban belegondolok, lehet hogy jobban jártam volna, ha széttép az a puma…

-Atyaúristen!-ennyit tudtam kinyögni.

-Mindeki gondolatait hallom…-folytatta teljes nyugalommal…-kivéve a tieidet.

Megkönnyebbülve kifújtam a levegőt. Én már akkor megbékéltem a kattantságommal, amikor közölte, hogy Kathleen nem tudja irányítani az érzelmeim. Viszont ennek kifejezetten örülök.

-Hála az égnek!-mondtam megkönnyebbülve.

-Hát én nem vagyok ennyire elragadtatva a helyzettől.-jegyezte meg sértetten.

Majdnem elnevettem magam, de összepréseltem a szám, mert úgy gondoltam nem igazán díjjazná a jókedvem.

Még így is észrevette.

-Ez nem vicces!-szólt rám.-Tudod, hogy kis híján az őrületbe kergettél emiatt?

-Nem olyan érdekes hely a fejem.

Erre felhorkant.

-És kifejezetten örülök, hogy nem hallod a gondolataim.

-Pedig én kíváncsi lennék.-próbálta leplezni, de én meghallottam a sóvárgást a hangjában.

-Ezt dobta a gép.-rántottam meg a vállam.-Mesélj még!

Egyszerűen hallanom kellett a gyönyörű hangját.

-Az érzékszerveink is kivételesen jók. Még a csúcsragadózókénál is fejlettebb.

Erre elpirultam. Nem is kicsit. Persze neki ezt is azonnal észre kellett vennie.

-Mi az?-én csak ráztam a fejem. Nem szerettem volna eszébe juttatni a folyosós incidenst.

-Ne csináld már!-kérlelt, de én nem adtam fel.-Kérlek!-búgta tovább. Felpillantottam rá, és szemeink találkoztak. Hiba volt! Hatalmas, óriási hiba volt!

A pillantása rabul ejtett, és ösztönösen kicsúszott a számon az igazság.

-Csak eszembe jutott, amikor a védőnőnél voltam, és…-itt elakadtam, mert még valami az eszembe jutott. Felemeltem a kezem, ezzel beléfojtva a szót, mert már láttam, hogy nyaggatna tovább.-te akkor nem csak hallottad azt a beszélgetést, ugye? Azért nem hitted el, hogy nincs semmi baja a vállamnak, mert a védőnő gondolatain keresztül láttad a sérülést.

Elvigyorodott.

-Amúgy se hittem volna neked, mert pocsékul hazudsz.

Elfintorodtam.

-Igen, más is mondta már…-eszembe jutott, amikor Will megsértődött rám, mert nem akartam elmondani, mi bajom van. Sose tudtam hazudni.-És a többiek? Nekik nincsen képességük?

-Ilyen értelemben nincs. De mindegyikünk megőrzött valami domináns tulajdonságot az emberi életéből. Terence, az apám nagylelkű, és együttérző. Nála nemesebb lénnyel még nem találkoztam.-mondta tisztelettel a hangjában.-Diana, a nővérem pedig még a halhatatlanok között is páratlanul szép. Martin, pedig mint már említettem, nagyon erős.

Én csak hallgattam, ahogy beszélt, és egyrészt örültem, hogy végre kezdenek a dolgok a helyükre kerülni a fejemben, másrészt pedig megbűvölten próbáltam minnél jobban az agyamba vésni bársonyos hangját, feneketlen mélységű aranyszemeit, tökéletes arcát. Féltem, hogy soha többet nem lesz ilyen őszinte velem, mint most, hogy fény derült a titkokra.

Az időérzékem teljesen cserbenhagyott, mert ahogy felnéztem az égre (már amennyit látni engedett a sűrű lombkorona) láttam, hogy alkonyodik. Még mindig a kidőlt fán kuporogtunk, de nekem már zsibbadt a lábam. Mennyi ideje ülhetünk itt?

-Lassan mennem kéne, mert a végén még beindul a bátyám fantáziája, és apám pedig kiselőadást fog tartani a pontosságról. Arról nem is beszélve, hogy majd előáll azzal a képtelen ötlettel, hogy akkor majd folyamatosan a bátyám fog suliba vinni.-grimaszoltam és egy sajnálkozó pillantást vetettem felé, hogy nehogy azt higgyje, hogy félek tőle, vagy ilyesmi.

-Hé, te nem is vagy gondolatolvasó!-mondta csúfondáros, de vidám hangnemben.

-Nem, de jól ismerem már mindkettejüket.

-Miért zavarna, ha a bátyád vinne suliba?-nézett rám kíváncsian. Úristen, hát nem nyilvánvaló?! Nincs kedvem végighallgatni a piszkálódásait. Igaz, ő még nem is meri az én drága bratyómat.

-Nekem elég volt az, amikor egyszer behozott a vállam miatt. Nincsenek olyan kötélidegeim, amik ehhez a fél órás úthoz kellenek minden nap oda és vissza.

Nem értettem a reakcióját. Mintha azt mondtam volna neki, hogy lila a hajam. Tágra nyílt szemekkel nézett rám.

-Az a bátyád volt?-kérdezte halkan. Én nem értettem mire akar kilyukadni.

-Aha. Mégis ki más lett volna?-néztem rá értetlenül.

-Ó.-hát ennél azért bővebb magyarázatra számítottam.

-Minden rendben?-most már kezdtem aggódni.

-Igen, persze.-zavartan a hajába túrt.-Én…csak…Áh, mindegy. Későre jár. Hazaviszlek, jó?

-Nem fogsz sérvet kapni?-néztem rá kétkedve. Azért nem vagyok én olyan pillekönnyű.

Hangosan felnevetett. Még sosem láttam ilyen felszabadultnak.

-Néha olyan naiv tudsz lenni.-csóválta a fejét.-Gyere, mássz fel a hátamra.-nyújtotta felém a kezét.

Elfogadtam, és ő gyengéden, de mégis erővel fellendített a hátára, majd megkezdődött a száguldás.

10.Fejezet-Kiderülnek a titkok (1.rész)

10.Fejezet

Kiderülnek a titkok

1.rész

De nem csak aznap voltam harapós kedvemben…

Teltek a hetek, és velem egyre kevésbé lehetett értelmesen beszélni. Magamba zuhantam, vagy ahogy az én jóindulatú bátyám mondaná, begubóztam, mint egy selyemhernyó.

Nem tudom, hogy lehetne-e ennél is fagyosabb viszony köztem és Lucas között. Még csak nem is köszön, és már én sem igazán töröm magam, mert nem engedi a büszkeségem, és különben sem látom értelmét.

Kathleennel sem beszéltem már jó ideje. Egészen pontosan azóta, hogy hazavittek Nigellel. Mintha kerülne. Néha-néha látom egy pillanatra, de aztán mindig eltűnik. A menzán meg a testvéreivel ül, és felém se néz.

Mondjuk meg tudom érteni mindkettejüket. Nem vagyok sem érdekes, sem népszerű, sem szép. Mit képzeltem?

Próbáltam nem mutatni mennyire bánt ez az egész. A többiek csak annyit vettek észre mindebből, hogy méla kussban ülök, és nem igazán mosolygok. Nem mintha eddig olyan sokat lettem volna vidám, de azért bunkó sem voltam.

Csütörtök volt, és éppen az utolsó óráról jöttem ki (ami történetesen kémia volt). Azonnal a parkoló felé indultam. Nem néztem se jobbra, se balra, csak beültem a kocsiba, és levágtam a táskám az anyósülésre.

Ekkor megakadt a szemem egy sötétszürke sportkocsin, pontosabban azon, aki előtte állt.

Lucas is felén nézett, és arany szemeiben annyi dolgot láttam kavarogni, amennyit már hosszú hetek óta nem. Megfejthetetlen, mély szeme foglyul ejtette az enyémet, és egy pillanatig eltűnt belőlem az az érzés, hogy fényévekre van tőlem.

Azonban ez nem tartott sokáig, mert elkapta a tekintetét, és ellökve magát a kocsijától megkerülte, beült, majd kilőtt és elsöpört, mint egy rakéta.

Nagyot sóhajtva beindítottam a Nissanomat, és óvatosan vezettem hazáig.

Becsörtettem a házba, és felvittem a hátizsákom a szobámba. Elővettem az mp3 lejátszómat, mert azt hittem, hogy majd egy kis zene lenyugtat, mint általában.

Hiú ábránd. Mindent át kell szépen gondolnom. Ehhez viszont egy csendes hely kéne, ahol egyedül lehetek.

Gondoltam egyet, és lesiettem a földszintre, az előtérben felkaptam a kabátom, és kirohantam a ház elé, ahol viszont egy pillanatra megtorpantam. Furcsa érzés kerített hatalmába. Aztán megrántottam a (most már egészséges) vállam, és átvágtam az úton.

Egyenesen az erdőbe mentem. Persze csak az ösvényen, nem állt szándékomban eltévedni, és borzalmasan tájékozódom.

Csak mentem és mentem, és egyszer csak azt vettem észre, hogy már egész mélyen benn vagyok ebben a hatalmas és sűrű erdőben, ami St. Helent körülölelte.

Leültem egy farönkre, és éreztem, hogy kezdenek lecsillapodni a kedélyeim.

Kényszerítettem magam, hogy végiggondoljam a dolgokat az elejétől a végéig.

Az biztos, hogy Lucas és a családja mások, mint a többi ember. Egymáson kívül alig beszélnek valakivel, mindannyian hihetetlenül szépek, és kecsesek. Arról nem is beszélve, hogy olyan reflexeik vannak, hogy én olyat még nem láttam! Hiszen Lucas hányszor elkapott, amikor egyébként elestem volna. És az esetek többségében nem volt olyan közel hozzám, hogy az átlagos képességekkel kivitelezhető legyen.

Aztán ott vannak azok a dolgok is, amik először fel sem tűntek, de így visszagondolva sosem esznek semmit, az étel mindig érintetlen. Meg hogy Lucas és Kathleen bőre is olyan hideg és kemény volt, amikor hozzám értek.

Pláne amikor összeütköztem Lucasszal a folyosón. Akkor olyan érzésem volt, mintha nem is egy embernek, hanem egy kősziklának mentem volna neki.

És folytattam volna tovább a filózást, amikor egy morgást hallottam tőlem balra.

A vér is meghűlt az ereimben.

Lassan odafordultam, és jeges rémület uralkodott el rajtam. Egy puma állt tőlem nagyjából ötven méterre, és vadul vicsorított rám.

Itt a vége. Ezt nem úszhatom meg! Semmi esélyem. Istenem, most mit csináljak?

A megugrott adrenalintól a gondolatok a fejemben hipersebességgel száguldoztak, de a testem lefagyott.

A puma lassú léptekkel megindult felém, és már láttam, hogy elrugaszkodik, hogy rám vesse magát.

A szemem behunytam, és a kezeim az arcom elé emeltem. Tudtam, hogy nincsen túl sok értelme, de ez ösztönös volt.

Már vártam a fájdalmat, de ekkor valami elragadott, és csak azt éreztem, hogy a menetszél az arcomba csap.

Meglepetésemben kipattant a szemem.

Lucas fogott, mint egy krumpliszsákot, és süvített velem keresztül az erdőn hangtalanul, mint egy puskagolyó.

Én most hallucinálok?

Vagy ez már a másvilág?

De akkor miért érzem, hogy annyira szédülök, mintha most szálltam volna le a legdurvább ringlispilről?

Aztán hirtelen vége lett. Lucas lerakott, és hátrált pár lépést.

Én még mindig nem jutottam szóhoz. Még levegőt is elfelejtettem vinni.

-May jól vagy?-az aggodalom egészen rekedtessé tette bársonyos hangját.

-Élek?-kérdeztem elég hallhatóan. Elég hülye kérdés, elismerem, de többet nem bírtam kinyögni.

Most már biztos, hogy Lucas nem ember. Mégsem féltem tőle. Hiszen most mentett meg. És eddig se bántott egyszer sem.

Akkor mitől félnék?

Erre csak nézett rám.

-Hát az életfunkcióid viszonylag rendben vannak.-mondta zavartan. Szemlátomást nem erre számított.

-Tehát ez a valóság? Nem képzelődöm?-még mindig nem tudtam elhinni, hogy ez tényleg igaz lenne.

-Ez a valóság.-próbálta a számba rágni, és én végre hajlandó voltam elhinni. Bólintottam.

-Miért vagy ilyen nyugodt? Most száguldottam veled végig az erdőn kétszáz km/h-val!-fakadt ki ő.

-Igen, de mégis mit vársz tőlem?-értetlenkedtem.

-Nem is tudom. Elrohansz, sikítasz, bepánikolsz, elszörnyedve nézel rám, kérdőre vonsz. Bármi normális reakciót.-továbbra is elég kétségbeesett volt a hagja.

-Elrohanni nem túl sok értelme lenne, tekintve, hogy milyen gyors vagy, és akkor választ sem kapnék a kérdéseimre. Ami a többit illeti, nem félek tőled, de nem ártana, ha felelnél a kérdéseimre, mert lássuk be magyarázatra szorul ez az egész.-mondtam neki, még mindig nyugodtan. Az igaz, hogy nem kicsit lepett meg ezzel a mutatványával, de végső soron, ha ő nem lenne, én már nagy valószínűséggel halott lennék.-És még nem köszöntem meg, hogy megmentettél. Tényleg nagyon hálás vagyok neked.-folytattam, és a hangom őszintén csengett, mert az is volt. Ezt hallania kellett. Tudnia kell, mennyire hálás vagyok neki.

-Azt hiszem, ezt most nem tudom kikerülni…-sóhajtotta néhány másodperc áramszünet után.-De először én kérdezek.

-Mit akarsz tudni?-döbbentem le. Nem én rohangálok gyorsabban, mint egy versenyautó keresztül az erdőn.

-Nem félsz tőlem?-kérdezte halkan.

-Nem.-jelentettem ki határozottan.-Nincs okom rá.

-Ebben ne legyél olyan biztos.-mondta keserűen.

-Ezt hogy érted?-értetlenkedtem.

-Kezdem az elejéről, mert ez egy hosszú és bonyolult történet.

-De egyvalamit tisztázzunk le az elején.-vágtam közbe.

Kérdőn nézett rám.

-Nem tudom hogy kérdezzem meg…-haboztam egy kicsit.-Arra már rájöttem, hogy nem ember vagy. De ha nem ember, akkor mégis…mi?-nyögtem ki nagy nehezen.

-Ez bonyolult. Mi halhatatlanoknak hívjuk magunkat, mivel ténylegesen azok vagyunk.-lerogytam egy kidőlt fára, és ő mellém ült, bár távolabb.

-Halhatatlanok…-emésztettem ezt a teljességgel képtelen, és mégis igaz tényt. Ő pedig türelmesen várt, nem sürgetett.-Kérlek mondd tovább!-néztem rá. Most már valóban kíváncsi voltam.

-Te mióta sejted, hogy nem vagyunk emberek?

-Nem tudom. Valahogy mindig ott motoszkált a fejemben… Éreztem, hogy ti mások vagytok. És ott voltak azok az apróbb dolgok is, amik megerősítettek ebben, bár egészen eddig nem igazán akartam elhinni.

-Milyen apróbb dolgok?-vonta föl a szemöldökét.

-A rendkívül gyors reflexek, a hófehér bőr, a néhány fokkal alacsonyabb testhőmérséklet, az hogy sosem esztek, a hihetetlenül kecses mozgás, soroljam még?-néztem rá.

Ő csak tátogott.

-Ilyen jó megfigyelővel, mint te még nem találkoztam.-erre nem kicsit pirultam el.

-Mire vagy még kíváncsi?-sóhajtotta beletörődötten, egy kis félsszel és keserűséggel a hangjában.

Próbáltam összeszedni a gondolataim, miközben az ő viselkedését is meg akartam érteni. Kellett pár másodperc, míg el tudtam kezdeni.

9.Fejezet-Rosszkedv

9.Fejezet

Rosszkedv

Lassan összeszedegettem a cuccaim, és elindultam a parkoló felé. Közben újfent eleredt az eső, de most szó szerint szakadt.

Ezt nem tudom elhinni! Pont amikor Will jön értem, akkor kell így elerednie ennek a nyavalyás esőnek. Hogy én mennyire utálom!-dühöngtem magamban, de igazából nem az eső miatt voltam így kiakadva, hanem Lucas viselkedésén.

Akármennyire erőltetem az agyam, nem bírok rájönni, mi miatt volt ilyen ellenséges.

Teljesen összeáztam, pedig a főépület kiugró teteje csak 10 méterre volt a labor bejáratától.

Ez még több okot adott a puffogásra, úgyhogy karba font kézzel álltam, és vártam a bátyám, miközben majd felrobbantam. Úgy belelovalltam magam, hogy már majdnem elkezdtem sírni, de azért annyi büszkeség volt bennem, hogy ezt ne engedjem magamnak, így csak nyeltem a könnyeim.

Nevetséges vagyok. Most azért bőgök, mert szakad az eső?-Persze, tudtam én, hogy ez közel sem így van, de ezt inkább be tudja venni a gyomrom, mint a másik verziót. Egyre jobb! Most már nem csak hisztis, hanem gyáva is vagyok.

Annyira elmerültem az önsajnálatban, hogy észre sem vettem, hogy nem vagyok egyedül, csak amikor már mellém lépett, és úgy szólt hozzám:

-May! Hallasz egyáltalán?

-Ja, ööö…persze, csak elbambultam. Ne haragudj!-küldtem egy erőltetett mosolyt Kathleen felé.

-Minden rendben?-nézett a szemembe, és a vidám, könnyed vigyornak, ami mindig beterítette tökéletes arcát, most nyoma sem volt.

-Persze.-feleltem természetesnek szánt hangon.

-Találkoztál a bátyámmal?-vonta össze a szemöldökét.

Ajjaj, vészesen közel jár. Úgy döntöttem, hogy adom a hülyét.

-Melyikkel?

-Kettőt találhatsz.-felém fordult, és szemében sértődöttséget láttam.-Nézd utálom, ha hülyének néznek.

-Akkor ne kérdezz olyat, amit úgyis tudsz.-sóhajtottam.

-Rendben, akkor egy-egy.-vigyorodott el egy pillanatra.-Mi történt?

Megráztam a fejem.

-Nem a bátyád miatt vagyok nyomott hangulatban, ha erre érted.

-Te nem nyomott, vagy hanem iszonyatosan dühös.-kuncogott.

-Másodállásban agyturkász vagy?-fakadtam ki. Az arcán egy árny szaladt át.-Bocs, én nem úgy értettem, csak…

-Dühös vagy…mint az előbb megállapítottam.-nézett rám öntelten.

-Igen, de ennek Lucashoz semmi köze.-mentsük a menthetőt.

Láttam, hogy már szólásra nyitja a száját, de ekkor rezegni kezdett a zsebemben a mobilom.

Sms-t kaptam Willtől:

May, ne haragudj, de nem tudok érted

menni, mert büntetést kaptam,

és benn kell maradnom suli után:/

Még egyszer bocsi

Will

Hangosan felnyögtem.

-Ilyen nincs!

-Mi történt?-nézett rám Kathy kérdőn.

-Semmi.-mondtam lemondóan.-Jobb, ha én most megyek.

-Azt hittem érted jönnek.-vonta föl a szemöldökét.

-Ja, én is.-motyogtam.-De most rohanok, hátha elérem még a buszt.-intettem neki, és elindultam a buszmegálló felé.

-Várj!-kiáltott utánam Kathleen.-Mi lenne, ha elvinnénk?-ajánlotta fel kedvesen.

-Ó, igazán nem szükséges.

-Lucas nem lesz ott. Nigellel jöttem suliba, mert Lukenak még lesz egy órája. Diana és Martin is 7.órán van. Gyerünk, nem harapunk.

-Tudom.-nevettem halkan.

-Akkor meg semmi okod rá, hogy ne fogadd el. May, az a busz fél óránként jár.-nyaggatott tovább.

-De tényleg nem akarok kellemetlenséget okozni…

-Szerinted felajánlanám, ha azt okoznál?

Erre már nem tudtam mit mondani, csak elmosolyodtam.

-Nem hittem volna, hogy találkozom még egy olyan makacs emberrel, mint én.-csóváltam a fejem.

-Meglepetések nélkül unalmas lenne az élet.-mosolygott vissza.-Na, gyere.

Elindultam utána a parkolóba.

Ő kecsesen odasietett a gyönyörű, fekete BMW-hez, és én is követtem őt.

Nigel kiszállt a kocsiból, és megölelte Kathyt, majd pedig felém nézett értetlenül.

-Szívem, ugye nem baj, ha Mayt is hazadobjuk? Úgyis útba esik.-kérdezte csilingelő hangon, miközben mosolyogva nézett Nigel smaragdzöld szemeibe.

Nigel halkan válaszolt valamit, de nem értettem, mert olyan pergő hangon beszélt, hogy csak halk duruzsolást hallottam. Kathy ugyanígy válaszolt neki, mire Nigel bólintott.

Kathleen odajött hozzám, maga után húzva barátját.

-May, ő itt Nigel.-mutatta be nekem.

-Szia.-intettem oda félénken.

Ő is biccentett egy félmosollyal az ajkán. Természetesen ő is gyönyörű volt, mint az összes többi Nelson, de volt valami a személyiségében, ami miatt bíztam benne, pedig gyakorlatilag nem is ismerem.

Sietve beszálltunk a kocsiba.

Én a hátsó ülésre ültem, míg Kat és Nigel az első ülésen foglaltak helyet.

-May, hol laksz?-nézett rám egy smaragd szempár a visszapillantóból. Újra megállapítottam, hogy milyen különleges a szemszíne az összes Nelsonnak.

Megadtam a címet.

Az úton hallgatásba burkolóztam, és egy idő után már Kathleen vidám csacsogására sem figyeltem. Elmerültem a gondolataimban.

Elég hamar megérkeztünk.

-Kösz a fuvart.-mosolyogtam rájuk.-Sziasztok!

-Nem tesz semmit. Szia!-integetett Kathleen az elmaradhatatlan mosolyával az arcán.

-Szia!-köszönt Nigel is kedvesen, majd elhajtottak, én pedig bementem, mert az eső még mindig szemerkélt.

Felvittem a hátizsákom az emeletre, majd lejöttem a konyhába teát főzni.

Negyed óra múlva már a szobámban iszogattam a fahéjas-narancsos teám, és próbáltam a házimra összpontosítani több-kevesebb sikerrel.

De még így is kész voltam mindennel fél ötre.

Gondoltam egyet, és elővettem a gitárom.

Kihasználva, hogy senki sincs még itthon (mert a bátyám valószínűleg előadta magát a suliban, ezért bent kellett maradnia), elkezdtem énekelni az egyik kedvenc számom Avriltől.

(itt tudod meghallgatni )

Szeretek énekelni, de inkább csak olyankor, amikor üres a ház, mert szerintem nagyon vacak hangom van.

Még egy kicsit próbálgattam az akkordokat, aztán nagyot sóhajtva letettem fehér gitáromat a sarokba.

Már fél hét volt, úgyhogy lementem vacsit főzni, és közben Will is befutott.

-Miért nem megy a matek tanár a pokol tüzes fenekére egy jó hosszú vakációra? Még a jegyet is megvenném neki…-hallottam meg a bátyám dohogását, még mielőtt belépett volna a bejárati ajtón.

-Na milyen volt a bünti?-kérdeztem kuncogva.

-Szia, hugi! Bocs, hogy nem mentem érted.-kezdett mentegetőzni.

-Á, semmi baj. Hazahoztak, nem kellett buszoznom.-legyintettem.

-Hoppá! Miből lesz a cserebogár? Egy hónapja se lakunk itt, te meg már elkezdted szédíteni a pasikat?

Egy felháborodott pillantással jutalmaztam ezt a benyögését.

-Will, neked biztos defektes az agyad! Hogy juthat ilyen az eszedbe? És miből gondolod, hogy egyáltalán egy fiú hozott haza?-olyan ideges lettem, hogy észre se vettem, hogy hevesen gesztikulálni kezdek a fakanállal a kezemben.

-Hé, nyugi.-emelte fel a kezét védekezésképp.-Hozzád képest egy házi sárkány is szelíd bárányka.

A szemem égnek emeltem, majd újra a félkész kajára összpontosítottam.

Mire kész lett a vacsora, apu is befutott.

Csendben ettünk, majd pedig felmentem a szobámba, egyedül hagyva Willt a mosatlannal.

Gyorsan letussoltam, és amint lefeküdtem el is nyomott az álom, ami minden volt, csak nyugodt nem.

Összefüggéstelen emlékképek, és mondatok zsongtak benne, én pedig teljesen összezavarodva próbáltam kiutat találni belőlük.

Nem csoda, hogyha reggel nem éppen voltam jókedvemben…

8.Fejezet-Rossz álom

8.Fejezet

Rossz álom

Sötétség. Semmi más, csak az ijesztő feketeség. Kezdtem pánikba esni. Olyan elhagyatottnak éreztem magam, mint még soha. Aztán egyszer csak ott termett előttem. Nagyon megkönnyebbültem, és már elindultam volna felé, mikor felemelte a kezét:


-Ne gyere közelebb!-lágy hangja most fájdalmasan csengett, és én úgy éreztem magam, mint akit gyomorszájon vágtak.


-Lucas…-kezdtem, de ő közbe vágott.


-May, menj innen!-mondta határozottan. A szeme szinte könyörgött nekem. Bármit megtettem volna neki, de otthagyni nem bírtam.


-Miért?-suttogtam.


-Mert nem biztonságos, May! Menekülj már!-szinte már esdekelt, de nem mozdultam. Ha ott helyben leszúrnak se tudtam volna elmenni. Hiszen látszott, hogy ő is fél, csak engem akar megvédeni, bár azt nem tudtam mitől.


A következő pillanatban szétrepedt a talaj, és elválasztott minket egy mély szakadék. Majd egy sötét, ködszerű árnyék keletkezett, és elnyelte őt.


-NE!!!-kiáltottam.

Kinyitottam a szemem. Még mindig ziháltam, és folytak a könnyeim. Arról nem is beszélve, hogy gyakorlatilag fürödtem az izzadtságban. Kis időbe telt, míg felfogtam, hogy az ágyamban vagyok, és ez csak egy szörnyű rémálom volt.

Az éjjeliszekrényemen álló ébresztőórám hajnali kettőt mutatott.

De hisz amikor ledőltem, csak délelőtt fél 10 volt! Ennyit aludtam?!

Úgy döntöttem, hogy lezuhanyozok. A hűs víz jót tett. Felfrissültem tőle.

Ahogy visszamentem a szobámba, éreztem, hogy a vállam szörnyen sajog. Felkaptam egy farmert, egy fenyőzöld felsővel, és lementem a földszintre, hogy a gyógyszeres dobozban keressek valami fájdalom csillapítót.

Próbáltam halkan matatni, nehogy fölébresszem a fiúkat. Szerencsére hamar megtaláltam, amit kerestem, és a konyhába sétáltam, hogy be tudjam venni egy kis vízzel.

Elmostam a poharat, és már mentem volna vissza a szobámba, de megakadt a szemem a konyhapulton, amire egy kis cetli volt letéve.

Odaléptem, és elolvastam. Naomy írása volt. Megadta a házit, és gyógyulást kívánt.

Legalább a leckét meg tudom írni. Felcaplattam a szobámba, és nekiláttam, mert ennyi alvás után nem voltam álmos.

Viszonylag hamar végeztem vele, nem volt túl sok.

Úgy döntöttem, hogy inkább hallgatok egy kis zenét.

Előkotortam az mp3 lejátszómat, és beraktam a fülhallgatót, majd elkezdtem keresgélni a különböző mappák között, mert ötletem sem volt, milyen zenét szeretnék…

Végül Avril Lavigne-ra esett a választásom.

Az mp3-at a zsebembe raktam, és hirtelen ötlettől vezérelve addig kotorásztam, amíg találtam az íróasztalomon egy rajzlapot, és egy ceruzát, majd elkezdtem firkálgatni. Nem is figyeltem oda arra, amit csinálok, csak rajzoltam, és dúdoltam a kedvenc számomat Avriltől, közben pedig gondolkodtam.

A bátyám szerint túl sokat filózok, és tök fölöslegesen (hogy az ő szavaival fejezzem ki magam), de ha nem gondolnám magamban végig a dolgokat, egyszerűen felrobbannék. Ilyen szempontból szöges ellentéte vagyok Willnek. Ő nem fárasztja magát azzal, hogy tipródik magában, nemes egyszerűséggel nyíltan rákérdez, ha érdekli valami. Egyszóval nem egy bonyolult lélek. Pontosan ezért nehéz előtte titkolózni. Mert ő olyan őszinte, nem kertel, megmondja a véleményét, és azt is pontosan jól látja, ha valamit nem mondok el neki.

Na, nem mintha olyan sokat titkolóznék a bátyám előtt. Abszolút megbízom benne, és tűzbe tenném érte a kezem.

De hát a szerelmi életemet csak nem teregetem ki előtte. Igaz, hogy nem is igazán lett volna mit kiteregetni. Még nem voltam szerelmes, és anélkül meg nem láttam értelmét az egésznek. Nem mintha annyira jöttek volna utánam a pasik…

Meg is lepett rendesen, hogy Oliver bepróbálkozott. Naomyt pedig nagyon sajnáltam, hiszen a barátnőm, és szemmel láthatóan fülig belezúgott Oliverbe.

A fiúk néha annyira vakok tudnak lenni… Nem értem, hogy nem vette még észre, pedig hát elég nyilvánvaló a helyzet. Ez így senkinek se jó. Nana szenved, Oliver olyan vonat után fut, ami úgyse veszi fel, én meg halál kínosan érzem magam emiatt az egész szituáció miatt. De mégis a barátnőm szomorkodását a legrosszabb látni.

Az igaz, hogy néha nehezére esik lakatot tennie a szájára, de alapjában véve egy kedves lány.

Hirtelen összerezzentem, mert egy pörgősebb szám jött, és „felébresztett”.

Lenéztem a rajzlapra, és leesett az állam.

Mióta tudok én így rajzolni???

A képen Lucas volt (mily meglepő), és egy fán ülve bámulta a tájat elgondolkozva.

Ilyet még akkor sem tudok rajzolni, ha éppenséggel odafigyelek, akkor meg ezt most hogy hoztam össze?

Még mindig a képet néztem, és közben attól féltem, hogy kiakad az állkapcsom, ha még nagyobbra tátom a szám.

Nyílt az ajtó, és Will jött be. Gyorsan, amennyire tudtam, összeszedtem magam (ez alatt azt értem, hogy már nem tátogtam, mint egy fuldokló hal), és a rajzot a hátam mögé dugva fordultam a bátyám felé, akiből úgy látszik az udvariasság szikrája is kiveszett-nem mintha ez eddig olyan sokszor megmutatkozott volna.

-Nem mondták még neked, hogy illik kopogni?-kérdeztem csípősen.

-Mintha már említették volna…-vakarta az állát elgondolkozva, de a szeme huncutul csillogott.-Amúgy neked is jó reggelt.-tette hozzá vigyorogva.

Erre se szó, se beszéd, hozzávágtam a matekfüzetemet.

-Hékás! Ha már az illemnél tartunk, dobálózni sem illik. Ha már ennyire okos kislány vagy, igazán példát mutathatnál nekem.-cukkolt tovább.

-Adok én neked példamutatást.-most már igazán begurultam. Lekaptam a könyvespolcról a teljes Gyűrűk urát, és megindultam a legalább másfél fejjel magasabb bátyám felé, akinek még mindig ott virított az arcán az öntelt vigyor.

-Úgyse mered.-incselkedett velem, én pedig elkezdtem csapkodni.

-Igen?-kérdeztem kihívóan. Erre gyorsan mögém került, és felkapott. Így nem tudtam tovább ütni.

-És had soroljam tovább: kicsi, makacs, nagyszájú és agresszív.-utalt a legutóbbi csete-paténkra, amikor nem voltam hajlandó bocsánatot kérni tőle.

-És most ez a bizonyos kicsi, makacs, nagyszájú és agresszív most kirak téged a szobájából.-mondtam, azzal kibújtam a szorításából, és a Tolkien kötettel a kezemben szó szerint kisöpörtem a szobámból, majd pedig bevágtam az orra előtt az ajtót.

Nagyot sóhajtva visszatettem a könyvemet a helyére, és mivel Will előszeretettel járkál engedély nélkül a szobámban, ezért a rajzomat bedugtam az egyik meglazult parkettadarab alá.

Megint az órára esett a pillantásom, és nagyot néztem, aznap reggel már másodszor.

Késésben voltam.

Gyorsan bevágtattam a fürdőbe, és rendbe szedtem magam, majd leszaladtam a sulitáskámmal együtt a konyhába reggelizni. Csodálkoztam, mert apu még az asztalnál ült.

-’Reggelt. Hogyhogy te még itthon vagy?-kérdeztem, miközben gyorsan előkaptam egy müzliszeletet, mert már rendesen enni nem volt időm.

-Később kell bemennem, és látni szerettem volna, hogy vagy. Hallottam, hogy máris bajba kerültél.

Csak forgattam a szemem.

-És honnan tudod?

-May, ugyan már ez egy kisváros.-nevetett, és keserűen adtam neki igazat. Itt nincsenek titkok, mindenki mindent tud. Csodás!

Igaz.-sóhajtottam.-De minden rendben, csak nem figyeltem oda, és a vállam bánta. Nem komoly.

-Én akkor is azt szeretném, hogy ma a bátyád vigyen suliba, hogy ne erőltesd meg magad.-nézett rám komolyan, és tekintetében láttam az apai szigort.

Az ereimben meghűlt a vér.

-Nem. Kizárt dolog, hogy én felüljek arra a vacakra, ne kérj tőlem ilyet!

-Ki kérem magamnak! Még hogy vacak! Csak hogy tudd hugi, ez egy remek motor, és biztonságos is.-hallottam Will sértődött hangját a lépcső felől.

Megpördültem a tengelyem körül.

-Tőlem akár csúcskategóriás is lehet, én akkor sem vagyok hajlandó felülni rá.-jelentettem ki határozottan.

-Fejezzétek be!-szólt ránk apa erélyesen.-Nyugodjatok meg. May, nem kell motoroznod, majd a bátyád bevisz és elhoz a te kocsiddal. Így rendben lesz?-nézett ránk.

-Legyen, de akkor sem bírom felfogni, mi bajod a mocimmal.-morogta a bátyám.

-Tőlem…-egyeztem bele kelletlenül. Nagyon nem volt ínyemre, hogy Will fuvarozzon. Ez olyan ciki! Végre van saját kocsim, erre a bratyóm visz a suliba.-nyavalyogtam magamban.

Kocsidudálás hallatszott a garázsból.

-Hugiíííí!!! Addig várjak, amíg kitör a 3. Világháború, vagy méltóztatsz kisétálni, és becsücsülni a csotrogányodba?-kiabált Will türelmetlenül.

Én csak égnek emeltem a szemeim, és odaköszönve apunak elindultam a garázsba.

Beültem a kocsiba.

-Na, végre!-sóhajtotta Will, és indított.

-Valaki itt nagyon türelmetlen.-somolyogtam.

Ezt csak egy sötét pillantással jutalmazta.

-Szörnyen gyerekes vagy.-néztem rá.

-Ez nem igaz!-dacoskodott, és most még inkább úgy nézett ki, mint egy durcás három éves.

-Dehogynem.-nevettem rá.

-Ne kekeckedj velem, törpilla!-figyelmeztetett viccesen.

-Mert különben?-néztem rá kihívóan.

-És még én vagyok gyerekes…-motyogta.

-Naná.-vágtam rá.

Idő közben a sulihoz értünk, és Will kipattant a kocsiból, és kinyitotta nekem az ajtót.

Ezzel meg mi történt??? Az állam a földet verdeste, annyira meglepődtem.

-Csukd be a szád.-vigyorgott a bátyám.

Erre észbe kaptam, és kikászálódtam az autóból.

-Kösz, hogy elhoztál.-mondtam, és megöleltem.

Kicsit meglepődött, mert nem szokott hozzá az ilyesfajta érzelemkitöréseimhez, de visszaölelt. Így álltunk pár pillanatig, aztán ő beszállt a kocsimba, és elhajtott, hogy még ő is beérjen, én pedig elindultam az irodalom órámra.

Ahogy mentem, megláttam Lucast. Tőlem olyan kétszáz méterre állt a járdán, és engem nézett. Rámosolyogtam, de a mosoly azonnal az arcomra fagyott, ahogy megláttam milyen képet vág.

Az arca hideg volt, és érzelemmentes, a szemében pedig mintha csalódottságot láttam volna csillanni, de biztos nem lehettem benne, mert elkapta a tekintetét, és a kezét ökölbe szorította. Én is lesütöttem a szemem, és teljesen összezavarodva mentem tovább az órámra.

Néha olyan furcsán viselkedik. Az biztos, hogy más, mint a többiek. Olyan, mintha a többiek félnének tőle, és a családjától. De miért? Én még csak feszélyezettnek sem érzem magam, ha beszélünk. Csupán izgatott vagyok, de Kathynél még ez sincs.

Már csak arra eszméltem fel, hogy a padban ülök Naomy mellett, és elkezdődött az óra.

Shakespeare-ről volt szó, annyiszor végighallgattam már az életét, hogy nem tudott lekötni. Főleg így nem, hogy Lucas ismét adott nekem gondolkodni valót.

Az én hangulatom is elég könnyen billen, de Lucas még az én hangulatingadozásaimon is túltesz.

Vagy valamit nem tudok?

Nos, ez elég valószínű. Nem nehéz rájönni, hogy valamit titkol. Mert biztos, hogy azért nem érintkeznek másokkal, mert ők akarják így.

Egész délelőtt ezen töprengtem, de nem jutottam semmire.

Az utolsó órám pedig kémia. Összeszorult a gyomrom, ahogy a labor felé mentem a szitáló esőben. Viszont megint nem néztem a lábam elé, és majdnem hasra estem az egyik járdarepedésben, de szerencsére visszanyertem az egyensúlyom még időben.

Belépve a kémia-laborba a szemem azonnal a mi padunkra vándorolt, és láttam, hogy ő már ott ül.

Kifelé bámult az ablakon, és még akkor sem nézett oda, mikor leültem mellé.

-Szia.-köszöntem félénken.

Egy picit felém fordult, de nem nézett a szemembe.

-Hello-motyogta alig érthetően.

Az arcán ugyanaz a hideg maszk ült, mint reggel a parkolóban. Mi baja van? Miért viselkedik így? Megbántottam valamivel? Egyáltalán velem van problémája?

-Valami baj van?-kérdeztem óvatosan.

-Nem nincs, és szeretnék az órára figyelni.-vetette oda keményen. Kicsit visszahőköltem. Mit csináltam, amivel magamra haragítottam? Elfordultam tőle, és a tanárra szegeztem a tekintetem, de az agyam zsongott a megválaszolatlan kérdésektől.

Amint megszólalt a csengő, ő már nem is volt a teremben, én pedig hitetlenkedve bámultam utána.

7.Fejezet-Kathleen

7.Fejezet

Kathleen

-Hogy…miért érdekel ennyire. hogy mi van velem.-suttogtam halkan, és abban sem voltam biztos, hogy hallotta.



Nem válaszolt, és úgy láttam, hogy elgondolkodtatja ez a felelet, szemlátomást nem erre számított. Elég furcsa látvány lehettünk, ahogy állunk egymással szemben, csöndben, és próbálunk olvasni a másik szeméből a néptelen folyosó kellős közepén.

-Figyelj, lehet, hogy nincs bajod, de igazolásért akkor is be kell menned az orvosiba, mert nem voltál benn első órán.

Miért nem válaszol? Az igaz, hogy jól megy neki a tématerelés, de hülye nem vagyok. A szemem összeszűkült, és szerintem megsejtette, hogy rájöttem, valamit titkol előlem, de nem kommentálta.

-Na, gyere.-noszogatott, és ő már meg is indult visszafelé, az orvosiba.

Én durcásan követtem, bár az igaz, hogy a fejem még mindig lüktetett, és a vállam is fáj, mert arra estem rá.

Benyitott, és betessékelt az ajtón.

A nővér éppen egy könyvet olvasott, és felkapta a fejét az érkezésünkre.

-Jó napot! Mi történt?-kérdezte, miközben felállt, és félretette a könyvét.

-Jó napot. Miss Campbell elesett, és elég rosszul nézett ki, szóval bekísértem ide.-válaszolt helyettem Lucas, én pedig egy szúrós pillantással jutalmaztam.

-Értem. Jöjjön kisasszony. Tényleg elég sápadtnak néz ki.-tüsténtkedett a nővér.-Üljön le ide.

Leültem a fehér bőrrel bevont keskeny, magasított priccsre, és a vállamat a falnak vetettem, de ekkor éles fájdalom hasított a bal vállamba, én pedig hangosan felszisszentem.

-Mije fáj, Miss Campbell?-lépett hozzám azonnal a nővér, és a szemem sarkából láttam, hogy Lucas is megmerevedik álltában.

-Nem, nem semmi baj.-igyekeztem megnyugtatni az aggódó nénit, mert még a végén itt kell maradnom, vagy éppen haza parancsolnak.

-Nem kell hősködni, aranyom. Látom magán, hogy fáj valamilye.

-Hát, a bal vállam egy kicsit, de igazán nem vészes.-ismertem be kelletlenül.

-Mindjárt megnézem. Fiatalember, ön nyugodtan visszamehet az órára.-fordult Lucas felé.

-Az órának mindjárt vége.-mondta Lucas olyan hangon, hogy a nővérnek elállt a lélegzete, és inkább újra rám összpontosított.-De most akkor is menjen ki, mert szeretném megnézni a kishölgy vállát.-vetette még oda neki, és én fülig pirultam. Bár Lucas sem érezhette jobban magát, mert zavartan elmorgott egy perszét, és már ki is fordult az ajtón.

-Vegye le a felsőjét.-utasított tovább a nővér, és minden jel arra utalt, hogy neki nem tűnt fel az előbbi cikis helyzet. Én engedelmeskedtem, és előrevettem a hajamat, hogy lássa a vállam.

-Istenem, kisasszony! Mit csinált maga, hogy így beverte a vállát.

-Miért, mi történt?-kérdeztem értetlenül.

Szó nélkül kézen fogott, és egy tükör elé vezetett. Én megfordultam, és megnéztem a vállam.

Szó szerint elakadt a lélegzetem. Elég csúnya sérülés volt. Gyakorlatilag az egész hátsó része a vállamnak kék és lila színben pompázott, és most, hogy nem volt ott Lucas már eléggé fájt is. Lehet, hogy eddig azért nem éreztem, mert ha vele vagyok, mindent kizárok.

-Uhhh.-nem tudtam értelmesebbet kinyögni.

-Figyeljen, adok magának mára igazolást, és menjen haza pihenni. Azontúl, pedig nem mehet testnevelésre egy teljes hétig. Fáj még valamilye?

-Hát a fejem, de nem nagyon.

-Igen, ezt már hallottam egyszer.-zsörtölődött az apró termetű nővérke magában.-Hadd nézzem!

Kitapogatta a sűrű hajam alatt a púpot, mire az arcom megvonaglott.

-Rendben, szerencsére semmi komoly.-nyugodott meg egy kicsit.-Visszaveheti a felsőjét, én addig megírom az igazolásait.

Ekkor döbbentem rá, hogy még mindig egy szál melltartóban és farmerban vagyok, úgyhogy gyorsan magamra kaptam a felsőm, megköszöntem az igazolást, és már kinn is voltam az ajtón.

Arra viszont nem számítottam, hogy a rendelőajtó túloldalán egy dühös aranyszínű, de még így is igézően szép szempárba botlok.

-Miért nem mondtad, hogy így fáj a vállad?-támadt nekem azonnal.

Én köpni-nyelni nem tudtam. Most mit van úgy oda? Csak egy kis zúzódás.

-Mert nem fáj.-oké, ez most enyhe ferdítés volt a részemről.

-Nem hiszek neked.-fonta össze karjait széles mellkasán, melyen ma egy sötétkék póló feszült.-Nem tudom, miért nem akarod beismerni, ha fáj valami?!

Nem feleltem, és lesütöttem a szemeim. A válasz igazából nagyon egyszerű: utálom, ha sajnálnak. De ezt nem akartam kimondani, mert elég szánalmasan hangozna.

-Különben is csak egy kis zúzódás, semmi komoly.-vetettem oda félvállról.

-Aha, azért olyan a vállad hátsó fele, mert ráborult a kék festékes doboz.-gúnyolódott.

Álljunk csak meg! Erről meg honnan tud? Akkor már nem volt a rendelőben, mikor megvizsgálták a vállam.

-Azt te meg honnan tudod?-kérdeztem teljesen értetlen képpel.

Habozott egy pillanatig, majd pókerarccal válaszolt.

-Hát tudod nehéz volt nem hallani azt, ahogy a nővérke rád ripakodott, hogy mi a fenét csináltál a válladdal.-erre elpirultam. Logikus magyarázat, de akkor is furcsa az egész.

Úristen! Pszichológushoz kéne mennem, mert az üldözési mániám már orvosi eset. Vagy csak ez a porfészek van rám rossz hatással, vagy tényleg meghibbantam.

Mondjuk az is igaz, hogy sose voltam normális. Valami biztos defektes az agyamban, mert lány létemre utálok vásárolni, fantasyt olvasok, és a kedvenc színem sem a rózsaszín, vagy a piros, hanem a sötétkék.

-Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha én most hazamegyek. Neked is mindjárt órára kell menned.-mondtam neki, és mintha csak megerősíteni akarná előző szavaimat, megszólalt a csengő, és a diákok kitódultak az ajtókon.

-Te meg vagy húzatva?! Csak nem képzeled, hogy fájós vállal engedlek vezetni?-már megint dühös volt. A hangulata gyorsabban ingadozott, mint az időjárás, és alig tudtam nyomon követni.

De azért engem se kell félteni, edzésben vagyok, hála az én drága bátyámnak.

-Tulajdonképpen pont így képzeltem.-feleltem rezzenéstelen arccal, és farkasszemet néztem vele.

-Akkor ezt ezzel a lendülettel ki is verheted a fejedből. A húgomnak, Kathleennek 2 lyukasórája is van most, úgyhogy ő haza tud vinni. Nem tiltakozhatsz, még a suliból sem lógunk.

Erre már én sem tudtam mit mondani, de nagyon nem tetszett, hogy csak így eldönti helyettem, hogy mi a jó nekem. Másrészről viszont hízelgő volt, hogy így aggódik értem, bár a miértjét még mindig nem értem.

-Hallgatás, beleegyezés.-vigyorgott önelégülten. Én csak mérgesen néztem rá továbbra is, és magamban puffogtam tovább.

Azt nem tudom, hogy csinálta, de a másik pillanatban ott termett Lucas húga, és vidám mosollyal üdvözölt minket.

-Sziasztok!-trillázta, miközben megállt Lucas mellett.

-Szia Kathy!-köszönt Lucas.-Megtennél nekem valamit?

-Mit is?-vonta föl a szemöldökét kérdőn Kathleen.

-May elesett, és nagyon beverte a vállát. Neked most meg lyukasórád lenne, szóval haza tudnád vinni?

-Persze, nem gond.-rántotta meg a vállát, és még mindig úgy mosolygott, mint a vadalma.

-De tényleg nem szükséges.-vágtam közbe.

-Ugyan, ez a legkevesebb.-legyintett Kathy.

-De hogy jutsz vissza a suliba?-kérdeztem rá egy elég nyilvánvaló problémára.

-Azzal te ne törődj.-mondták kórusban, mire én felvontam a szemöldököm. Ha azt hiszik, hogy ezek után annyiban hagyom, akkor nagyon tévednek. Nem nézhetnek ennyire ostobának.

-Én azért kíváncsi lennék rá.-kötöttem az ebet a karóhoz.

-Majd a kocsiban megbeszéljük, mert mindjárt becsengetnek, és Luke meg el fog késni.-megfogta a kezem, és gyengéden húzni kezdett maga után, miközben még visszaintett a bátyjának. Az ő érintése is jéghideg volt, akár Lucasé. Csak addig fogta a kezem, ameddig a bátyjától kellő távolságra értünk, utána már hamar a parkolóhoz értünk, ahol szó nélkül odaadtam neki a slusszkulcsot, mert nem láttam értelmét vitatkozni, és tényleg nem sok kedvem volt vezetni így.

-Szóval?-vontam kérdőre, amint beszálltunk a kocsiba.

-Ha éppen annyira tudni akarod, a helyi buszjárattal fogok visszajönni.

-Oh.-kicsit idiótán éreztem magam. Erre gondolhattam volna.

-Hallottam, hogy találkoztatok Lucasszal a buliban.-mondta csevegő stílusban, és én nem tudtam mire vélni a gyors témaváltást.

-Igen, összefutottunk.-mosolyodtam el az emlék hatására, és erről eszembe jutott valami.-Tényleg te rángattad el bulizni?-kérdeztem kuncogva.

-Hát, azért nem teljesen.-vigyorodott el mindenttudóan.- Végül is én csak kirángattam a szobájából, ahova begubózott, és közöltem vele, hogy vagy jön magától, vagy a fülénél fogva viszem oda.

Én hangosan felnevettem. Jó volt vele beszélgetni, igazán kedves lány volt.

-De azt csiripelték a madarak, hogy te sem önszántadból mentél oda.

-Nem bizony.-fagyott a mosoly az arcomra.-A bátyám csak úgy ukkmukkfukk felkapott, és levitt a ház elé, és Naomy meg segített neki.

Most ő kezdett el nevetni.

-Titeket a bátyámmal össze lehetne kötni!-nos, erre a kijelentésére erősen elpirultam, mert enyhén szólva kétértelmű volt.

Kathleen csak somolygott tovább, és az az érzésem támadt, hogy ő mindennel tisztában van, míg én gyakorlatilag a sötétben tapogatóztam.

-Honnan tudod, hogy találkoztunk a bátyáddal?

Úgy tűnt, megfontolja a választ, mert habozott egy kicsit.

-Tudod én és Lucas elég közeli viszonyban vagyunk, és szinte mindent megbeszélünk egymással. És az is hozzá tartozik, hogy jól ismerem a bratyóm. Ha Luke fülig érő szájjal jön el egy buliból, akkor annak oka van.-nézett rám jelentőségteljesen. Én pedig megint elvörösödtem. Sajnos elég könnyen zavarba jövök. Csak néztem magam elé, és aztán arra eszméltem, hogy Kathleen épp leállítja a kocsimat.

-Akkor, gyógyulj meg, nekem mennem kell.-sóhajtotta.

-Emiatt ne aggódj, a bátyád túlreagálta az egészet.-legyintettem.

-Őszintén szólva szerintem tényleg aggódik érted.-jegyezte meg Kathy.

-Vagy csak bűntudata van.-motyogtam halkan.

-Már miért lenne?-nézett rám kérdőn.

-Hát, végül is ő döntött fel a folyosó közepén.-magyaráztam neki.

Kathleen úgy nézett rám, mintha a diliházból szabadultam volna, aztán enyhén megrázta a fejét, és még egyszer elbúcsúzott tőlem, a lelkemre kötötte, hogy pihenjek, és szó szerint eltáncolt a buszmegálló irányába. Olyan valószerűtlen kecsességgel mozgott, hogy addig néztem utána, míg el nem tűnt a sarkon.

Én miért nem lehetek ilyen kecses? Miért ver engem a sors ezzel a rémes mozgáskoordinációval? Nem tudom, hogy kitől örököltem, mert a családban csak én vagyok ilyen reménytelenül béna. Bár van pár kivétel, amiben jó vagyok, mint a jégkori, a röplabda, és a lovaglás, mondjuk előbb ültem lóra, mint bilire a nagynénémnek köszönhetően, mert neki van egy farmja Teneeseeben, és régebben a nyarak nagy részét ott töltöttük a bátyámmal együtt.

A garázsból egyenesen a szobám felé vettem az irányt, majd ahogy ledőltem pihenni, el is nyomott az álom…

6.Fejezet-baleset a folyosón

6. Fejezet

6.Fejezet

Baleset a folyosón

Nagyon halkan léptem be a garázsba, és csuktam be magam után az ajtót. A bátyám háttal állt nekem, és elmélyülten szerelgette a drágaszágát. Gondolatban vágtam egy grimaszt, majd erőt kellett vennem magamon, hogy ne nevessek fel hangosan. Lábujjhegyen a háta mögé osontam, és kikaptam a kezéből a csavarhúzót, miközben a kelleténél kicsit hangosabban szóltam hozzá:

-Na, mi van? A füleden ülsz?

Úgy megijedt, hogy kis híján felborult, miközben felkiáltott.

-Úristen! May! A frászt hoztad rám.-zihálta, majd ránézett a megüresedett kezére, hogy aztán a pillantása a kezemben lévő csavarhúzóra vándoroljon.-Add csak vissza!

Én csak vigyorogtam.

-Nagyon elmerenghettél bátyus, mert úgy felsikítottál, mint egy lány.-mondtam neki halálosan nyugodtan, de a gonosz vigyor az arcomon egyre szélesebb lett.

-Ha-ha! Röhög a vakbelem.-mondta cinikusan.

-Akarod mondani röhögne, ha még meg lenne.-helyesbítettem, vagyis inkább a kötekedés volt a célom, és meg is tette a kívánt hatást. Will begurult.

-Hú, Csipkerózsika nagyon humorodnál vagy!-gúnyolódott.

Felvontam a szemöldököm.

-Csipkerózsika? Ha jól tudom, nem vagyok szőke, és rózsaszínt sem hordok.

-Nem, viszont minden este végighallgatom az álmaidat.

-Hát akkor aludj, és ne hallgatózz!-vágtam vissza.

-Kérem vissza a csavarhúzóm!-nyújtotta a kezét. Én szemtelenül mosolyogtam vissza.

-Nem.

-Jól van, te akartad!-mondta, majd megindult felém, én pedig tudtam mit akar, ezért szaladni kezdtem előle. Most már nem hagyta annyiban a dolgot, jött utánam, és fel alá rohangáltunk a házban. Egy idő után a fogócskából bújócska lett, én pedig inkább éreztem 5 évesnek magam, semmint 16-nak. Olyan halálos csönd volt a házban, hogy tudtam, arra készül, hogy meglepjen, visszaadva a kölcsönt, és ráadásként addig csikizzen, amíg bele nem halok a nevetésbe.

Támadt egy ötletem, és halkan kiosontam a hátsó kertbe, hogy aztán elbújjak a ház mögött. Elértem a házunk sarkát, és lassan hátráltam a hátsó front felé. Annyira előre figyeltem, hogy már csak azt éreztem, hogy nekimegyek valaminek, pontosabban valakinek. Meglepetésemben felsikítottam. És a hátam mögül ugyancsak egy meglepett kiáltást hallottam, amit azonban gonosz nevetés követett.

-Most aztán megvagy, hugi!-mondta a bátyám kárörvendéssel és önteltséggel vegyes hangon.

Nekem megnyikkanni sem volt időm, elkapta a derekam, párszor megpörgetett a levegőben, majd vadul csikizni kezdett. Én majdnem megfulladtam a nevetéstől. Vergődve próbáltam szabadulni, de erősen tartott.

-Nem eresztelek! Ezt azért kapod, mert törpilla létedre olyan nagy a szád!-gonoszkodott tovább Will.

-Ez…nem…ér!-lihegtem két nevetőgörcs közepette.- Erőfölényben vagy!

-Igen. De engem nem zavar.-vigyorgott.

-Engem viszont nagyon.-röhögtem tovább.

-Kérj bocsánatot, és elengedlek.-ajánlotta.

Ez sértette a büszkeségem, de már megszólalni sem tudtam, ezért csak a fejemet ráztam.

-Makacs, nagyszájú, és még büszke is.-sopánkodott álszenten az én drága bátyám, miközben még mindig engem „kínzott”. Már fájt az oldalam, és a hasam is a sok nevetéstől.

Már majdnem feladtam, és bocsánatot kértem tőle, mikor apa kijött a hátsó ajtón és meglátott minket, azonnal elkezdte a szokásos szöveget:

-Will, engedd el a húgodat, mert még a végén megfullad, May te pedig add vissza a bátyádnak a csavarhúzóját.-próbált szigorúan fellépni, de meleg fekete szemei mosolyogtak.

-Na, de olyan jól szórakozom.-nyafogta Will, mint egy kisgyerek, akivel közölték, hogy nem játszhat a kedvenc játékával.

-William.-szólalt meg apa figyelmeztetőleg. Erre a bátyám végre elengedett, én pedig odaadtam a csavarhúzóját, majd úgy hogy apu ne lássa nyelvet öltöttem rá.

-Bosszantó tudsz lenni drága hugocskám.-suttogta.

-Bagoly mondja verébnek.-vágtam vissza, és látványosan felhúztam az orrom.

-Még egy kicsit feljebb, és beleesik az eső.-ugratott tovább a bátyám.

-Ti javíthatatlanok vagytok.-csattant fel apa, erre mindketten elhallgattunk. Apunak néha már nagyon elege van a gyerekes viselkedésünkből. Bár meg tudom érteni. Nem lehet könnyű úgy végigélni a fél életed, hogy minden áldott nap a két gyereked veszekedésétől, piszkálódásától hangos a ház.-Le sem tagadhatnátok, hogy testvérek vagytok, úgy hasonlítottok, hogy az valami hihetetlen.-mosolyodott el újra. Nem egy haragtartó típus az apám, néha már túl könnyen megbocsát, és sokszor ez rosszabb annál, mint hogyha mérges lenne, mert így olyan lelkiismeret furdalásom van, egyrészt a hibám miatt, másrészt pedig eszembe jut, hogy mennyire nem érdemlem meg ezt a megbocsájtást.

Ezek után abba hagytuk a veszekedést, és a hétvége további része csendesen telt. Nekem tanulnom is kellett, és különben is elég magamnak való tudok lenni néha, ha rám jön-ahogy Will szokta mondani-a begubózhatnék, és ki se jövök a szobámból, hanem zenét hallgatok, olvasok, vagy éppen a neten böngészek. Bár az utóbbit mostanában nem szoktam, mert szörnyen lassú az internet, ezért csak akkor kapcsolom be, ha nagyon muszáj.

Hamar eltelt ez a fél nap, és könnyen el is aludtam, úgyhogy másnap reggel pihenten ébredtem. Tőlem nem megszokott módon szó szerint kiugrottam az ágyból, és felvettem a kedvenc méregzöld felsőm, aminek érdekes, négyzet alakú kivágása volt. Nagyon jól nézett ki. Ehhez felvettem egy koptatott farmert, és reggeli után elindultam a suliba, azaz indultam volna, ha ki nem nézek az ablakon, és meg nem látom azt, amitől megfagyott a vér az ereimben. Hitetlenkedve bámultam ki a konyha ablakán. Ezt nem hiszem el! Az este biztos ónos eső esett, és az reggelre ráfagyott az utakra. Minden csupa jég volt.

Édes Istenem, mi lesz most? Éppen elég nehéz állva maradnom akkor is, amikor nem azon kell aggódnom, hogy mikor csúszok el.

Az igaz, hogy jégkorizni tudok, de attól még gyűlölöm a fagyott utakat. Vagy inkább a rémes egyensúlyérzékemet utálom?

Azt hiszem, fifty-fifty. Azt hiszem én inkább gyalog megyek suliba, mert ha kocsival mennék, tuti feltekeredek az első fára, nem beszélve arról, hogy még csak hóláncom sincs.

Felszaladtam az emeletre, és felvettem még egy pulcsit, majd a kabátomat, és a hátizsákom a vállamra vetve elindultam.

Útközben előszedtem az mp3-amat a táskám aljáról, és elkezdtem hallgatni a Green dayt. Az mindig felráz egy kicsit, mert bár jókedvűen ébredtem, a hangulati görbém igencsak lefelé mutatott a jég miatt.

Többen megjegyezték már, hogy elég furcsa a zenei ízlésem, mert egyrészt nem nézik ki belőlem, hogy rockot hallgatok, azt meg még kevésbé, hogy Green dayt amerikai létemre.

Mondjuk abban van valami, hogy az American idiot című számukat nem éppen az erről a kontinensről származó rajongóik tiszteletére írták, de szerintem semmi sértő nincs abban a számban, sőt szerintem vicces.

Az az egyik kedvencem.

Míg ezen morfondíroztam, oda is értem a sulihoz. Szerencsére eddig még nem estem el, bár megcsúsztam párszor. Elég vicces (vagy inkább szánalmas) látvány lehettem, ahogy botorkáltam a főbejárat felé, azon ügyködve, hogy nehogy seggre üljek a fél iskola szeme láttára.

Már a folyosón sétáltam, és elmélyülten oldozgattam azt a kisebb fajta gorbiuszi csomót, amivé az mp3-am fülhallgatójának a madzagja vált, mikor beleütköztem valami hideg, és kőkemény „dologba”, és hátraestem az ütközés hatására. Felnyögtem, ahogy elterültem a földön.

Félig felültem, mikor Lucas képzelet gyorsan odaugrott hozzám.

-Te jó ég, May! Minden rendben?-kérdezte, és gyönyörű hangjában annyi aggodalom csengett, hogy teljesen letaglózott vele. Tisztán hallatszott, hogy nem csupán udvariasságból kérdezi, tényleg érdekelte.

De miért? Mit számít neki, hogy mi van velem?

-Öhhm…Igen, azt hiszem…-válaszoltam bizonytalanul, mert még mindig az ütközés hatása alatt voltam.

Lucas látta, hogy fel szeretnék kelni, és felsegített, de mint mindig, most is jéghideg volt a keze.

-Kérlek ne haragudj.-kért ellenállhatatlan hangon.

Kicsit megszédültem, és az egyik kezem a halántékomhoz kaptam, és lehunytam a szemem.

-Nem, semmi baj. Jobban kellett volna figyelnem.-nyugtattam meg még mindig gyenge hangon.

-Nagyon rosszul nézel ki, inkább bekísérlek az orvosiba.-aggódott tovább.

-Nem, nem szükséges.-tilitakoztam gyorsan. Szívből utálom a kórházakat, a rendelőket, és minden ezzel kapcsolatos dolgot.

Összevonta a szemöldökét.

-May, ne tiltakozz! Rosszul vagy, látom rajtad.-lágyult el a hangja a mondat végére.

-Nem, minden oké.-erősködtem. Idő közben becsöngettek, és a folyosó teljesen néptelen volt.-És most mennem kell, mert nem akarok még többet késni az óráról.-megpróbáltam elmenni mellette,de nem hagyta.

-Reméltem, hogy erre nem lesz szükség.-motyogta inkább csak magának, azzal utánam fordult, és azzal a lendülettel felkapott a földről könnyedén, mintha csak 2 kiló lennék, nem pedig 57. Bár a 160 centimhez még ez se volt sok, akkor is azért legalább egy kicsit nézne ki úgy, mint aki erőlködik.

-Tegyél le!-utasítottam.

Ő csak vigyorgott.

-Nem hallottad mit mondtam? Nincsen semmi bajom!

-Nézd, nem hiszek neked. Rémes színésznő vagy, már megbocsáss.-közölte velem, miközben a letörölhetetlen szívdöglesztő vigyor még mindig ott virított az arcán.

A szemem forgattam.

-Lucas, komolyan beszélek.

-Én is.

-Nem vagyok nehéz? Gondolom nem 57 kilós hátizsákkal szoktál rohangálni.

-Emiatt ne aggódj. Elbírlak.

-Igen, azt veszem észre.-fintorogtam.

-Itt is vagyunk.-mondta, és végre volt szíves letenni az orvosi ajtaja előtt.

Én lecövekeltem az ajtó előtt, és keresztbe fontam a karjaimat. Úgy nézhettem ki, mint egy 5 éves duzzogó kislány, de nem érdekelt.

-Én ugyan be nem megyek.-jelentettem ki.

-Fogadunk?-mosolygott szemtelenül.

Én nem szóltam semmit.

-May, az isten szerelmére, miért vagy ilyen makacs?!-csattant fel.

-Mintha ezt már hallottam volna.-jegyeztem meg szárazon.

-Talán nem véletlenül.-mondta idegesen, és éreztem, hogy a türelme a végét járja. Más esetben talán már beadtam volna a derekam, de most nem, mert már a „csak azért sem” fázisban jártam.

-Lehet. De akkor sem veszel rá, hogy bemenjek, és fél órán keresztül vizsgálgasson a nővérke a semmiért.

-May, nagyot estél, és lehet hogy még nem érzed, de komoly bajod is eshetett.

-Miért érdekel ennyire a hogylétem?-kérdeztem nem éppen barátságos hangnemben.

Erre teljesen ledöbbent, de egy pillanattal később megbántottság, és egy kis harag gyulladt aranyszemeiben.

-Tudod mit, nem lényeges.-mondta fagyosan, és már megfordult, hogy elhúzzon, de én utána szaladtam, és elkaptam a karját.

-Lucas! Sajnálom, én nem úgy értettem.-erre megtorpant.

-Lehet ezt másképp érteni?

Felsóhajtottam.

-Igen lehet.

Erre felém fordult, és kíváncsian fürkészett, de nagyon nem akaródzott válaszolnom a ki nem mondott kérdésére, ezért csak visszanéztem rá, és próbáltam nem elveszni feneketlen mélységű szemeiben.

-És hogyan?-kérdezte, mikor rájött, hogy nem szándékszom magamtól folytatni.

-Csak…én…nem értem.-nyögtem ki nagy nehezen, és közben rendesen elpirultam.

-Mit nem értesz?-kérdezett vissza értetlenül.

-Hogy…miért érdekel ennyire hogy mi van velem.-suttogtam halkan, és abban sem voltam biztos, hogy hallotta.

Nem válaszolt, és úgy láttam, hogy elgondolkodtatja ez a felelet, szemlátomást nem erre számított. Elég furcsa látvány lehettünk, ahogy állunk egymással szemben, csöndben, és próbálunk olvasni a másik szeméből a néptelen folyosó kellős közepén.

5.Fejezet-A buli

5.Fejezet

A buli

Beültünk a kocsiba. A többiek már nagyon felpörögtek, és izgatottan beszélgettek. Én még mindig nehezteltem egy kicsit, de ez fokozatosan elmúlt, és végre kezdtem jól érezni magam, bár egy kicsit feszengtem ebben a cuccban. Matt elég látványosan nézett végig rajtam, mikor Naomi kíséretében beszálltam Oliver autójába, és azóta is néhányszor rajtam felejtette a szemét. Nagyon kínos volt. Tudom, hogy ennek örülnöm kéne, de én inkább rosszul éreztem magam ettől.

Elég hamar megérkeztünk, csupán fél órás volt az út. Az egyik helyi kis hangulatos szórakozóhelyre mentünk, amit külön lezártak mára.

Igaza volt Olivernek, tényleg ott volt mindenki, pontosabban az egész évfolyam. Rebeca és Matt azonnal elmentek táncolni, mi pedig leültünk az egyik sarokban lévő asztalhoz.

Oliver kis idő múlva odafordult hozzám:

-Nincs kedved táncolni?-kérdezte kedvesen.

-Nem volt neked elég a tesióra?-kérdeztem vissza nevetve. A tánc nem tartozott az erősségeim közé, és akkor nagyon finoman fogalmaztam. És különben sem akartam, hogy félreértse. Nekem ő csak egy barát. Semmi több.

-Vállalom a kockázatot.-felelte. Nem veszi a lapot?!

-Figyu, ez tényleg nem túl jó ötlet, és amúgy sem szeretek táncolni.-próbáltam kedvesen visszautasítani.

-Kár.-szontyolodott el.

-Naomi, te?-fordult Nanához.

-Hát persze.-válaszolta lelkesen a barátnőm. Volt egy olyan érzésem, hogy ha Oliver azt mondaná Nanának, hogy ugorjon a kútba, akkor Naomi mosolyogva vetné bele magát. Elmosolyodtam, és megint eszembe jutott Lucas. Hirtelen semmi kedvem nem volt ezen a túlzsúfolt helyen ücsörögni egyedül, ezért felpattantam, és kimentem a hátsó teraszra, ami teljesen üres volt. Ráültem a korlátra, és figyeltem a csillagokat. Mindeközben a gondolataim egy aranyló szempárnál jártak.

Már megint teljesen kizártam a külvilágot, és az ütő is megállt bennem egy pillanatra, mikor meghallottam egy lágy, kellemes hangot.

-Szia. Csatlakozhatok?-sétált mellém, én pedig majdnem lefordultam a korlátról ijedtemben.

-Jézusom, de megijesztettél! Hogy kerülsz te ide?-magamban éppen a telepátia lehetőségén gondolkodtam. Na, igen. Emlegetett szamár.

-Ne haragudj.-mosolygott Lucas.-A buliba meg Kathleen, a húgom rángatott el. El nem tudod képzelni mennyit nyaggatott, de most már nem bánom.-ült fel mellém a korlátra.

-Hmmm. Azt hiszem, jobban el tudom képzelni, mint hinnéd.-morogtam. Erre felvonta tökéletes ívű szemöldökét.

-Engem Naomi ráncigált ki a házból, és Will, a bátyám, meg összeesküdött ellene. És akkor arról még nem is volt szó arról, hogy mit össze veszekedett velem, amíg rám imádkozta ezt a lehetetlen göncöt.-kuncogtam az emlék hatására.

Erre Lucas felnevetett.

-Akkor tényleg érted, hogy mire gondolok. De miért nem akartál bulizni menni?

-Ezt én is kérdezhetném tőled.-próbáltam terelni a témát.

-Igen, kérdezhetted volna, de nem tetted. Válaszolsz a kérdésemre?-sejthettem volna, hogy nem fog bedőlni, de egy próbát azért megért…

-Van választásom?-kérdeztem lemondóan.

-Hmmm…Hát mindenképpen kiszedném belőled. Kíváncsivá tettél.-vigyorgott önelégülten.

-Én? Mivel?-kérdeztem hitetlenkedve. Pont én tettem volna kíváncsivá? Egy szürke kisegér? Ez nekem magas.

-Igen te. Miért olyan hihetetlen ez?

-Nem lényeges.-ráztam a fejem. Nem sok kedvem volt ezt ecsetelni neki.

-Miért nem válaszolsz a kérdéseimre?-hirtelen elég bosszúsnak tűnt.

Összeszűkült a szemem.

-Senkinek nem tartozom elszámolással.-sziszegtem. Utáltam, ha faggatnak, ellenben nagyon kíváncsi voltam. Kicsit ellentmondásos elismerem, de ez van.

-Igazad van. Ne haragudj.-lehajtotta a fejét, és olyan bűntudatosan nézett ki, hogy már meg is bántam a viselkedésemet, és magyarázkodni kezdtem.

-Nem, semmi baj. Csak nem nagyon bírom, ha kérdezősködnek. Nem szeretek magamról beszélni.

-Miért?

Felnevettem.

-Már megint kérdezősködsz.-mutattam rá.

Ő is elmosolyodott.

-Akkor kössünk alkut. Te válaszolsz egy kérdésemre, és cserébe én is válaszolok a tiedre. Ez így fair.

-Honnan tudod, hogy vannak kérdéseim?-kérdeztem meglepődve. Hiszen nem is említettem neki, hogy mennyire kíváncsi vagyok.

-Nem tudom, csak sejtem. De neked mindig vannak kérdéseid.-kuncogott halkan.

Na, ebben igaza volt. A tanárok, és a szüleim is a falnak mentek tőlem, mikor kisebb voltam, mert mindig csak a „miért?”,”hogy?”, és megint csak „miért?”

-Ebben van valami.-suttogtam, és elpirultam.

-Akkor én kezdem. Miért nem akartál eljönni a buliba?

-Ahh, már megint itt tartunk?-nyögtem fel.

-Nem. Még mindig itt tartunk.-helyesbített somolyogva.-Szóval?-vált a hangja ismét érdeklődővé.

Vállat vontam.

-Nem igazán szeretek bulizni. Én csendesebb típus vagyok, és táncolni is utálok.-vallottam be.

Erre megint felvonta a szemöldökét, és engem fürkészett. Úgy éreztem, mintha egy röngten-sugár pásztázna végig. Megborzongtam. Próbáltam elnyomni, de észrevette.

-Fázol?

-Nem.-ráztam a fejem. Egy kicsit tényleg fáztam, de olyan jó volt itt vele, nem akartam bemenni.

Kibújt a kabátjából.

-Tessék, vedd ezt fel.-nyújtotta át nekem.

-Köszönöm.-mondtam neki, és elvettem a sötétkék dzsekit, amit odanyújtott nekem. Imádtam ezt a fajta kéket. Elmosolyodtam ezen.

-Mi az?-kérdezte, mikor a mosolyom szélesebb lett.

-Jaj, semmi. Csak olyan szép ez a szín.-böktem a kabátra. Meglepődve nézett rám.

-Hát, mindenre gondoltam volna, csak erre nem.-mondta elképedve, és úgy vettem észre, hogy ez a tudat nagyon zavarja.

-Honnan tudhatnád, hogy mi jár a fejemben?-kérdeztem vissza.

-Sehonnan.-mosolyodott el megint, de a mosolya nem volt őszinte, ezt tisztán láttam. De miért? Mi lehet az oka?



-Akkor most én kérdezek ugye?-vonakodva bólintott.- Hogyhogy nem voltál suliban 2 hétig?-kérdezősködtem. Úgy láttam, hogy nem örül a kérdésemnek, bár fogalmam sem volt, miért. De hát én a tetteinek a 90%-át nem értem!

-Beteg voltam.-mondta kifejezéstelen arccal. Nem tudom miért, de úgy éreztem nem mond igazat.

-Aha.-mondtam kétkedve, cinikusan.-Két teljes hétig?

-Egy kérdésről volt szó.-emlékeztetett kaján vigyorral az arcán, de volt valami e mögött, amit leplezni próbált.

Csúnyán néztem rá.

-Hé, kölcsön kenyér vissza jár.-mentegetőzött kuncogva, de nem úgy tűnt, mint aki nagyon félne. Mondjuk, nem sok kárt tehetnék benne. Én 160 cm vagyok, ő meg olyan 195 környékén van. Arról ne is beszéljünk, hogy amilyen izmos, simán arrébb rak. Persze a bátyámmal szoktunk bunyózni, de az is többnyire abból áll, hogy egy 600 oldalas könyvvel a kezemben kergetem körbe a házban azzal a feltett szándékkal, hogy lecsapom, mint egy taxiórát.

-Mi jár a fejedben?-suttogta nagyon halkan, inkább magának mondta, mint nekem.

Önkéntelenül közelebb hajolhattunk egymáshoz, mert amikor Oliver engem keresve jött ki az ajtón, gyorsan szétrebbentünk, és én a hirtelen mozdulattól majdnem leestem a korlátról. Lucas gyorsan utánam kapott, és megtartott. A keze még egy pillanatig ott időzött a karomon, mire én elpirultam, és ő is gyorsan elvette a kezét. Nagyon hideg volt, ezt még a kabáton keresztül is éreztem.

Nem mintha zavart volna. Ellenkezőleg. Olyan biztonságban éreztem magam, mikor hozzám ért… És mindeközben mégis mindig zavarba jöttem tőle.

-Á, May hát itt vagy! Már kerestelek.-mondta Oliver enyhe féltékeny éllel a hangjában, és egy szúrós pillantást vetett Lucas felé. Ezt valószínűleg ő is észrevette, mert a szemében vidámságot, és egy kis önelégültséget láttam.

-Miért kerestél?-kérdeztem tőle, hogy vége legyen a kínos szitunak.

-Öhhm, hát mi indulnánk, mert már eléggé későre jár. Jössz velünk, vagy…-a kérdést nyitva hagyta, gondolom nem véletlenül. Későre jár? Ránéztem a mobilom kijelzőjére.

Atyaisten!

Hajnali fél kettő van!

Így eltelt az idő?

Apa meg fog ölni.

-Jószagú málnabokor! Már ennyi az idő? Apa tuti megöl.-egy sajnálkozó pillantást vetettem Lucasra. Nagyon nem akartam itt hagyni, de már így is késni fogok otthonról, mert azt ígértem, hogy 1 órára, de legkésőbb negyed kettőre hazaérek.-Sajnálom, de mennem kell.-mondtam neki, és visszaadtam a kabátját. –Szia!-intettem oda neki zavartan mosolyogva.

-Sziasztok!-intett oda nekünk Lucas. Én még egyszer visszafordultam, és visszaintettem neki. Ő csak kedves félmosollyal válaszolt, mire elpirultam. Olyan szépen mosolygott…

Mindenkit sikeresen összetereltünk, és elindultunk. Először Rebit tettük ki, majd Naomi jött, és utána én. Elköszöntem a fiúktól, és besiettem a házba, mert így hajnaltájt még hidegebb volt, és már a vastag cicanadrág sem volt elég, így is vacogtam.

Beléptem a házba, és örömmel láttam, hogy apu nem várt meg ébren. Will horkolása a földszintig lehallatszott. Akkor ezt a leszúrást most megúsztam. Bár reggel már nem leszek ilyen szerencsés helyzetben.

Felsóhajtottam, és fevonszoltam magam a lépcsőn. Hirtelen elemi erővel csapott le rám az álmosság. Átöltöztem, és szó szerint bedőltem az ágyba.

Reggel a korgó hasamra ébredtem. Kómás fejjel ránéztem az éjjeliszekrényemen álló ébresztőórámra. Az reggel (vagyis jobban mondva délelőtt) fél tizenegyet mutatott.

Ilyen sokáig aludtam?!

Az igaz, hogy tegnap nagyon későn feküdtem le, de ez akkor sem jellemző rám. Mindig korán kelő típus voltam. Kissé még mindig kábán indultam a konyha felé, mert úgy éreztem, hogy mindjárt éhen halok. Apu is a konyhában volt, és az újságot olvasta.

-Szia.- köszöntem rekedtes hangon.

-Szia kicsim!-köszönt vissza. Én odaléptem a konyhapulthoz, és összeütöttem magamnak egy kis kaját, majd leültem apuval szemben az asztalhoz.

-Még most sem értem, hogy van neked gusztusod a fahéjas pirítóshoz…-csóválta a fejét apám. Én csak a szememet forgattam.

-Nem tudom mi bajod vele.-mondtam neki sértődötten. Most mit csináljak, ha egyszer olyan finom! Egy kicsit bizarr azt elismerem, de ha túllépsz a gondolaton, hogy te most éppen fahéjas pirítóst eszel, nagyon jó íze van.

-Jaj, de harapós kedvedben vagy ma.-kuncogott tovább.

Úgy döntöttem, inkább témát váltok.

-Figyelj, ne haragudj, hogy késtem tegnap este, csak egyszerűen elfeljtettem az órámra nézni.-kértem bocsánatot.

-Jól van, semmi baj. Örülök, hogy jól érezted magad, és hogy vannak barátaid. És amíg ez nem válik rendszeressé, addig egy alkalmat lenyelek.-mosolyodott el halványan. Nekem pedig fájdalom hasított a szívembe, mert pontosan tudtam, hogy miért van ez. Anyu halála után teljesen bezárkóztam, és bár azelőtt sem volt valami nagy szám a társasági életem, akkor egy barátom sem volt.

Most örül, hogy végre nem kell így látnia, amit valahol meg is értek, hiszen biztos nagyon fájt látnia, hogy a lányának egy barátja sincs, de nagyon rosszul éreztem magam amiatt, hogy aggódnia kellett értem.

-Will?-kérdeztem, újra más felé terelve a beszélgetést.

-Kettőt találhatsz!-morogta apu.

-Nos vagy a sci-fit nézi a TV-ben, vagy pedig a motorját bütyköli. De mivel nem hallok kiszűrődni a nappaliból semmilyen hangot, ezért az utóbbira tippelek.-vigyorogtam magabiztosan.

-Így lenne ötösöd a lottón.-kacsintott rám apa, én pedig felnevettem.

-Az biztos.-helyeseltem, és felugrottam, hogy elmosogassak, majd felmentem az emeletre, és bevonultam a fürdőszobámba. Jó hosszan folyattam magamra a forróvizet. Megnyugtatott és felfrissített. Erre volt most szükségem. A zuhany alatt igyekeztem semmire sem gondolni, mert abba is bele lehet fáradni, hogyha folyamatosan jártatod az agyad, és a gondolataid önálló életet élnek, nem tudsz nekik parancsolni. Márpedig mostanában egyre többször fordult elő ez velem.

Mikor elfogyott a melegvíz, én kénytelen-kelletlen kijöttem a fürdőből, és felvettem a kedvenc narancssárga melegítőmet, és lesétáltam a földszintre. Will biztos még azt az életveszélyes masinát bütyköli, úgyhogy a garázs felé indultam.

Meglepi

Meglepi!!!

Hát, még nem hoztam frisset, de totális arculatváltás volt, mint látjátok!

Külön köszönet Fanninak, nélküle nem sikerült volna!

Remélem tetszik, és sietek a frissel!

4.fejezet-Rideg valóság 2.rész

4.Fejezet

Rideg valóság

2.rész

A nap baromi unalmasan telt. Azontúl, hogy hallgattam, Naomi lelkesedését a bulival kapcsolatban, még egy másik lány, név szerint Rebeca kedves megjegyzéseit is el kellett viselnem. Nem tudom, mi baja van velem, mert nagyjából 2 szót szóltunk egymáshoz, és az is egy „Szia” és egy „Hello” volt. De mindegy is. A lényeg az, ami ebből következik.

Rémes napom volt, de legalább kaptam egy 5-öst irodalomból. Ezt a tantárgyat mindig szerettem. Érdekes, izgalmas, és én meg imádom a történeteket, a novellákat és a verseket. Olvasni is mindig szerettem.

Irodalom után már nem volt olyan borús hangulatom, de ez az átmeneti jókedv is csak pár percig tartott. Csak addig, amíg rájöttem, hogy tornaórám lesz. Magamban felnyögtem.

Lehet ezt a mai napot tovább fokozni???

Durcásan trappoltam el az öltöző irányába. A tesióra eléggé durvára sikeredett. Kosaraztunk.

Hogy mindenki megértse, leegyszerűsítem: kosár+én=világvége

Sőt, rosszabb.

Oliver tesi után odajött hozzám.

-Huh, May! Te tényleg nem vicceltél!-nevetett, és én értetlenül néztem rá.-Az első nap, az ebédlőben.

-Ja-hirtelen megvilágosodtam-én mondtam, hogy komolyan beszélek.-rántottam meg a vállam.

-Ígérem, hogy ezek után majd komolyan veszlek.

-A saját érdekedben-viccelődtem. Nem akartam, hogy lássa rajtam, milyen vacak hangulatom van, mert akkor kezdhetnék magyarázkodni, és ehhez semmi kedvem nem volt.

-Megyünk ebédelni?-kérdezte.

-Igen. Jobb, ha most megyünk, amíg még nincs tele az egész menza. Szerencse, hogy a tanár hamarabb elengedett.

Aha.-hagyta jóvá, és elindultunk az ebédlő felé.

Kicsit megint jobb kedvem lett, mert most biztos, hogy láthatom Lucast. Úgy éreztem, hogy elég egy pillantást vetnem az arcára, és minden bosszúságomnak nyoma vész. Izgatottan, és türelmetlenül léptem be az ebédlő ajtaján.

Azonnal arra a bizonyos asztalra néztem, és földbe gyökerezett a lábam.

Lucas nem volt ott.

De akkor hol lehet? Miért nincs itt? Talán beteg?

A kérdések 200 km/h-val száguldoztak a fejemben, de kívülről csak annyi látszott, hogy állok, és bambán bámulok magam elé.

Oliver mebökött.

-Hé, minden oké?

Erre a vörös hajú lány, (azt hiszem Kathleen a neve) felkapta a fejét, és rám szegezte a tekintetét. Én gyorsan elkaptam a szemem, és pirulva fordultam Oliver felé.

-Aha, persze.-és beálltunk a sorba. Idő közben Naomi és Rebeca is hozzánk csapódott. Így, hogy mindenki ott volt elég jó hangulat kerekedett, de nem tudtam velük nevetni. Leültünk a szokásos asztalunkhoz, és én megint a gondolataimba mélyedtem. És ezek a gondolatok jórészt Lucas körül forogtak.

A társalgás az asztalnál jórészt a közelgő buli körül folyt.

-May, szerinted?-rezzentett föl Naomi hangja az álmodozásaimból, választ várva egy olyan kérdésre, amit én nem is hallottam.

-Igen?-ráztam meg enyhén a fejem.

-Merre jársz? Merthogy lélekben még a közelben sem vagy az biztos.-húzta fel az orrát Naomi. Szőkésbarna haját hátravetette, és várta a választ.

-Ó, én csak elbambultam. De mi volt az eredeti kérdés?

-Éppen a zenéket beszéljük meg. Szóba került a Green Day, meg a Sum41, de sokak szerint ez nem ide való. Szerinted?

-Hát, szerintem ezek tök jók. A Green Day az egyik kedvencem, és a Sum 41-t is nagyon szeretem.-válaszoltam őszintén. Tényleg ezek a kedvenceim.

Naomi és Oliver diadalmas mosolyt villantottak az asztalnál ülőkre.

Az egyik mellettem ülő srác odafordult hozzám. Hirtelen eszembe se jutott a neve.

-És ezeken kívül milyen zenéket szeretsz?

-Hát, szeretem a Linkin parkot, a Muse-t meg Avril Lavigne-t…De amúgy mindenfélét hallgatok.-vontam vállat.

Jaj, végre eszembe jutott a neve:Matt

Hogy is nem emlékeztem rá?

-Mellesleg nem úgy nézel ki, mint aki rockot hallgat.-jegyezte meg, mire kicsit ingerült lettem.

-Miért, hogy kéne kinéznem?-kérdeztem vissza.

-Hát, tudod: talpig feketében, deszkás cipő, hatvan szöges nyaklánc, meg ilyenek.

Összeszűkült a szemem.

-Nem azt mondtam, hogy rocker vagyok, hanem azt, hogy rockot hallgatok.-mondtam hűvösen.

Nem vett tudomást a barátságtalan hangnememről.

-A kettő összefügg.

-Nem feltétlenül, legalább is nálam nem. De Naominál, vagy Olivernél sem, sőt még nálad sem, úgyhogy nem értem ezt az okfejtést.-a hangom egyre hidegebb lett, míg csaknem ellenségessé vált.

-Jól van, jól van. Csak megjegyeztem.-visszakozott.

(Ez itt Matt)

Nem is tudom, miért húztam így fel magam. Ez csak egy megjegyzés volt. Mióta vagyok ilyen ingerlékeny? Ez nem vall rám. Biztos amiatt van, hogy keveset aludtam az éjjel.-döntöttem el magamban. Igen, ez végül is logikus. Senki sincs másnap dalolászós kedvében, ha egész este alig pár órát aludt, és még rémálmai is voltak.

Úgy látszik, a többiek tudomásul vették, hogy ma nem lehet hozzám szólni. Ennek momentán nagyon örültem, semmi kedvem nem volt cseverészni.

Szerencsére ma már nem volt több órám, úgyhogy sietve elbúcsúztam Oliveréktől, és a kocsim felé vettem az irányt.

Mikor hazaértem, mit sem változott a hangulatom, és ezt Will is észrevette. Próbált velem viccelődni, de én csak elmorogtam egy látványosan szenvedő arckifejezéssel egybekötött „Hagyjál már! Fárasztó vagy!”-ot, és felmentem a szobámba, hogy aztán egész délutánra bezárkózzak. Tudtam, hogy nem vagyok túl diplomatikus, de most nem volt arra kapacitásom, hogy ezzel foglalkozzak. Mindig is egy józan lány voltam, két lábbal álltam a földön. Gondolom ezért is nézett rám a bátyám olyan zavarodottan, mikor szó szerint beviharzottam a szobámba. Nálam ez a tinikori lázadás egyszerűen kimaradt. Azt meg ne akarja senki nekem bemesélni, hogy majd pont 16 évesen kezdem el ezt, amit az emberek többsége 11-17 éves korig lezavar.

Megráztam a fejem, és inkább előhalásztam az iskolatáskám, és elkezdtem megírni a házimat, pedig már péntek volt. De akkor se volt jobb ötletem, és valamivel le kellett kötnöm magam.

Az egész hétvége ugyanebben a hangulatban telt.

Aztán a rossz hangulat eltűnt.

A következő 2 hét teljes nyugalomban zajlott le. De Lucas nem jött iskolába. Igazából hiányzott a társasága. Nem beszéltünk túl sokszor, de nagyon jól éreztem magam vele. Aztán gondolatban fejbe vágtam magam. Az egy dolog, hogy én kedvelem, hiszen érdekes, kedves és figyelmes, de kötve hiszem, hogy őt érdekelné a személyem, vagy a szánalmas kis életem.-gondoltam keserűen.

Aztán már csak arra emlékszem, hogy Naomi és én a szobámban állunk, és készülünk a buliba.

Pénteken úgy 4 óra körül beállított hozzánk egy csomó cuccal, és egy hatalmas sminkes ládával.

-Ne is ellenkezz!-intett csendre, mikor szólásra nyitottam a szám, hogy megmondjam neki, én csak egy farmer-póló összeállításban szándékoztam menni és edzőcipőben.-Tudom, hogy szerinted ez szükségtelen, de ha már sikerült elrángatni téged szórakozni, akkor csípjük ki magunkat.

-De Nana, nem hiszem, hogy ez jó ötlet…

-Ilyet hallani sem akarok!-jelentette ki határozottan. Még hoztam is pár cuccot, mert ismerem a stílusod, és abból nem sokat tudunk majd kihozni.-fanyalgott, de aztán azonnal mosolyra húzódott a szája, és barna szemei izgatottan csillogtak.

-Jól van.-adtam meg magam nagyot sóhajtva.

-Remek! Akkor tempózzunk, mert 8-kor indulunk.

-De hát még csak négy óra van.-néztem rá csodálkozva.

-Igen, és még mindkettőnknek meg kell találni a tökéletes szerelést, és a smikről se feledkezzünk meg.-hadarta szakszerűen.

-Oké, erre gyere.-azzal elindultam a szobám felé, és magamban azon imádkoztam, hogy csak vicceljen ezzel az egésszel.

Naomi egész délután úgy pörgött, mint egy búgócsiga, és háromnegyed nyolckor már azon fáradozott, hogy kirángasson a szobámból, én ugyanis közöltem vele, hogy egy tapodtat sem vagyok hajlandó menni ebben a szerelésben. Nem illett ez hozzám, ez nem én voltam.

Naomi rám erőltetett egy farmer sortot fekete cicanadrággal, és egy szűk, négyzet kivágású fekete selyemfelsőt, aminek a mellrésze meg volt húzva, alatta pedig úgy tapadt rám, mintha rám öntötték volna, és hosszú ujja volt. Elég szexis ruhadarab volt, de ez egyáltalán nem jellemző rám. És mindennek tetejébe egy magassarkú fekete lakkozott cipőt is rám aggatott.

A hajamat a szokásos szénaboglyából, laza loknikba szelidítette, a szememre füstös szemfestéket kent, és az ajkaimra csillogó szájfényt rakott.

Ő is nagyon csinos volt, egy szűk farmerben, és egy dekoltált, szürke alapon, strasszos, feltűnő felsőt viselt, tényleg jól állt neki.

-Jaj, May! Ne butáskodj! Olyan jól nézel ki! Gyere már!-próbált kirángatni az ajtón, de nem hagytam magam.

-Nem.-mondtam határozottan.

-Na, jó-sóhajtott-te akartad!Will!-kiabált ki a szobám ajtaján.

A bátyám azonnal ott termett.

-Mi az ábra? Sikerült már kivakarni a kis selyemhernyót a gubójából?-gúnyolódott.

-A pillangó már megszületett, de vissza akar bújni a bábjába. Viszont én nem vagyok elég erős, hogy felkapjam, és levigyem az ajtó előtt parkoló kocsihoz. Megtennéd ezt helyettem?-kuncogott Nana.

Will most már hahotázott. Majd odajött hozzám, és felkapott, majd hiába tilitakoztam, és fenyegettem, semmi nem hatott, és szabadulni se tudtam. Lecpielt a földszintre, és már csak a bejárati ajtónál tett le.

-Kösz a segítséget!-vigyorgott cinkosan Naomi.

-Nem tesz semmit.Mulass jól, hugi!-intézte aztán hozzám a szavait.

Én csaknem keresztül döftem őt a pillantásommal, de Will nagyon jól szórakozott ezen.

Közelebb léptem hozzá:

-Ha ezt túlélem, akkor biztos kinyírlak.-mondtam, és a hangom izzott a dühtől.

Autódudálás hallatszott kintről.Naomi megfogta a kezem, és elkezdett kifelé húzni. Még egy utolsó gyilkos pillantást vetettem az ajtóban önelégülten mosolygó bátyámra, és aztán elindultam Naomival Oliver kocsija felé, ahol már a többiek vártak ránk.

4.fejezet-Rideg valóság 1.rész

4.Fejezet

Rideg valóság
1.rész
Ez most egy átvezető rész, ezért nem annyira eseménydús. A fejezet címét pedig majd a következő részből értitek meg, mert ezt a fejezetet most kettévettem.
Lehet, hogy ez nem fog annyira tetszeni nektek, de a jövőben fontos szerepet fognak játszani az ebben elhangzottak.Remélem, hogy most felcsigáztalak titeket :P

Nem tudom meddig állhattam ott. Csak néztem ki a fejemből, és próbáltam megérteni mindezt.

De hát nem történt semmi különös…

Én szokásomhoz híven majdnem hasra estem, ő pedig elkapott. Még most is beleborzongok abba, hogy milyen jó volt a karjaiban, és ahogy magához húzott, hogy megtartson…

Na jó, ideje leállni az álmodozással, mert a viselkedésének az oka még mindig nem esett le a számomra. Olyan fájdalom kavargott aranyszemeiben, hogy teljesen megszeppentem tőle.

De miért?

Oh, mindig csak ez a „miért?”

Mennyivel egyszerűbb lenne az életem, ha nem lennék sem kíváncsi, sem pedig makacs.

De az vagyok, ezt le sem tagadhatom. Mindig is az voltam. Volt, hogy pont emiatt rohantam fejjel a falnak, de ez mit sem változtatott ezen, a sokak szerint idegesítő tulajdonságomon. A bátyám mindig azzal a történettel hozakodott elő, amikor a családommal és a legjobb barátaimmal activity-ztünk, és Will a körülírásnál azt a szót húzta ki, hogy makacs. Egy mondatot mondott, és mindenki azonnal kitalálta. A mondat pedig ez volt: „Olyan, mint May.”

Ez az emlék még most is mosolygásra késztet, pedig mindig bosszankodok, amikor ezt előhozza.

Arra eszméltem föl, hogy eleredt az eső (micsoda meglepetés), én pedig még mindig a parkolóba vezető út végénél állok, mint egy idióta. Megráztam a fejem, és gyorsan a kocsimhoz siettem, majd bevágtam magam a volán mögé. Eszembe jutott, hogy még a gitárom is be kell adjam javíttatni.

Szerencsére a bolt útba esett, és hamar elintéztem ezt az ügyet. Beadtam, és azt mondták, hogy három nap múlva menjek érte.

Hazafelé menet még mindig a parkolónál történteken gondolkodtam, de semmilyen épkézláb magyarázatot nem találtam azt leszámítva, hogy lehet, hogy azért viselkedett így, mert nem kedvel.

Ez mondjuk elég valószínű, de nem akartam ezt hinni!

Annyira belelovalltam magam, hogy mire hazaértem, már könnyfátyol takarta el a szemeimet. Leparkoltam a járgányom, és beviharzottam a lakásba.

Megálltam az előtérben. Csak folytak a könnyeim, én meg dühös voltam, amiért ilyen könnyen sírva fakadok. De legalább senki nincs itthon. Most az egyszer szerencsém volt.

Alighogy ezt végiggondoltam, nyílt a bejárati ajtó, és meghallottam Will hangját:

-Halihó! Hugi, itthon vagy?-rikkantotta jókedvűen.

Na, korán örültem. Ennyit a szerencsémről. Gyorsan letöröltem a könnyeimet, és beszaladtam a konyhába, hogy háttal legyek a bátyámnak.

-Szia! A konyhában vagyok!-kiabáltam vissza, és csak remélhettem, hogy nem tűnik fel neki a hangom zaklatott csengése. Hiú remény. Mindig próbáltam elrejteni az érzéseimet, de Willt nem tudtam megtéveszteni. 16 év után már nem tudok titkolózni előtte.

Will besétált a konyhába, és szinte éreztem, ahogy azzal a tipikus vesébe látó szemével pásztázza a hátam.

-Mi a baj?-kérdezte csöndesen.

-Semmi.-feleltem természetesnek szánt hangon, majd megfordultam, és mosolyt erőltettem az arcomra.

Kétkedő tekintetet vetett rám.

-Jaj, Will! Ne nézz már így rám! Minden oké, és amúgy sem vagyok porcelánbaba, hogy mindentől félteni kéne.-próbáltam őt meggyőzni. Nem hitt nekem, ezt láttam rajta.

-Rendben. De szerintem tök fölösleges titkolóznod.-ezt is ugyanolyan halkan mondta, de a hangjában bánat égett.

Jól ismertem a bátyámat, tudtam, hogy most azt hiszi, hogy nem bízom benne. Pedig ha tudná, mennyire nem így van! Bár néha az agyamra megy, mégis ő a legnagyobb támaszom. Nem tudom, mit csinálnék nélküle. Hirtelen tele lettem bűntudattal. Ezt meg kell beszélnem vele.

Lassú léptekkel indultam az emeletre, a szobája felé. Bekopogtam az ajtaján. Nem jött válasz. Vettem egy nagy levegőt, és benyitottam. Will az ágyon ült. Odamentem, és leültem mellé.

-Haragszol?-kérdeztem rekedten.

Keserűen megrázta a fejét.

-Nem, csak nem értelek. Úgy érzem néha, hogy képtelen vagyok kiigazodni rajtad, pedig a húgom vagy, és úgy ismerlek, mint a tenyeremet.

-Will, az ember nem egy racionális, kiszámítható gép. Néha még magamat is meglepem. És nincs igazad, mert néha már bosszantó, hogy mindig tudod, mi jár a fejemben. Nálad jobban csak anya ismert.-a hangom elhalkult a mondat végére. Ezt a témát nem csak én viseltem rosszul. A bátyám keze ökölbe szorult, és boci szemeiben ismét bánatot láttam, de ez másféle volt. Ez nem megbántottság, hanem mély gyász. Én is ezt éreztem. Pár percig csendben ültünk egymás mellett, majd felsóhajtottam, és ráemeltem a tekintetem.

-Akkor minden rendben?-kérdeztem enyhe mosollyal a számon.

-Igen. Bocs, hogy így kiakadtam, csak tudod, úgy érzem, hogy nekem kell megvédeni téged.-mosolyodott el ő is.

-Semmi baj.-álltam fel, és kimentem a szobájából.

Felsóhajtottam. Imádom a bratyóm, de néha nagyon gyerekes tud lenni. Na, igen ebben hasonlítunk. Nem hiába vagyunk testvérek.

Bementem a szobámba, és hirtelen megakadt a szemem az egyik papíron, az íróasztalomon.

Szent Isten! A házidolgozat!!!Totál elfelejtettem!

Néhány napja a töritanár „virágos jókedvében volt”, és még az osztály is rátett egy lapáttal, mert nem voltunk hajlandóak csöndben maradni, ezért hogy ne unatkozzunk, kiadott egy 10 oldalas házidogát a 18. századi Franciaországról.

És ráadásul péntekre kéri, hogy nehogy legyen időnk a hétvégén kényelmesen megírni!

És holnap péntek.

Jaj, nekem! Ha nem írom meg még ma estig, akkor választhatok halálnemet.

Gyorsan nekiláttam, és minden erőmmel a törire koncentráltam. Ez nem nagyon ment. A gondolataim egyfolytában visszatértek egy bizonyos személyhez. Történetesen Lucashoz.

És lássuk be, így nem egyszerű esszét írni. Azért este fél nyolcra a végére értem, és ezzel együtt a pokol legmélyebb bugyraiba kívántam a történelem tanárt.

Ezzel töltöttem az egész délutánomat. Még szerencse, hogy eszembe jutott.

Majdnem elaludtam az asztalomnál ülve. Ez aztán rendesen kivett belőlem. Levánszorogtam a konyhába vacsorát főzni.

Mire apu megérkezett, éppen készen lett az étel. Csendben ettünk, és én utána azonnal felmentem a szobámba, hogy utána elvonuljak a fürdőszobába, és szó szerint bedőljek az ágyba. Azonnal elnyomott az álom, de az alvás nem volt pihentető. Egész éjjel rémálmaim voltak, és többször felébredtem.

Reggel úgy éreztem magam, mint akin keresztül robogott egy teherautó. Sőt, inkább kettő. Az álmaimra már csak ködösen emlékeztem. Szerintem jobb is.

Kómás fejjel lementem a konyhába, és megreggeliztem. A bátyám hasonló állapotban volt, mint én. Hirtelen nem értettem miért. Aztán leesett a tantusz. Szegény, minden bizonnyal egész este az én szövegelésemet, és rosszabb esetben sikoltozásomat hallgatta.

Annyira készen voltunk, hogy a reggeli csipkelődések helyett, kb. két szót szóltunk egymáshoz.

Felmentem a szobámba átöltözni. Ma még annyira sem volt kedvem válogatni, mint egyébként, úgyhogy felkaptam a szokásos farmerem, és egy hosszított sötétlila felsőt, meg a cipőmet, és már indultam is.

Nem volt erőm még ahhoz sem, hogy az órára nézzek, így történhetett az meg, hogy az elsők közt érkeztem a suliba. Úgy döntöttem, beülök a könyvtárba.

Míg az oda vezető úton sétáltam, teljesen kizártam a külvilágot. Észre se vettem, hogy Oliver hozzám csapódott, csak mikor megszólított.

-Hahó! Föld jelentkezz!-rázta meg előttem ablaktörlő módjára a kezét.

-Ja, ohh, itt vagyok, csak kicsit elgondolkodtam.

-Igen, azt látom.-kuncogott.-Hogyhogy itt vagy ilyen korán?

-Hát, eléggé cserben hagyott az időérzékem ma reggel.-mosolyogtam rá. Olyan könnyű volt vele beszélgetni.-És te miért vagy itt ilyen korán?

-Ja, a tesitanár behívott, mert gyakorolnom kell a versenyre.-rántotta meg a vállát. Hiába lazán mondta, azért éreztem a hangjából, hogy elismerést vár.

-Milyen verseny?-érdeklődtem.

-Futóverseny.-válaszolta büszkén. Persze, biztos ügyes, meg minden, de ebben a sportágban sose láttam értelmet. Miért jó az, hogy körbe-körbe rohangálnak egy pályán a semmiért?

Azért próbáltam lelkesnek látszani.

-Mikor lesz?-kérdeztem tovább.

-Egy hét múlva.

-Nos, akkor sok sikert hozzá.-mosolyogtam rá megint.

-Uhmm, köszi.-válaszolta zavartan. Na, most meg mit mondtam? Miért jött zavarba? Én szoktam minden semmiségtől így viselkedni, de ez rá nem volt jellemző. Pár másodperc múlva megtudtam a választ a ki nem mondott kérdésemre.-Tulajdonképpen arra gondoltam, hogy nincs-e kedved eljönni velem egy buliba 2 hét múlva. Biztos nagyon jó lesz, és azt mondták, hogy nyugodtan vihetek magammal kísérőt.-adta elő a mondandóját, miközben egyre vörösebb lett a feje, és félve nézett rám. Hirtelen azt sem tudtam, mit mondjak. Totál meglepett ezzel. Nem vagyok egy nagy parti arc, és különben is miért pont én? Még csak szép se vagyok, és alig ismer.

-Huh, hát most megleptél.-nyögtem ki nagy nehezen.

-De azért eljössz?-kérdezte csillogó szemekkel.

-Nem is tudom…-nyögtem zavartan. Nem tudtam mit kezdeni a helyzettel.

-Kérlek! Mindenki ott lesz.-kérlelt, de én még mindig kétkedve néztem rá. Kék szemei gyakorlatilag könyörögtek nekem.-Akkor gyere el, mint a barátom.-kicsit lemondó volt a hangja, de megsejthette, hogy nem szeretnék randizni vele.

-Hát, na, jó.-egyeztem bele. Erre már tényleg nem mondhattam nemet, mikor olyan csalódott kiskutya szemekkel nézett rám.

-Ez szuper!-lelkendezett.-Na, de most már menjünk, mert mindjárt becsengetnek.-mondta élénken. Tényleg nagyon örült, hogy elfogadtam a meghívását. Mi rossz van ebben? Hisz ez nem egy randi. Azt kérte, hogy tartsak vele, mint egy barát.

Viszont igaza volt abban, hogy indulnunk kéne az órára, mert mindjárt becsengetnek.

Bólintottam, és együtt lépkedtünk az első óránkra.